03.09.
| REÖK – Rendőrség – avagy a helyzet egyre hülyébb >>>
03.06.
| Trafó – Artman vol.7. – 20 kép >>>
03.04.
| Grecsó Krisztián Szegeden is bemutatja Verát >>>
02.28.
| Asztali beszélgetések… – Európa | Iszlám és kereszténység? >>>
02.23.
| Pannon Filharmonikusok – Vidovszky 75 >>>
02.22.
| Kötetbemutató – Nagy Zopán: Felhő regény >>>
02.16.
| Deák17 – Gyermekrajzok bőröndökben >>>
02.14.
| Jazz Kocsma – Deres Kornélia Bábhasadás című kötetének bemutatója >>>
02.14.
| Asztali beszélgetések… – Street art, graffiti, szakralitás. A kibékülés terei? >>>
02.07.
| OSZK – Zárul a Corvina Könyvtár budai műhelye című kiállítás >>>
02.18.
| Átadták az Artisjus-díjakat >>>
02.15.
| Imre megnyitotta Bélát, Béla megnyitotta Imrét >>>
02.15.
| Crescendo Nyári Akadémia és Fesztivál 2019 >>>
02.12.
| Takács Zsuzsa az Artisjus Irodalmi Nagydíjasa >>>
02.05.
| Újabb országos toplistára került fel a REÖK >>>
02.01.
| Szegedi Szabadtéri – Sztárok a Titanicon >>>
01.31.
| Marno János Tiszatáj-díjas >>>
01.24.
| Lendület program: három kategóriában várja az Akadémia a fiatal kutatók pályázatait >>>
01.18.
| Újabb sztárfellépők a 39. Budapesti Tavaszi Fesztiválon! >>>
12.18.
| Elhunyt Grendel Lajos >>>

Shrek Tímea, Szakács Réka prózája

Horváth Veronika, Kovács L. Zsolt, Mohai V. Lajos, Németh Zoltán, Olty Péter, Siska Péter, Veszprémi Szilveszter versei

Rácz Lajos beszélgetése Konrád Györggyel

Borsodi L. László, Hajnal Géza, Nagy Csilla tanulmánya

Nádas Ale­xandra festményei

Diákmelléklet: Sebők Melinda Babits Mihályról

>>>

BESZÁMOLÓ A MADRIDI DISNEY-KIÁLLÍTÁSRÓL Disney neve hallatán kinek ne jutna eszébe az a meserengeteg, melyet Mickey egér teremtője és Disneyland megalkotója stúdiójában vászonra ne vitt volna. Az 1923-ban megalapított filmstúdió több mint 600 alkotást tudhat maga mögött. Tekintve, hogy a mozi a huszadik század uralkodó médiuma volt, a mesemondás szerepét […]

>>>

„Az évek nem csak a lehetőségeket veszik el…”
2014.05.27 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS P. SZABÓ ISTVÁNNAL

Indián. Magyar függetlenfilm hétmillió forintból. P. Szabó István, a film író-ren­dező-pro­du­cere dalszövegíróként kezdte a 90-es évek végén, majd regény­íróként két kötetet jelentetett meg álnéven. Első forgatókönyvéből, a Halál­kerin­gőből 2010-ben készült nagyjáték­film, Dobó Kata és Kern András fősze­replésével. Két színpadi dráma kapcsolódik a nevéhez: az egyik a Délután, má­sik pedig a Panel­ninja. Az Indiánt a 40. születésnapjára készítette, hogy össze­foglalja és lezárja életének első szakaszát. A filmet meghívta a 13. Los Angeles-i Filmfesztivál és a Bukaresti Magyar Filmhét is.

– A film a negyvenedik születésnapodra készült, gondolom, nem a véletlen hozta így.

 Egyáltalán nem, sőt. Úgy éreztem, ennyivel tartozom magamnak. Részemről ez egy szám­vetés, életem első negyven évének értékelése, és úgy tűnik, annak lezárása is. Az In­diánnal új korszak kezdődik. Sokat gondolkodom azon, hogy vajon van-e értelme annak, amit már évtizedek óta csinálok, értve ez alatt például a filmezést vagy az írást. A nagy agyalás köze­pette találtam egy másik aspektust, amelyből szemlélhetem a dolgaimat: a vá­gyaim, álmaim, és szélmalomharcom a megvalósulásukért, milyen hatással vannak az testi és lelki egészsé­gemre. Mondok egy egészen triviális példát: írok, videókat utómunkázok, fotókat retusálok, azaz görnyedek a gép előtt, néha hajnaltól hajnalig. Mit hoz ez szá­momra? Először is hízom tőle, a mozgáshiánytól elsorvadnak az izmaim, romlik a kerin­gésem, az anyagcserém, a sze­mem, folyamatosan fáj a hátam, és rosszul alszom, szóval rám telepszik egy állandó rossz közérzet, amitől nyilvánvalóan kedvetlen leszek. A hízástól csúnyulok, a csúnyaság elveszi az önbizalmam, önbizalom nélkül pedig inkább nem me­gyek emberek közé, inkább befor­dulok, ráadásul egy csomó dologtól elveszem az időm, miközben meg kint süt a nap, zöldell a kert, a kutyánk játszani szeretne és sétálni… Inkább nem mondom tovább, de gondolom, érted, hogy miről beszélek. A lényeg, hogy értelmet­lenül nagy áldo­zatot hozol, szíved-lelked beleteszed egy alkotásba, lemezteleníted magad és tárt karokkal kiállsz a sortűz elé, ők meg azt mondják: ez nekünk kevés, meg különben is, ki vagy te? Ez felőrli az embert, aki aztán vagy beleügyeskedődik a szakmába vagy mér­legel, és inkább nem kér több lapot, és feláll az asztaltól. Amikor még táncos-koreográfus­ként a Rapülőkkel dolgoztam 1993-ban, na­gyon megfogott az a rész a Nem adom fel című nóta szövegéből, hogy: „Az akarok lenni, ami ak­kor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok.” Ez egyike a legzseniálisabb mon­datoknak, amiket valaha hallottam vagy olvastam, mert megfogja a felnőtté válás lé­nyegét, vagyis azt a borzalmat, hogy gyermeki álmok tárgya tu­lajdonképpen egyenlő Hó­fehérke mérgezett almájával. Nagyobb kamu, mint a politika. Idővel sajnos lepereg a pátosz, szeren­csétlen felnőtt meg ott áll szemben a mocskos való­sággal, és abban a szent pillanat­ban dön­tést kell hoznia arról, hogy tud-e kez­deni az új helyzettel valamit, vagy sem. Úgy tűnik, én inkább „sem”. Az Indián nekem az a film, ami­vel nem akartam megfelelni senki­nek, sem­milyen műfaji követelménynek, el­várásnak, íz­lésnek vagy politikai oldalnak, ha­nem lelkem legőszintébb, legtisztább szán­dékával, min­den tapasztalásommal, tehetségem­mel vagy ép­pen tehetségtelenségemmel létrehozni egy méltó jubileumi ajándékot minden­kinek, akit érint, megérint, vagy egyálta­lán csak kér be­lőle. Az Indián jobb lett, mint ami­lyenre meg­álmodtuk. Teljes szívemből szeretem azt a filmet, és bármi is lesz a sorsa, min­den momen­tumában boldog vagyok, hogy megcsináltuk.

– Szerinted mi az oka annak, hogy a film iránt éppen azok nem mutattak túl nagy érdek­lődést, akiknek igenis kellene, hogy legyen szimatuk a jó alkotásokhoz?

Attól még, hogy mi „érintettek” szeretjük a filmet, nem biztos, hogy az jó is. Sőt, mivel elég „speckó generációs” lett, majdnem biztos, hogy a harminciksz alattiak egyáltalán nem tud­nak a művel mit kezdeni, és persze megértem, hogy forgalmazói szempontból ez nem éppen jó. Számomra inkább az a – hát nyugodtan mondhatom – sértő, hogy azok az em­be­rek, akik azért kapják a fizetésüket, hogy a hazai filmalkotásokkal foglalkozzanak, min­den­nemű meg­keresés ellenére, totális érdektelenséget mutattak és mutatnak mind a mai napig egy olyan 93 perces egészestés magyar nagyjátékfilmmel kapcsolatban, ami éppen a pangás időszaká­ban készült el. Úgy tűnik a Nemzeti Összefogás Rendszerében a „független” szó egészen mást jelent, mint amit én eddig gondoltam róla. Ha így működik a rendszer, akkor így működik. Persze sokan jönnek nekem azzal, hogy „így a Vajna, meg úgy a Vajna”, de ebben a kérdés­ben sem értek mindennel egyet. Tény, hogy Andy Vajna a Filmalap feje, tény, hogy letettem az Indiánból egy Blu-ray-t az asztalára, és nagy szeretettel meghívtuk a film vetítésére, ám ő semmilyen érdeklődést nem mutatott, sajnos. Ez kifejezetten rosszul esik, pont azért, mert az Indián azoknak és azokról szól, akiknek éppen azok a kilencvenes évek voltak a legszebb éveik, amelyeknek Andy Vajna az egyik élő ikonja. A Rambón, a Termi­nátoron, és hason­szőrű izmos hőskollegáin nőttem fel. Andy Vajna munkássága a múltam része, mélyen be­leivódott a személyiségembe, amiért elmondhatatlanul hálás va­gyok neki, szóval akármen­nyire is magasról tojik arra, amit csinálok, nem tudok rá hara­gudni.

– Sem a Filmalaptól, sem másoktól nem igényeltél anyagi támogatást, vagyis minden, a film készítésével járó költség téged terhelt…

Abszolút. És ki is emelném, hogy nem az történt, hogy kértem, de nem kaptam, hanem azért nem kaptam, mert nem is kértem. Ez persze nyomot is hagyott a film minőségén, ugyanis nem volt megfelelő kameratechnikánk, nem rendelkeztünk például kameramoz­gató eszközökkel. Akkor ez zavart, de most már megbékéltem vele, hiszen talán éppen ettől sze­rethetőbb a film: nincs benne semmi felesleges, semmi sallang, a letisztultságon és az őszin­teségen van a hangsúly.

– Az Indiánban Gémes Antos, a Magyar Színház színművésze alakítja a főszereplőt, Lan­tos Tamást, a megkeseredett egyslágeres hajdani popsztárt. Hogyan esett éppen őrá a vá­lasztásod?

Nagy tisztelője vagyok Ruttkay Laurának, ő volt az a színésznő, akiről biztosan tudtam, hogy játszania kell a filmemben. Miután a forgatókönyvet elolvasta, finoman rávilágított, hogy Gémes Antos – aki szintén a Magyar Színház művésze – és a film főhősének ka­rak­tere közt igen sok átfedést vél felfedezni, én meg persze örültem a felvetésnek, hiszen konkrétan akkor még ötletem sem nagyon volt arra, hogy kivel kéne eljátszatni a figurát. Néhány óra múlva már együtt kávéztunk Antossal, kiveséztük a forgatókönyv első verzióját, azt, hogy ki ez a Lantos Tamás, és hogy mit akarok rajta keresztül elmondani. Tökéletesen megértettük egymást és szerintem – bízom benne – életre szóló barátságot kötöttünk. Az­óta már tudom, hogy Antosnak adni a főszerepet, életem egyik legjobb döntése volt.

– Ruttkay Laura is telitalálat volt. Miben áll az általa megformált karakter lényege?

Ő testesíti meg a filmben a teljesen átlagos nőt. Az elvált asszonyt, akinek nem sikerült beváltania a saját magához és életéhez fűzött reményeket. Szomorú dolog nap, mint nap azt látni, hogy jól induló életek mennek el a semmiért, a semmibe. Laura karaktere ezzel szem­besíti a nézőt.

– Amikor Dammak Jázmint választottad az újságíró-blogger szerepére, nem tartottál at­tól, hogy egy szépségkirálynő filmbeli szereplése által kiszolgáltatod a filmet a kímé­letlen kritikusoknak?

Örültem volna, ha a kritikusok vagy a bulvár, ha másra nem is, de erre legalább rákaptak volna, de nem ez történt. Hogy miért éppen Jázmin? Régóta ismerem még táncos korom­ból, egy reklám koreografálása kapcsán ismerkedtünk meg. Tudtam róla, hogy járt színi­iskolába, és többször megemlítette, hogy szívesen kipróbálná magát filmen, úgyhogy be­hívtam egy cas­tingra. Engem meggyőzött, aki pedig nem hisz nekem, nyugodtan megnéz­heti a casting videóját, mert azt már akkor fel is pakoltam a netre. Nyilván voltak kisebb nehézségei a for­gatáson, de sok segítséget kapott, és összességében úgy gondolom, egy­általán nem telje­sített rosszul, sőt vannak részei, amiket kifejezetten szeretek tőle.

– Miért az erdőt, a Gyulaji Rezervátumot választottad a forgatás színhelyéül?

Keresgéltem, utaztam sokat, aztán egy tévés barátnőm ajánlotta az Obiródi Horgász­tanyá­kat. Odamentem, és azonnal beleszerettem a helybe. Minden ízében káprázatos, igazi Para­dicsom, nem mellesleg ott él Magyarországon a legnagyobb dámszarvas populáció, melynek bizonyos egyedeivel szoros kapcsolatba is kerültünk. Két ház található itt egymás mellett, és mindkettőhöz tartozik egy-egy tó. Nagy nehézségek árán, ám sok szerencsével végül mind­két házat sikerült kibérelnem majdnem egy teljes hónapra. Laktunk is és for­gat­tunk is mind­kettőben. A vágóval, a látványtervezővel és az operatőrrel költöztünk le először, egy teljes hetet töltöttünk ott az előkészületekkel. Feltérképeztünk, plántesztel­tünk, beren­deztünk, sőt a forgatókönyv végleges verziója is a helyszínen szüle­tett meg. Mindannyian átszelle­mültünk a helytől. Óriási hatást gyakorolt ránk az erdő, a tó és az állatok. Voltak már az életemben boldog pillanatok, de az Indián forgatási időszaka maga­san vezet mind között. Dolgunk végeztével fájdalmas búcsú volt elhagyni a „vadont” és visszaköltözni Zug­lóba.

– A főszereplőnek elege lesz az üres, teljesítménykényszeres életéből, ezért lemegy vidékre, ahol magányban, szeretne rájönni arra, hogyan lehet ismét boldog, mint régen, gyer­mek­korában, indián fejdísszel a fején. Ez mennyire rímel a te életedre?

Nagyon. Az enyémre és azt hiszem, Antos életére is. Nem titok, hogy részben terápiás cél­ból is készült a produktum. Igyekeztem az elmúlt negyven évem esszenciáját belesűrí­teni a filmbe, és határozottan állítom, ez sikerült leginkább. A hozzám hasonlóan gondol­kodó, ha­sonlóan érzékeny emberek imádják a filmet, és kifejezetten hálásak érte. Retteg­tem a teszt­vetítés előtt, mert fogalmam sem volt róla, hogyan fognak rá reagálni a nézők vagy, hogy elbírnak-e az első rész lassított tempójával, veszik-e annak humorát, átjön-e a mon­danivaló. Amikor már ment a film a moziban, és az emberek nevettek, megkönnyeb­bültem. Az pedig, hogy sokan sírtak is, és, hogy meglett negyvenes férfiak könnybelábadt szemekkel jöttek oda hozzám azzal, hogy szeretnének megölelni, már csak a bónusz volt. Akkor már tudtam, hogy bárhogy is lesz, részemről megtettem, amit lehetett. Sajnálom, hogy mind­azon sikerek, vé­lemények, és hangulat ellenére sem sikerült a filmet mozi­forgal­ma­zásba hozni, amelyek a zártkörű vetítéseket követték, de már nem akadok fenn a problémán. El­engedtem a művet, és továbbléptem. Az Indián ma már bárki számára ingyenesen elérhető az interneten, jön­nek is a pozitív kritikák sorra, ami egyrészt megtisz­telő, másrészt pedig örömmel tölt el. Megcsináltuk, becsomagoltuk, betettük a fa alá, az emberek pedig jöttek, és jönnek. Kicso­magolják, és akinek szól, örül neki, akinek meg nem, az meg nem. Ennyi.

– Milyen kérdéseket vet fel a film?

Hogy el tudod-e fogadni a változást, vagy azt, ahogyan a világ változik körülötted, hogy hogyan élhető meg (túl) korunk értékrendjének változása, semmivé foszlása, illetve, hogy hogyan éled meg a tényt, hogy öregszel. Mit érzel belül, amikor rádöbbensz: elúsznak mel­letted a lehetőségeid, hogy a tested lassan elszottyad, mint egy lehullott alma, hogy ennek az egésznek egy napon örökre vége lesz, és, hogy nem tehetsz ellene semmit.

– Te írtad a Halálkeringő forgatókönyvét is, Peet Goodman álnéven jelentek meg regé­nyeid, mögötted van egy sikeres szakmai életút táncosként, fotókiállításaid vannak, a szín­darabod is sikerrel van műsoron, évekig éltél és dolgoztál Párizsban, mindezek elle­nére úgy érzed, elúsztak melletted a lehetőségek?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem vagyok elégedett azzal, amit eddig elértem. Vagyis nem is én nem vagyok elégedett, hanem az a tisztaszemű kisfiú, aki valaha voltam. Hatá­ro­zottan azt érzem, hogy neki akkoriban sokkal többet ígért az élet. A lehetőségek tárháza év­ről-évre szűkül. Nem lehetek már űrhajós, orvos, méghozzá azért nem, mert egyszerűen ki­futottam az időből. És persze ott van a motiváció problémája, meg az a sor a Nem adom fel-ből, hogy azok a célok, amiket még nem ismertem behatóan, de egész jónak tűntek, kellő motivációt tudtak szolgáltatni ahhoz, hogy harcoljak értük, de ma, amikor már tudom, hogy valójában mik rejtőznek a céljaim mögött, egyre többször merül fel a kérdés, hogy megéri-e ezekért a célokért harcolni. Méltók-e a céljaim arra, hogy rájuk áldozzam meg­maradt, egyre zsugorodó életemet, és bizony egyre több miértre már „nem” a válaszom. Ezt rettene­tesen nehéz megemésztenem, pedig alapvetően azt gondolom, hogy a változás mindig jó. Lantos Tamás tulajdonképpen ezekről a dolgokról beszél helyettem. „Az évek nem csak a lehetősé­geket veszik el, hanem a miérteket is…” Dilemmázik, nosztalgiázik, egyszerre akar változást és változatlanságot, bolyong egy sötét erdőben, amelyből nem talál kiutat. Végül persze meg­találja, és kilép a fényre, de akkor már késő.

– Lantos Tamásnak a sors nem adja meg a továbblépés lehetőségét, hiába nincs híján a tehetségnek. Hogy látod, mennyiben játszik szerepet a sors, a szerencse, a tehetség vagy a kapcsolatok az ember előrejutását illetően?

Ha a sorsod melléd áll, akkor jön minden szinte magától, de, ha nem, akárhogyan is eről­ködsz, elvesztél. A Halálkeringő is, az Indián is, sőt az éppen most futó Panelninja című színdarabom is erről szól. Dobó Kata, Gémes Antos, és Magyar Attila is ezt mutatja be ma­gamtól, magamról, nekem, s ez valószínűleg nem véletlen. Sokat gondolkodom ezen. Va­ló­színűleg túl sokat, és őszintén szólva már bele is fáradtam. Már nem hiszem, hogy a mű­vé­szet mindennél fontosabb, sőt már azt sem, hogy alkotóművésznek lenni egyenlő a bol­dog­sággal. Van is némi problémám a motivációval mostanában, de mint mindig, most is nagy erőkkel keresem a megoldást.

– És van már valamilyen eredmény?

Lantos Tamás sajnos már elkésett azzal, hogy új életet kezdjen egészen máshol, egészen máshogyan. Én talán még nem. Meglátjuk…

Jónás Ágnes 

Fotó: Rádi Péter

 

INDIAN 1

 

Indián

SZEREPLŐK:
Gémes Antos
Ruttkay Laura
Dammak Jázmin
Szorcsik Viktória
Dallos-Nyers Boglárka
Cseh Zsuzsanna

DOP: Rádi Péter
Írta és rendezte: P. Szabó István

Producer: P. Szabó István (Placebo Stars Film)
Co-producer: SPARKS Camera&Lighting LTD

 


Címke: , , , ,
2019.02.19 - tiszatáj

MÉSZÁROS MARIANNA ÚTJAIM C. KIÁLLÍTÁSA
A spanyol zarándokúton készített tömérdek fotóanyagot rendszerezte és napokra bontva kiválasztott egyet-egyet, hogy grafikusként kedvenc technikájával rézlemezre karcolja vizuális emlékeit. Alkotó minőségében más szemmel használja fényképezőgépe ablakát, merész képkivágásokkal vonja be a nézőt művészetébe. Minden munkája érett technikai tudásról ad számot. A sokszorosító grafikát láthatóan előtérbe helyezi az egyedi képpel szemben… – ALE ILDIKÓ MEGNYITÓJA

>>>
2019.02.19 - tiszatáj

BORSODI L. LÁSZLÓ:
MASZK ÉS SZEREPJÁTÉK
Egy időtálló költői életmű léte dinamikus, folyamatosan dialógusképes, hiszen állandóan megújuló értelmezéseiben létezik, ilyen értelemben soha nem lehet lezárt, befejezett – tartja az irodalomkritika egyik alaptézise. Igaz ez a dinamikus lét Baka István életművére is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy újabb fontos állomásához érkezett a Baka-kritika: Nagy Gábor 2001-es monográfiája után ismét egy szintetizáló jellegű mű látott napvilágot… – NAGY MÁRTA KRITIKÁJA

>>>
2019.02.17 - tiszatáj

DOBÓ KATA FILMJE
A Kölcsönlakással bármilyen kapcsolatot tartó bohózatok közös gondja nem a hihetőség, hanem az, hogy a történet a szükség- és törvényszerű csavarokat, kalamajkákat, félreértéseket és egyebeket miként tudja tálalni. Természetesen érdemes mindazt, amit látunk, a saját tapasztalatainkkal összevetni, a néző ezt rutinszerűen megteszi, de készek vagyunk minden olyasmit nevettetőnek látni, ami mégiscsak szokatlan, mégiscsak olyasmi, amivel nemcsak hogy nem találkoztunk soha, de még elképzelni sem tudjuk… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A tárlat előkészítését egy 2016 márciusában megalakult munkacsoport (Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Radák Judit, Boros Lili, Petőcz György és Szabó Noémi részvételével. A kiállítás vezető kurátora Szabó Noémi, a Ferenczy Múzeumi Centrum Művészeti és Muzeológiai Főosztályának vezetője) végezte. A kiállításon visszaköszön a gondos és elmélyült előkészítés, a tárlat az életmű teljességét mutatja meg. Párhuzamosan látható Vajda Lajos felesége, Vajda Júlia festőművész tárlata a Szentendrei Képtárban Mégis legyen kiállítás… címmel […]

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

OPERAHÁZI BOHÉMÉLET SZEGEDEN
Elvileg koncertszerű előadásban, gyakorlatilag előadásszerű koncerten turnéztatja a Magyar Állami Operaház Puccini Bohéméletét. A budapesti amúgy alighanem a világ legrégebben futó operaprodukciója, 1937-ben állította színre Nádasdy Kálmán, a díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A főszerepeket akkor többek között Osváth Júlia, Pataky Kálmán, Losonczy György és Székely Mihály énekelték. Az Operaház vezetői nagyon büszkék erre a produkcióra… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NOVÁK ÉVA KIÁLLÍTÁSÁHOZ
Ébredő kavicsok,
opálos hajnalok,
ismeretlen mantrák,
tarjászkodó macskák…

Optikus álmok,
verses látomások…

Kavics, kő, kőzetek…
Nem bauxit, sem hegyek,
nem sziklák, nem képzelet:
hajnal-pára, álom-varázs,
mozaikok, belső parázs,
meglátás és precizitás…
[…]

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NE ÉRINTS MEG!
Keresve sem találnánk jobb filmet a hazai mozikban épp futó munkák közül a cinema du corps-irányzat demonstrációjához, mint Adina Pintilie tavalyi, a legjobb filmnek járó Arany Medvével honorált szerzői ujjgyakorlatát. A Vasárnap hat órakor és A helyszíni szemle című román klasszikusokkal új csapásirányt mutató direktorhoz rokoni szálakkal nem kötődő fiatal rendezőnő debütje nemcsak a test fizikai tapasztalatát, hanem azon keresztül a bőrhöz, csonthoz, tapintáshoz köthető mentális-érzéki benyomásokat vizsgálja – témafelvetése rögtön csettintést érdemel, kidolgozása azonban rengeteg kívánnivalót hagy maga után… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.02.10 - tiszatáj

PÁSZTOR BÉLA ÉS KÖLTÉSZETE
A magyarrá lett zsidóság rövid, de annál intenzívebb ittléte a magyar nyelvben dokumentálható a leglátványosabban, s ugyanakkor a legláthatatlanabbul. Itt eresztett gyökeret és bontott tobzódón virágot az anyagban, ahonnan fizikai, társadalmi „kiszántása” ellenére oly jeltelenül, de annál át­hatóbban ittélőnek, itt maradt. Nincs még egy olyan nép, amely­nek az irodalmában, vagy leszűkítve a költészetében, ennyi zsidó vett volna részt, s ilyen nívón […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő