Bencsik Orsolya: Se jó, se rossz

„Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni.”
(Weöres Sándor: Nagyság)

Apám szerint sok vesződséggel jár a disznók bélférgeinek a kiirtása.

Amikor megszületett Aranka lányának a fia, Aranka azt mondta, fürdesse meg, mert koszos. A lánya, aki az én unokatestvérem, berakta a fürdőkádba, megmosdatta, és úgy vélte, tiszta. De az anyja nem tágított, „Koszos”. Akkor hirtelen már mindenki ilyennek látta, Aranka és a sógorom, a lányuk meg a férje és a folyosó végéről a mama is. Az unokatestvérem fürdette és fürdette, Aranka meg feszt hajtogatta, hogy „Koszos, koszos”. Nagyon furcsa volt a víz, de a gyerek is, az unokatestvérem fia (éppen 24 napos), noha semmi baj nem volt. A mama onnan, a folyosó végéről hallotta, hogy „Semmi baj, semmi baj, de még fürdetni kell”.

A barátom, aki nő, nyáron mindig büdösnek hiszi magát. Nem akar bejönni a lakásomba, helyette inkább lenn áll az ablakom előtt és felordibál. „Jöttem, de megyek is tovább, mert mire ideértem, tisztára leizzadtam”. A tata anyja is ilyen, pontosabban ilyen volt, mert már vagy 30 éve halott. Én nem ismertem. Állítólag nem akart bent maradni a tatáék házában, csak egy pillanatra ment be, noha a szállásról jött és már esteledett, náluk kellett éjszakáznia. A padlásfeljáróban (a létra alatt a mama meszelője, fémvödör, egy megbontott zacskó mész) ágyaztak meg neki, ott, ahol a tata, amikor még hentesinas volt, aludt. A tata anyja korábban a tatáék házában lakott, ez volt a családi ház, de amikor a tata megnősült, az anyja, aki egyébként már addigra összemelegedett Antal bácsival, kiköltözött a szállásra. Antal bácsit csak képről tudom, de anyám szerint a fején is látszik, hogy áldott jó ember volt, pedig, ezt mindenki tudja, nincs olyan, hogy áldott jó ember.

A nővérem azt állítja, „Ha egy tányérról levest ettél, az üresen maradó tányérról azt gondolod, piszkos, pedig nem tapad rajta más, mint annak a levesnek a maradéka, melyet az előbb mint tisztát ettél. A trágya a szoba közepén mocsok, a gabonaföldön éltetőerő. Minden, ami tisztának vagy mocskosnak tűnik, nem önmagában jó vagy rossz, csak a helyzete szerint.” A mama minderre csak legyint, bár az is igaz, a mama úgy véli, a nővéremnek agyára ment a sok bölcselet. Túl sokat olvas. A mama legszívesebben elégetné a házban levő összes könyvet, még az sem zavarná, ha a szerb nyelvű ljubavni romanok is a tűz martalékává válnának, noha ez nagy szó. A faluban mindenki tudja, a mama soha sem szeretett olvasni, kivéve a ljubavni romanokat.

A bérházban, ahol már több mint egy éve lakok, a kislány, aki egész nyáron a trambulinon ugrált, bélférges lett. Ezt az anyjától tudom, aki mindig megkérdezi, hogy vagyok, miközben a kezét (munkáskéz) tördeli. Egészen szimpatikus egy nő, ha nagyon nincs kivel beszélgetnem, kiülök a gangra, és őt lesem, mikor bukkan fel. A kislány túlsúlyos és az anyja vágja a haját. Olyan frizurát csinál neki, mint amilyent nekem kellett gyerekként hordanom. Nem tudok azonosulni vele, én vérszegény, sovány kislány voltam. Anyámra hasonlítok, és nem csak kinézetre. Ha jól látom a családi felállást, anyámat az anyja Arankához képest kevésbé szerette, noha anyám folyamatosan rátapadt. Ilyen pióca vagyok én is, a férfiak is ezért ijednek meg tőlem, anyámnak úgy néz ki, szerencséje volt az apámmal.

2013. szeptember 5-én az unokatestvéremnek elfolyt a magzatvize és a férje bevitte a kórházba. Ha szeretném a gyerekeket és lenne olyan férfi, aki hajlandó lenne nekem gyereket csinálni, én biztos nem Szerbiában szülnék. A mama mesélte, hogy Pirikéről, anyám kereszttestvéréről sokáig senki nem tudta, hogy bekapta a legyet. Amikor már nem rejtegethette a hasát, a vonat alá feküdt.

A nővérem mondta, hogy van valami regény, amiben a nőt megerőszakolja egy kommunista, és el akarja vetetni a gyereket, de már nem lehet, nem tudja, ezért lefekszik a sínekre, a vonat alá, de úgy, hogy a vagonok átrobogjanak rajta, hogy a nagy félelemtől elvetéljen. Túléli, jön a nagy félelem, de a gyerek megmarad, és aztán, mikor már öregasszony, kiderül, hogy a lánya mégsem a kommunistától van, hanem a zsidó szeretőjétől. A nővérem szerint rosszul cselekedett, de az élet kijavította a hibát: a gyerek megszülethetett. Én egyáltalán nem emlékszem könyvekre, hiába jegyzetelek, leírom a szereplők nevét is, ki kivel mit csinált, de a jegyzetek elvesznek, össze-vissza írogatok, kis fecnikre, mikor mit találok, vízszámlára, borítékra, kitépett füzetlapra, szalvétára. Egy időben csak nőket olvastam, hogy mennyit szexelnek, hogyan találják meg a nagy őt, mit főznek, milyen számukra az anyaság. Anna barátnőm szerint agyamra ment ez a sok szar, és ha nem vigyázok, csak ismételem majd őket, noha Anna tudja a leginkább, mennyire fáraszt ez a téma. A mamával erről nem beszélek, pedig biztos lenne mit hozzáfűznie. A mama szereti a ljubavni romanokat.

Mióta a tata már nincs közöttünk, disznóink sincsenek, így nem kell tartanunk attól sem, ha bélférgesek lennének. Kevesebb vesződséggel jár így az élet, ezt látom anyámon, meg azt, az utóbbi években rendesen kisimult. A nővérem a családot életvezetési tanácsokkal látja el, apám erőlködik, belsővé próbálja tenni a legfontosabb maximát: „A külvilágból semmit se utasíts el, ne gyűlölj, ne irtózz, ne undorodj!” Az unokatestvérem éjjelt-nappallá téve fürdeti a gyerekét, az anyja meg megállás nélkül hajtogatja: „Koszos, koszos”. A könyvek elégetésére még nem került sor, pedig a mama arcára biztos kiülne a fene nagy boldogság. A nővérem a rossz hajlamát titokban jóra csiszolja, én a gangon ücsörgök, a szomszéd nőt lesem, a kislány beleiből fehér férgek távoznak. Egy időre most tisztaság van.