Tiszatájonline | 2014. május 14.

Szabó Imola Julianna: Liszka hintája

Hullámzik. Liszka aládugja az arcát. Puha. Anyajában a víz, Anyajában a csend. A test lemérhetetlen lázterei. Közelebb bújni az emlékhez, vagy megfulladni. Döglött halként feküdni a felszín felett. Hátha a könnyű anyag megtartja a szálkás alakzatot, a testet. Akár a korhadt gallyakat a folyam. A vállához illeszti, és viszi, a holtágon túlra. Ki a földút mellé, amerre már nem jár más csak az ismeretlen […]

imola_profilSzabó Imola Julianna 1984-ben született Budapesten. Író, táncelméleti szakíró, intermediális alkotó. Versprózákat, verses meséket és táncinterpretációkat ír. Képverseket és versvideókat készít.

Főbb publikációi: Élet és Irodalom, Holmi, Kalligram, Helikon, Bárka, Új Forrás, Ex Symposion, Műút, Ellenfény, Hamu és Gyémánt, Csillagszálló, Palócföld, Spanyolnátha, Irodalmi Jelen, The Fluid Raven, All the Things Are Lost on Earth stb.

Kötetetek: Sáska-tánc (2001), VARRATOK (2014), és szeptemberre várható A Diós-tekerék című verses mesekönyve.

A JAK, a FISZ és az Író Cimborák tagja.

(RÉSZLET)

egy piros

1.

Hullámzik. Liszka aládugja az arcát. Puha. Anyajában a víz, Anyajában a csend. A test lemérhetetlen lázterei. Közelebb bújni az emlékhez, vagy megfulladni. Döglött halként feküdni a felszín felett. Hátha a könnyű anyag megtartja a szálkás alakzatot, a testet. Akár a korhadt gallyakat a folyam. A vállához illeszti, és viszi, a holtágon túlra. Ki a földút mellé, amerre már nem jár más csak az ismeretlen.

De Nagyanya beront. Kapkodja a levegőt, cérnavékony szája foszlik. Vaskos arcán pöffedtre dagadnak a ráncok. Üvölt. Hogy minek verte meg őt az a taknyos és szaros ég ezzel a gyerekkel. Liszka csak fekszik. Zománcszagú a kád, tucsakoshaja hozzátapad a fehérhez. A mellkasa, mint egy eldőlt kalitka. Erős rácsokkal szorítja a ziháló vöröset.

2.

Nagyapa feje egyre nehezebb. A Hold kalapja nőtt rá. Vaskos és kemény. Futnak alóla a mondatok és az emlékek, mint a rajzó bogarak a fénynél. Megtelt, mondogatja Nagyanya. Pont, mint az esővizes hordó. De Nagyapa nem válaszol, nem locsol. A virágok szottyadnak, pang bennük a halovány ér. Nagyapa csak ül. Liszka odakuporodik a lábához. Visszerek hímzése, langy gödröcskék lüktetése. Liszka szereti nézni a hajszálvékony patakok kergetőzését. Mintha beszélgetnének ilyenkor. Ebben a csendben is hallja, ahogy Nagyapa fut, ahogy Nagyapa ássa a vakondos udvart, ahogy felemeli Anyaját. Fényképek a bőr alól. És a hallgatás.

Nagyapa a kerítést nézi. Kétméternyi árok a föld felett, mozdulatlanra épített távolság.

Liszka odafut, majd vissza. Hátha elkapja Nagyapa tekintetét. Hátha megszidja vagy kineveti. De Nagyapa meredten nézi a cseresznyefát. Rajta a hinta horzsolása, friss virágok és selyemszélű árnyak. Liszka közel megy a törzséhez. Felnéz. Mint egy hatalmas tenyér. Rózsaszín körmein rothadó pillék. Savanyú szirmok a haldokló gallyvégeken. Liszka hirtelen nekirugaszkodik és körbefonja karjaival. Hátha Anyaja vele együtt lopja tovább. Vele húzza fel az égnek. Mert Anyaja érintésétől büdös a víz, poshad a falevél.

Nagyapa szeme kék lesz, kvarc és gyöngyfény. Mosolyog. Mint aki észre sem veszi, hogy megüti a szél.

3.

Körössy Tutujka néni vadhús. Két hurkás mell. A szomszédban lakik, ahol nincs függöny az ablakokon. Látni, ahogy mossa a két döcögőst, ahogy szagolja a bugyiját, és ahogy vágja a lábkörmét. Egyedül él, de sosincs egyedül. Körössy bácsi két éve a telekre költözött, csak néha jár át vendégeskedni.

Liszka feláll a hokedlira és lesi, ahogy a Körössy Tutujka néni szappannal dörzsöli le a zsírt a melleiről. A  kezek  tacsakos nyomát. Vakarja Körössy bácsi fognyomait és ujjlenyomatát. De a liba capadós zsírja még a törülközőhöz is odatapad. Nagyanya szerint Körörssy Tutujka néni légypapír. Hímnemű egyedeket vonzó sárgaruhás. Ilyenkor Nagyanya fél szemmel Nagyapára néz, aki persze a szekrény felé fordítja a fejét. Hallgatnak.

Csak Liszka nem. Őt minden érdekli. Körössy Tutujka néni húsa és szőre, lyukas foga és még a büdös szája is. Mert hiába a rúzs. A tulipánpiros drága kence. Sötét-pasztell marad a foga felett. Csak a fekete. Mély és erős. Tartja a szavakat. Mint az erdei kisház pokróca a langyos testek foltját. Ahol talán Nagyapával. Ahol biztos, hogy nem Körössy bácsival. Mint minden titok ez is naftalinos és karcos, megdönti a tengelyt a szív körül. És egyszer Nagyanya majd kitalálja. Most csak körbejárja, mint a lottó ötöst. Liszka serényen írja a számokat a zacc-bőrkés csíkosba. Már huszonöt megvan. Mind prím. Nagyanya csak azokat szereti. Csak önmagával osztható, akár Körössy Tutujka néni, aki amúgy Ida. De senki sem hívja így. A „zsivanzsit” és a “sánelt”. Így mondja, a fogai közül tuszkolva, súgja Liszka fülébe, hogy “mádmázer”. Liszka meg kacagva nézi az ajkakat. Akár a buszajtók, nyílnak és záródnak. Szellőzik a bél, a szájüreg. A sokezer elnyelt szó dunsztja. Belülre nőtt virág a csalfa szerelem. Nincs, aki kidobja. Senki sem öntözi.

4.

És a körömlakk. A szétvert felhők a ház mögött. Ahogy a kutya belevonyít az árnyba, ami újra és újra körvonalat húz az ablak elé. Sebes a nap, lomhán hordja a vaskos sugarakat. Liszka kolduló arccal nyúl egy kis melegért. Hátha éppen Anyaja az, aki ráncos kézzel szórja a fényt. De a felhők megmerevednek. Megáll a kép, mint a körhinta az utolsó pörgésnél. És kiesik a félhomály a szájából. Csupa nyál, zuhogni kezd, töpörödni, és nőni. Esni. Mint a kő. Liszka ül. Az ablak üvege, mint egy koporsó. Tenyerével itatja a bánatos és legyőzött tájat. Ami pont olyan gyáva és árva, mint a remény. 

 

MÓRICZ 2014 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be.