Röpke adalék Krúdy Gyula Mária-képéhez

A MÁRIA, SEGÍTS! CÍMŰ NOVELLA ELEMZÉSE*

Az alábbiakban Krúdy Gyulának egy olyan szövegéről lesz szó, amely ha jelentősen nem is változtatja meg, de mindenképpen hozzájárul, árnyalja azt a szerző által bizonyos művei nyomán (pl. N. N. Egy szerelem-gyermek regénye, Napraforgó, Kleofásné kakasa, Pénzzel járják a búcsút, valamint a Királyregények című trilógia) kibontakozó Mária-képet, amely a magyarországi Mária-kultusz több elemét is magába foglalja.[1] Krúdy Mária, segíts! című novellájáról van szó, amely a Pesti Napló 1907. november 26-ai számában jelent meg először, az 1. és 2. oldal tárcarovatában. Az írás mindez idáig még nem jelent meg kötetben, ám ami talán ennél is meglepőbb, hogy nem szerepel sem a Kozocsa Sándor által összeállított,[2] sem pedig a Gedényi Mihály-féle bibliográfiában,[3] tehát a nyomtatott bibliográfiák (vagy legalábbis a szerkesztőik) mintha nem is tudnának erről az alkotásról. Egyedül a Petőfi Irodalmi Múzeum által működtetett Magyar írók bibliográfiája adatbázis tartalmazza, amely valószínűleg az egyik legmegbízhatóbb forrás – Lakatos Éva monumentális vállalkozása a Magyar irodalmi folyóiratok mellett – Krúdy Szindbád előtti, a mikszáthos korszak novelláinak, elbeszéléseinek és publicisztikai írásainak tekintetében.

A szöveg műfaját a novella vagy a tárcanovella írja le a legjobban, azonban meghatározása problémát okoz abban a tekintetben, hogy tárcarovatban jelent meg, viszont kevésbé tárcaszerű, jóval erősebb benne az elbeszélő jelleg, inkább novellának tekinthetjük. Már a cím is érdekes asszociációkat indít meg, ugyanis nemcsak egy Szűz Máriához intézett római katolikus imát (ti. a Most segíts meg Mária… kezdetűt), illetve egy másik, búcsújárásokon énekelt dalt (Egek királynéja) idéz meg, hanem vele együtt az egész magyarországi Mária-kultuszt is, amelynek a szövegben történő evokációjáról a későbbiekben még lesz szó. Krúdy címadása itt különös gyakorlatot mutat, egy felkiáltó mondatot tesz meg címnek, amely akár értelmezhető felszólító mondatként is, azonban az imával való összefüggésének fényében inkább előbbi értelmezést kell elfogadnunk, mivel a fohászok szövege inkább kérő, felkiáltó, mintsem felszólító. A cím egyébként megjelöli az elbeszélés témáját és előreutal az egyik „szereplőre”. Továbbá azért is jelentőségteljes, mert többször is megismétlődik a műben, kétszer szó szerint, egyszer pedig transzformálva, más intencióval. A címet Bernáth Árpád fogalmával élve motívumnak (szövegbelső ismétlődésnek) nevezhetjük.[4] Ugyanakkor nemcsak szövegbelső ismétlődésként fogható fel, hanem emblémaként (szövegkülső ismétlődés) is,[5] amely kiutal mind Krúdy más műveire, mind pedig a már említett kultusz elemeire.

A Mária, segíts! története röviden összefoglalható: egy fiatal nő, akit férje (valószínűleg) elhagyott (nem jött vissza többé a kávéházból), öngyilkos akar lenni. Mielőtt azonban ezt megtenné, gyermekkori nevelője, Nyanya kérésére elmennek egy szomszédos falu Mária-képéhez, amely „számtalan jóságos dolgot cselekedett” (1.)[6] már. A két nő megérkezik a faluba, ahol a szent portréja található. Ezzel kezdődik a novella. Ezt követően a múltba történik visszautalás, majd amikor a narrátor visszatér az elbeszélt jelenbe, a két főszereplőt már a kegyhelyen találjuk. A fiatal nő, Rózsa a szűz képe elé kerülve elfelejti az összes neki címzett imádságot, de Nyanya rögtön a segítségére siet, s a Mária, segíts!-et kezdi el rebegni. Az idősebb nő mosolyogni látja a portrét, mire azonban Rózsa is láthatná azt, már visszaáll „eredeti” pozíciójába, „régi” (2.) arckifejezését mutatva újra. Az öregasszony tolmácsolja az istenszülő üzenetét a fiatal nőnek, majd a narrátor befejező formulájával ér véget a szöveg, amely szerint minden probléma megoldódik, a fiatalasszony boldogan, hívőn és hosszadalmasan tud imádkozni ezután.

A novella ugyanazzal a mesemondói hanggal indul, mint amelyikkel zárul. Az elbeszélés felütésében a „nagy hegyek és zöld erdők között” (1.), az egy „régi-régi templomocskában” (1.) nyelvi szerkezetek, valamint a szereplők titokzatos feltűnése a meg nem nevezett búcsújáróhelyen, illetve a megérkezés időpontjának megjelölése („egy késő őszi vasárnapon”, [1.]), a befejezésben pedig az a két mondat, amely boldog véget sugall a szereplők és az olvasó számára („És most már tudott imádkozni, hívőn, boldogan, hosszadalmasan és elmondta minden titkát az Asszonynak, aki ígéretet tett, hogy megsegíti. Boldogságos könnyek folytak végig az arcán mert jól kipanaszkodta magát és a szívébe megnyugvás költözött.”, [2.]), egy (nép)mesei elbeszélőre utalnak. Az írásnak – a már említett két főszereplőn kívül – további szereplői Rózsa gyermeke, akinek nevét nem tudjuk meg s akit Nyanya tart a kezében, miközben az asszony Máriához próbál meg imádkozni; a Mária-kép, amely bár nem „élő” alak, de mindenképpen teremtett, akár a fiktív világ többi szereplője; Gábor, Rózsa férje, aki ugyan nem jelenik a két nő által képviselt fikciós térben, azonban mivel beszélnek róla, ő is a történet szereplőjévé válik, mintegy hiányával van jelen a történetben. A novella elbeszélői struktúrája nem mondható bonyolultnak, szinte végig egy heterodiegetikus narrátor mesél, ugyanakkor előfordul, hogy elbeszélés és fokalizáció szétválik. Erre az egyik legjobb példa, amikor Nyanya mosolyogni látja a Szűzanyát, valamint amikor Rózsa keresi a Mária-képet a templomban, s először nem találja, végül a templom egyik sarkában megpillantja. „A szenteken végigjártatta tekintetét. Voltak ott nagyszakállú férfiak, bússzemű nők, olyik előtt gyertya is égett, de Rózsának egyik se tetszett. Amíg végül a templom egy sarkában megpillantott egy képet, egy kékszemű, fehérarcú, szőke hajú asszonyképet. A kép szelíd mosollyal nézett az ódon rámák közül és falusi virágok hevertek a földön.” (2.) Az idézett részből kitetszik, hogy bár a narrátor az, aki elbeszél, de a fiatalasszony, aki érzékeli a látottakat, végigjártatja a tekintetét a szobrokon, képeken. A narrátor valószínűleg Rózsának szentekről kialakult első benyomásait is közvetíti, amikor azt mondja „voltak ott nagyszakállú férfiak, bússzemű nők…”. Az elbeszélés példával szolgál az elbeszélt monológra is, ugyanis a narrátor ebben az ábrázolási formában közli a fiatal nő tépelődését az öngyilkosságról. A jelenség érzékeltetéséhez közlöm a példát megjelenítő bekezdést: „Az állát a tenyerére fektette és úgy gondolkozott a különböző halálnemeken. Egyszerű teremtés volt és a gyufaoldatnál tovább nem tudott jönni. Igen ám, de hogyan adja be a maró folyadékot a kicsikének! Elszomorodott és szinte sírva fakadt, hogy a gyufaoldatot nem adhatja be a kicsinynek. No, de mindegy, azért mégis meg fognak halni. Muszáj meghalni, hogy rettenetesen szenvedjen az a komisz férfi, akit semmiféleképpen nem lehet visszavarázsolnia a kis lakásba, ahol addig annyi boldog napot töltöttek. Hadd szenvedjen, hogy a szíve is megrepedjen…” (1.) Az idézetből jól látszik, hogy a narrátor, miközben az asszony gondolatait igyekszik közvetíteni, beépíti saját elbeszélésébe a nő – vélhetően ki nem mondott – mondatainak frazeológiáját, azok perspektíváját, érzelmi telítettségét, hogy az emocionális hatás még erősebb legyen. Az elbeszélői és szereplői beszédpozíció közel kerül egymáshoz, azonban nem mosható egybe, s ez a két pozíció közötti kis távolság tesz lehetővé gyors váltásokat a két beszédpozíció között.[7] Az idézett szakaszban találhatóak olyan mondatok, mozzanatok is (pl. az „igen ám…” kezdetű mondat), amelyek mind az elbeszélőhöz, mind pedig a szereplőhöz köthetők, ugyanis a maró folyadék beadásának problémáját részletező mondat nemcsak a hölgy gondolatmenetét, gondolkodásmódját megidéző ábrázolás lehet, hanem egyúttal a narrátor önálló, ironikus megnyilvánulása. Ebben az esetben a megnyilatkozás felülírja az egyszerű ábrázolás szerepét és a narrátor személye lép előtérbe a szereplőéhez képest.

A szöveg tér- és időstruktúrája a következőképpen épül fel: a narrátor a meg nem nevezett búcsújáróhelyre történő megérkezés leírásával indít, majd a férjre történő emlékezés révén a búcsújáróhely felkeresésének előzményeit meséli el, végül a múlt eseményeinek elbeszélése során, egy ponton (amikor Nyanya és a fiatalasszony megegyeznek, hogy felkeresik a Mária-kegyhelyet), az elbeszélő visszatér a két főhősnő templomba vezető útjának leírásához, vagyis a történet jelenidejéhez. A „cselekmény” többnyire zárt terekben (templom, ház) játszódik, a szabadtéri, külső helyszínek nem játszanak fontos szerepet a novellában. A fikciós térrel kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy a templom, amelyben a kultusztárgy található, vidéken áll, szembeállítva a fővárosi Mária-kultuszhelyekkel, ezáltal a szakralitást mintegy kisebb közigazgatási egységhez, a faluhoz kötve. A történet reflektál emlékezés és halál, illetve emlékezés és felejtés összefüggésére, mégpedig Rózsa öngyilkosságának kapcsán. A fiatal nő azért akar meghalni, mert nem akar emlékezni, az öngyilkosságtól, vagyis a haláltól várja a felejtést. Szenved a múltba való visszatekintés során, de nem a rossz emlékektől, hanem a jelennek a (boldog) múlttal való összehasonlításából eredő különbségtől. A múlttól, férjének múltbeli alakjától képtelen elszakadni, melyet legnyilvánvalóbban a gyermekéhez való kötődés mutat meg. A hölgy nem szeretne emlékezni a Gáborral töltött boldog időkre, azonban a fiát, aki a férjére történő emlékezés jövőbeli záloga, csakis úgy szeretné látni (bajusszal) később, ahogyan a férfira emlékezik, ahogyan az megmaradt emlékeiben. Az írás a jelenés képében jó példát szolgáltat a Wolfgang Iser által bevezetett önfeltáró fikcióképző aktusra is, amely az irodalom lényegi sajátosságaival függ össze, s az irodalmi szöveg önnön fiktív voltára rámutató elemekre hívja fel az olvasó figyelmét.[8] Ebben a jelenetben az öregasszony lesz az, aki látja Máriát mosolyogni, azonban Rózsának ez nem adatik meg, ugyanis mire felnéz, a kép addigra már a helyén van, „a mosoly a régi”. (2.) A narrátor a jelenség ábrázolásakor a „mintha” szó kétszeri használatával jelzi az olvasónak, hogy hozzáállást meg kell változtatnia. A megtörténő csoda tulajdonképpen csak Nyanya képzeletében játszódik le, de az olvasónak úgy kell tennie, mintha valóban megtörtént volna, illetve számolnia kell ezzel az értelmezéssel is, ugyanis a fiatalasszony számára valóban végbemegy. Ezen a ponton az olvasó és Rózsa nézőpontja annyiban érintkezik, hogy egyikük sem láthatja valóban megtörténni a csodát, azonban az olvasó előnyt élvez a fiatal nőhöz képest, hiszen tudása a narrátor révén jóval több, részletesebb az eseményről, azonban mindezt egy szélesebb perspektívájú elbeszélői közvetítésnek köszönheti. A jelenség – Nyanya felől megközelítve – pedig akár úgy is felfogható, hogy számára valami imaginárius nyilvánult meg.

Ezek után nézzük meg a cím egyes ismétlődéseinek funkcióját. Háromszor ismétlődik meg magam a cím a novellában. Először Nyanya szájából hangzik el, amikor megérkeznek a búcsújáróhelyre, s „kebléből nehéz sóhajtásként” (1.) tör elő. A szöveg egyszerre jeleníti meg az éneket, s értelmezhető literálisan, ahogy a narrátor leírja, sóhajtásként. A narrátor az ezt követő sorokban leírja, hogy az idős asszony már indulásuk óta hívja a szüzet, vagyis az itt ábrázolt megnyilatkozás egyfajta folytonosságot is hivatott megmutatni. A mondat második előfordulása már transzformált alakban, s nem az öregasszony, hanem a lány szájából hangzik el. Ráadásul az előző ismétlődéshez (az elbeszélt jelenhez) képest múltbeli, az első akár a második megismétlődésének is tekinthető, azonban mivel ebben a szituációban a fiatal nő ejti ki e szavakat, s itt még hitetlen, egészen más hatást kelt a mondat, inkább a kétségbeesés megtestesülése, mintsem egy imádság vagy szakrális ének részlete. Mária segítsége ebben az esetben úgy jelenik meg, mint utolsó lehetőség az öngyilkosság előtt. A harmadik ismétlődés a leghangsúlyosabb, ebben a jelenetben nyeri el a cím szakrális jelentését, amikor egy szakrális térben, a templomban egy kultikus, vallásos tárgy felé, de a szenthez, az istenihez irányul. Ez a jelenet ismét abban az idősíkban játszódik, amelyben a cím első felbukkanása megtörténik. A fiatal hölgy elfelejti az összes előre átgondolt imádságot, így a fohász szavai itt megint az idősebb nő szájából hangoznak el, s a szavak mintegy mantraszerű ismételgetése eredményezi a látványt Nyanya számára, hogy láthatja a képet mosolyogni.

Mint azt a dolgozat elején ígértem, részletesebben is kitérek Krúdy Mária-kultuszára, illetve arra hogyan járul hozzá ez az írás, hogyan idézi meg a Szűzhöz kapcsolódó tiszteletet. Krúdy Mária-képével Kelemen Zoltán részletesebben foglalkozott több tanulmányában.[9] Magántörténelem – mitikus történet (Adalékok Krúdy Gyula Mária-képéhez) című gondolatébresztő dolgozatában[10] az író Királyregényeiből indul ki, amelyben Krúdy úgy építi le a Habsburg-uralkodóház mítoszát, hogy közben egy vele párhuzamos mitikus-szakrális uralmi formát feltételez: Mária Nagyboldogasszony országát.[11] Kelemen szerint a szerzőnél központi helyet foglal el – nem csak a Habsburg vagy magyar történelmi tárgyú írásokban, hanem másutt is – a névadás, névalkotás szempontjából a Mária-kultusz, amely egyrészt összekapcsolódik az évezredes magyarországi Mária-kultusszal, másrészt átformálódik-újrateremtődik azáltal, hogy az író hétköznapi szereplőkkel, mindennapi helyzetekben megjelenő hősökkel hozza összefüggésbe a Mária nevet. Kelemen idézi Krúdynak az 1915-ben íródott Ne félj! című cikkét, amelyben a szerző egy gyerekkori énjével valóban megesett történetet mitologizál egy már jóval későbbi, visszatekintő perspektívából. A gyermek Krúdy úszás közben a Poprád jege alá szorult s a halászok mentették ki, a tárca beszélője azonban közvetlenül nem nekik, hanem Szűz Máriának tulajdonítja megmentését, aki véletlenségből „akkoriban a Felvidéken járt”.[12] A történetben Mária volt az, aki figyelmeztette a halászokat – egy szegény tót asszony képében –, akik így megmentették a fiút. Kelemen szerint Krúdy jellemző nőalakja az önfeláldozó, gyógyító, új életlehetőséget hozó asszony – persze nem csak Mária nevű alakjai ilyenek, azonban bennük mindez kimondva-kimondatlanul összefonódik a nemzetmentés, a Szent István-féle felajánlás aktusával.[13] Ezzel az állítással vitatkozom a Mária, segíts! szempontjából, ugyanis bár megtalálható a gyógyítás, új életlehetőség felkínálásnak aktusa a szövegben, azonban ez nem feltétlenül kapcsolódik egybe a nemzetmentéssel. Mint arra Kelemen is utal, ez az összekapcsolódás – mely Krúdy Habsburg-ellenességével is párhuzamba hozható – már a Monarchia felbomlása utánra tehető, sőt az első világháború befejezését követően, az őszirózsás forradalom ideje alatt született publicisztikájában (A Magyar Köztársaság Almanachja) utasítja el egyértelműen a Monarchiát mint államformát, társadalmi intézményt, életközösséget és szellemi-lelki tájat.[14] Véleményem szerint nem vetíthető vissza ez az írói magatartás és felfogás egy olyan szövegre vagy szövegekre, amelyek még jóval a Monarchia felbomlása előtt keletkeztek, amikor még nem található meg a nemzetmentés, patronálás mozzanata a Krúdy Mária-alakjaiban. Kelemen kiemeli azt is, hogy Krúdy szívesen választotta témájául a Mária-tisztelet szent helyeire való zarándoklatot, s ezzel kapcsolatban négy olyan mű van, amelyekben fontos szereppel bír a búcsújárás (általában a máriapócsi): az N. N., a Napraforgó, a Kleofásné kakasa, valamint a Pénzzel járják a búcsút című Szindbád-novella.[15] Ezek közül az N. N. már csak abból a szempontból is jelentős, hogy szó szerint és ugyanúgy háromszor ismétlődik meg benne a Mária, segíts! kezdetű fohász, s vele együtt az egész Mária-kultusz, ahogy utóbbi a többi említett szövegben is. Az N. N.-ben a búcsújárók imája, mely ének formájában tűnik fel, a pacsirták, fecskék és verebek hangjával hallik egybe, először azért, hogy elnyomják a búcsúsok énekét, majd azért, hogy ahol az asszonyok abbahagyták az éneklést, átvegyék tőlük. Bár nem szorosan, de ehhez a négy íráshoz kapcsolható a Csoda című elbeszélés is, amelyben, bár a történet nem játszódik búcsújáróhelyen, mégis fontos szerepet játszik a búcsújáróhely, méghozzá Máriapócs. A novella főhősnője, „Pépi Szeréna, polgári iskolai tanárnő, római katolika, harminchárom éves hajadon, ólublói születésű, Pépi Márton takácsmester és Hanák Veronika házasságából származott törvényes gyermek 190* augusztus hónapjában meglátogatta a csodatetteiről híres pócsi Szűz Máriát, és – megtért.”[16] Szeréna istentagadó életet élt egészen addig, amíg a Mária-kép színe elé nem járul és meg nem tér, azonban a megtérés szakralitásából, magasztos jellegéből sokat elvesz a narrátor ironikus előadásmódja, amely végig jellemző a szöveg narrációjára. A történet során többször is történik beavatkozás az „Égiek” részéről, azonban csak Mária közbenjárása oldja meg a helyzetet, s téríti meg a nőt a katolikus vallásra, melyet a nő végül protestánsra cserél férje, a rajztanár kedvéért. Ez az írás azért is párhuzamba állítható a Mária, segíts!-el, mert itt sem jelenik meg a nemzetmentés mozzanata, csak a segítő, gyógyító, új életlehetőséget adó funkció, de az is ironikusan. Kelemen szerint a fentebb említett négy Krúdy-műben a búcsújárás szakrális út, zarándoklat a nők és a magyarok jótevőjéhez,[17] akárcsak a Mária, segíts!-ben, amelyben a két nő útja szintén felfogható egyfajta zarándoklatnak. A csodás gyógyítás, a termékenységi adomány és a szenttel való egyesülés élményén kívül a legfontosabb a zarándokok számára a lelki megtisztulás, a megnyugvás, a bűnöktől történő szabadulás ígérete. A búcsújárás ebből a szempontból összekapcsolódik az álmok és az álomfejtés világával.[18] Krúdy felvette az Álmoskönyvbe a „Búcsú” címszót, melynek jelentései közül a legrelevánsabb a „Búcsújárás”, amely „gyógyulást jegyez a betegnek; egészségesnek vidámságot, amely csúf jövedelem miatt érkezik; asszonynak gyereket is jelez”.[19] A búcsú, búcsújárás gyógyulással és vidámsággal összekapcsolódó jelentése megjelenik Krúdy fentebb említett négy szövegében, de a Mária, segíts!ben és a Csodában is.

A Mária-kultusszal Bartók István is foglalkozott egy tanulmányában.[20] Ő azt emeli ki, hogy a kultusz különféle megnyilvánulásai nemcsak az egyház- és a vallástörténet, hanem a művelődéstörténet részei is. A tisztelet lényege a kultusz teológiai alapjaiban gyökerezik. Isten elküldte a Földre fiát, Jézust, hogy megváltsa az elrontott emberiséget. Jézus szenvedésével újra elhozza az emberek közé a jót, a bűntelen élet lehetőségét. Emberi testben születik meg Mária által, aki egyszerre Jézus és Isten anyja, ugyanis azáltal, hogy Megváltó Isten fia, isteni személy is. A dogmatikának külön ága az úgynevezett mariológia, amely a Máriával kapcsolatos hittételek megfogalmazásában érdekelt. Ennek legfőbb irányai az istenanyaság mellett, a mindenkori szüzesség, a szeplőtelen fogantatás, a test szerinti mennybemenetel és a közbenjárás tétele. A Szűzhöz kapcsolódó tanításokat nemcsak elvont hittételekben fogalmazták meg, hanem különféle reprezentációkon (szobor, freskó, mozaik, stb) keresztül, hogy az írástudatlanokhoz is eljuthassanak. Néhány jellemző ábrázolástípus megmutatja a kultusz legfontosabb elemeit. Ilyenek például azok az ábrázolások, melyeken Mária mint Isten anyja jelenik meg, s az angyalok között megkülönböztetett tisztelet illeti meg. Gyakran jelenik meg úgy, mint Mennyek és az Angyalok királynője. Az Istenszülő azonban nemcsak mint uralkodó bukkan fel, hanem mint olyasvalaki is, aki lerója a tiszteletét az isteni hatalom előtt, ezért nem ritka az olyan reprezentáció, amelyen térdre borul fia előtt. A legismertebb és legtöbbször előkerülő ábrázolás azonban, ahol együtt ábrázolják a kis Jézussal. Az anya-gyermek kapcsolatában számos olyan gondolat jelenik meg, amelyek végigkísérik az ember életét (születés csodája, anyai öröm, védelem, biztonság, gondoskodás, féltés, stb.). A Mária-kultusz látványos megnyilvánulásai az ereklyék tisztelete, zarándoklatok, kegyhelyek, búcsújáróhelyek felkeresése, látogatása. A búcsújárás fogalmának a katolikus vallásban speciális jelentése van. A búcsú az egyház Istennél közbenjárásának ígérete, amely szerint az ember részleges vagy teljes megbocsátását nyerhet. A kultusz fontos része a szűzzel kapcsolatos ereklyék tisztelete is, melyet a protestánsok elvetnek. A Mária-ábrázolásokhoz gyakran kapcsolódnak olyan legendák, amelyek ismétlődnek a kultusz történetében. Ilyen például az emberi közreműködés nélkül keletkezett kép vagy szobor, amelyet fatörzsben vagy a földben találtak meg. Ezek a képek legtöbbször sérthetetlenek, időnként pedig valamilyen élő emberi tulajdonságra, cselekvésre, érzelemre utaló jelet produkálnak (pl. könnyeznek, véreznek, megmozdulnak, megszólalnak, stb.). Sok olyan történet van, amelyben a képekhez, szobrokhoz csodatételek, csodálatos gyógyulások kapcsolódnak. S bár rengeteg Mária-kegyhely van, az egyik legjelentősebb a máriapócsi. Az itt található Mária-kép, amelyet 1675-ben festettek, többször is hullatott könnyeket a történelem során.[21] Krúdy a kultusznak több mozzanatát is felhasználhatta/felhasználta a Mária, segíts! című szöveghez. Egyrészt a kép megszólalásának mozzanata is megtalálható a novellában, másrészt a máriapócsi kultusztárggyal is összefüggésbe hozható az elbeszélés Máriája abban az értelemben, hogy ellentétben áll ugyan a könnyező Máriával, ugyanis a Krúdy-írás esetében mosolyog, azonban ettől még nem zárja ki az erre a kultusztárgyra történő referálás lehetőségét. S nem mellékes az sem, hogy mindkettő képi ábrázolás. Érdekes továbbá Mária külső tulajdonságainak leírása, melyet a narrátor a következőképpen mond el: „Amíg végül a templom sarkában meg nem pillantott egy képet, egy kékszemű, fehérarcú, szőkehajú asszonyképet. A kép szelíd mosollyal nézett az ódon rámák közül és falusi virágok hevertek a földön.” (2.) Ez a jellemzés kísértetiesen hasonlít arra a megjelenítésre, amely Mikszáth Kálmán A gózoni Szűz Mária című elbeszélésében olvasható: „Vakító fehér arc, aranyos szőke haj, egész vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…”[22] A két ábrázolás egyedül a mosoly mozzanatában tér el. Krúdy Máriájában akár mikszáthi hatást is felfedezhetünk, amit alátámaszt az a tény is, hogy Krúdy ismerte és olvasta is az íróelőd műveit s a két novella megjelenése között 25 év van, ennek alaposabb bizonyítására azonban nem vállalkozom e dolgozat kereti között.

Összességében megfogalmazható, hogy a Mária, segíts!, ha alapjaiban nem is változtatja meg a Krúdy Mária-kultuszáról kialakult képet, ahhoz mindenképpen érdemben hozzájárul, gazdagítja, árnyalja is azt. Már a novella címe is megidéz egyrészt egy katolikus imát, másrészt a búcsújárásokon énekelt Egek királynéja című éneket. Az írás jó példát szolgáltat elbeszélés és fokalizáció szétválásra, valamint az elbeszélt monológra. A jelenés pedig, amely csak Nyanya számára nyilvánul meg, értelmezhető az iseri önfeltárás aktusaként, amely az irodalom lényegi sajátosságaival függ össze. Rózsa és az olvasó nézőszöge abban a tekintetben érintkezik, hogy egyikük sem látja a csodát valóban bekövetkezni, azonban a fiatal női szereplő tudása annyiban korlátozottabb, hogy nem hagyatkozhat a mindentudó narrátor elbeszélésére. Krúdy műve jól beilleszthető abba a Kelemen Zoltán által említett négy szöveg közé, amelyekben fontos szerepet kap a búcsújárás, sőt az író Csoda című novellája is ide sorolható, amelyben nem maga a búcsújárás, hanem egy búcsújáró hely, a máriapócsi kap nagy hangsúlyt. Krúdy az egyetemes és a magyar Mária-tisztelet több elemét is felhasználhatta a Mária, segíts! Szűz-képének ábrázolásához, kettőt azonban mindenképpen fontos kiemelni. Egyrészt a kép megszólalásának mozzanatát, másrészt a máriapócsi kultusztárgyat, amely ugyan ellentétben áll az írás mosolygó Máriájával, azonban ez az oppozíció nem zárja ki a kettő közötti kapcsolat lehetőségét. Végül Krúdy alkotása párhuzamba állítható Mikszáth Kálmán A gózoni Szűz Mária című szövegével, amely akár Krúdy novellája előképének is tekinthető, ugyanis a két megjelenítés kísértetiesen hasonlít egymásra.

Vígh Imre

Kapcsolódó anyagunk:

https://tiszatajonline.hu/?p=54087