Hang által megformálva

ROST ANDREA A PILLANGÓBAN SZEGEDEN

Visszatérő vendége Rost Andrea Szegednek. A színházban és a Sza­badtéri Já­tékokon Lammermoori Luciát, a Bohémélet Mimijét és a Turandot Liúját éne­kelte, és több koncerten is föllépett a Zsina­gógában, a Dóm téren, legutóbb pe­dig a TIK-ben. Budapesten is volt alkalmuk találkozni vele, sokszor hallgat­tuk felvételeit, azt hittük, jól ismerjük.

Kiderült, mégse. Viszonylag új szerepében, Puccini Pillangókisasszonyában világossá vált, hogy jelentős művészi tartalékai vannak. No, éppen nem a kisasszony-szerepben! Őt hall­gatva különösen fájdalmas a cím félrefordítása: Madama Butterfly éppenhogy asszonyt je­lent, nem kisasszonyt. Az első felvonásban Rost nagyon lassan mozog, az ifjú lány figu­rájá­ban kissé idegenül érzi magát, vagy inkább még nem talált hozzá megfelelő művészi eszkö­zöket. Persze ritkán hallani a belépőben ilyen könnyed és szépséges magas deszt, és a sze­relmi kettőst záró C is imponálóan szól, ám ezt egy Violettától, Luciától kár természe­tesnek is vehetnénk. Ám már itt is föltűntek megerősödött, vagy inkább megerősített kö­zéphangjai. Rostnak mindig is vivőerős, tartalmas hangja volt, de ez a tartomány sokkal töményebben, teltebben szól, mint amikor Donizettit vagy Mozartot énekel(t).

A 2. felvonástól, az elhagyott, vágyódó, majd megalázott asszony szerepében Rost az ope­ra­énekesi ábrázolás kivételesen magas színvonalát mutatta be. Régi szerepköréből meg­ma­radt hangjának hajlékonysága és édes színe, ugyanakkor bármikor képes sötétebb tó­nusban, drá­mai erővel, sőt néha mer egyenesen torzítva, nyersen, szinte verista modorban megszó­lalni. Ám ez kettős jelleg nemhogy problémát okozna, hanem a legsajátabb figura­teremtő erővé válik. Először talán a Nagyáriában döbbenünk rá, hogy kislányos-donizettis, sima hang festi a boldog múltat, s amint a nyomasztó jelen kerül szóba, Rost szopránja nyomban elsötétül, felhangdússá válik, s pusztán a hangból földereng: erre a nőre nagy baj vár. A két tónus tökéletesen lefesti Cso-cso-szán egyéniségének kettősségét: még gyer­mekien tiszta, hiszen a mostani, kissé megöregített változatban is mindössze 21 éves itt – ugyanakkor az élet rá­kényszerítette, hogy felnőttként viselje gondját fiának és próbálja meg fönntartani háztartá­sát. S közben már a készülő tragédia árnya is meg-megérinti. Akár ap­rólékosan dí­szített ja­pán miniatúra, olyan színes Rost Pillangója. Ő ma az egyik legjobb technikájú, és a technikát legtudatosabban használó operaénekes. Mindent gondosan el­tervez, a számára túlzott ne­hézségeket példamutató kompromisszumokkal hidalja át, s ez a tartás, fegyelem és szerve­zettség átsugárzik a figurára is. Rost Pillangója egyszerre nyű­göz le és rendít meg.

Mellette szegedi partnerei is legjobb formájukat futottak. Vagy talán még annál is jobbat: László Boldizsártól eddigi pályája legkoncentráltabb produkcióját hallottuk. Tenorja ren­díthetetlen biztonsággal, ám fölvillanyzó rezonanciával szólt. A szerelmi kettőst ő is hatal­mas, izzó C-vel koronázta meg, magas B-i érzékien hatottak. Rosttal élvezettel adták-vették a labdákat, kitűnően alkalmazkodtak egymás megoldásaihoz. A mostani felújításban László kiteljesítette szerepfelfogását, hogy ugyanis Pinkerton nem elvetemült gazember, csak fele­lőtlen. S ahogy a való életben: a nagy tragédiát sokszor nem súlyos bűn idézi elő, csak egy aránytévesztés, apróbb félreértés. Ez indítja be a végzetet. Érdemes idézni, mit mondott egy korábbi szegedi portrébeszélgetésben éppen Rost: „Butterfly mindenáron szabadulni akar japán közegéből, bármilyen amerikai katonához hozzámenne, ezt előre eldöntötte. Tiszta véletlen, hogy ez a sorhajóhadnagy jóképű, kedves, s ezért bele is szeret.” A hasonló há­zas­ság valószínűleg bevett gyakorlat volt, s ha az illető tisztet elvezényelték, japán felesége vis­szatért a családjához vagy a gésaházba. Pinkerton pechje (vagy szeren­cséje?), hogy az ő fe­lesége mélyen beleszeret, és a többi japán lánnyal szemben halálosan komolyan gondolja a dolgot. László Pinkertonját a 3. felvonásban iszonyú önvád gyötri, s ettől kiérdemel tőlünk némi együttérzést.

A bemutató idején Kónya Krisztina terhesen, nagy pocakkal lépett színre Kate Pin­ker­ton­ként. Bombasztikus rendezői ötlet volt ez – magától az élettől. Hisz mindennél erősebben mutatta a helyzet bornírtságát és visszafordíthatatlanságát. Ha Kónya akkor nem vár babát, Cso-cso-szán szerepe várt volna őrá. Ilyen véletlen időzítéseken múlik, hogy az életben valakinek a győztes, vagy az abszolút vesztes szerepe jut. Laczák Boglárka most nem kapott póthasat, s ettől az előadás szegényebb lett. Bár a magas termetű, magassarkú cipős, szőke amcsi hölgy az apró barna japán nővel így is nagyon hatásos.

Kitűnő volt Goró karakterszerepében Szerekován János, Vajda Julia hangszíne éppen il­leszkedik Rostéhoz, így a Cseresznyevirág-kettős az este egyik legpoétikusabb száma lett. Pál Tamás atyai gonddal irányította az előadást. Valószínűleg a vendégművész kívánsá­gára némileg lassúbb tempókat vett, s ettől a muzsika új rétegei tárultak föl. Soha nem éreztem még ilyen erősnek elsősorban az Intermezzóban a filmzenés jelleget. A zenekar kitűnően teljesített, különösen tetszett néhány hegedűszóló Behán Lászlótól.

Kelemen Zoltán dicső Boccanegrák, gyötrődő Rigolettók és titokzatos Dappertuttók után tért vissza a civil jellegű Sharpless konzulhoz. Láthatóan otthonosan érzi magát benne. Rost­tal énekelt kettősében időnként Toscát és Scapriát hallottuk visszhangzani. A színház jövőre Puccini másik remekét mutatja be, Rostot szeretnék a címszerepre, természetesen Lászlóval, Kelemennel és Pállal. A fantasztikus Pillangó után a publikum (amely a produk­ciót és külö­nösen a címszereplőt hosszú vastapssal ünnepelte) erős vágyat érez, hogy meg­ismerhesse, hogyan is formálná meg ez a nagy művész annak a másik nagy művésznek, Floria Toscának az alakját.

Márok Tamás

[nggallery id=355]

Fotó: Karnok Csaba (további képek: délmagyar.hu)