„Annyi ötforintost szeretnék látni, ami hosszú évekig elég lesz.” Elmélkedem, mert a megnyert énem a fondorlatok után csaka régi…
A napok egymás után, szépen sorban telnek. Nekünk viszont nem ez a lényeges, nem a törvényszerűség… hiába hivatkozunk erre, belátunk mögé, többet tudunk.Egyszerűen úgy érezzük, többre van szükségünk. Mégis a ma humánuma olybá formálja önnön maga megítélését és a külvilág felé adott reakcióit, ami már a létrejöttekor megváltozik. Hogy mégis miért? Nocsak. Az megtudna változni másodpercek eltelte után? Természetesen, igen. Mint a szemmel észlelhető, embert jellemző, őt behatárolni képes környezet. Magam aszerint állok a dolgokhoz, hogy mit érzek velük kapcsolatban, azok a személyes értékrendembe hogyan illenek bele. A környezet számomra más ember közvetetten felém mutatott reakciója. Milyen különös, nemde…Saját magukfelköszönő gondolatai határoznak meg, ők a környezetem. Tényezőim. Az emberek fejében megforduló gondolatözön. Tényleg hatalmas mennyiségről van itt szó kérem szépen, ezt feldolgozni sem, nemhogy felfogni nem lehet. De megszeretünk próbálkozni vele.
Egyetemistaként minden reggelem a céltudatos magatartáshoz illően máris hidakba ütközik, beindul a gépezet. Ezen hidak azok a bizonyos gondolatözönök. Na, de itt máris kiértem a lépcsőházból, tartva érdekesnek mondható órámra, melyen – előre tudom – hidakon fogok lépdelni. Utamon rám néznek emberek, de leginkább varjak mostanában. Ők is elég kritikusak tudnak lenni, szeretem ezért őket. Balra fordulva, járdán haladva lenne helyes közlekednem, arra is húz az eszem, de állj! Ott egy tizenéves sorstársféleség. Azon túl, hogy eltűnődöm mégiscsak „Te miért jársz ilyen komor ábrázattal?” – rájövök, már megformálta a napom, talán a teljes hetemet is. Fejembe verte annak gondolatát, hogyan vélekedek a mai utódgenerációról. Nos, nem egészen jól, s íme olybá tűnik itt egy önkritika is. Megérdemeljük. Jobbra kerültem, zebra nélküli utat vágtam át.
A buszomra szállok, a szokásosnak mondható zötykölődés elmarad. Feltűnően élvezem, ahogyan kitervelem az egyensúlyozás lépéseit. Milyen stabil vagyok! Nagy az öröm, ámbár azonnal le is kötnek a csatlakozó pajtások. Vagy nem is olyan igazi pajtások. Reflexeim szinte az EKG-görbe leggubancosabb vonalát írják le, rosszul vagyok, már megint úgy viselkedem, mint amit ők látni akarnak. Mit művelsz leány? Na jó, maradjunk önnön magunk kérem – jött a gyors reakció részemről -, én vagyok. Tipikus példa arra, hogy a ma deákjai milyen erős mértékkel, szinte zabolázva pipiskednek olyan jellemek után, amelyek „megfelelnek” a saját körükben úgymond saját maguk által magasabb rendűnek beharangozott kortársaiknak! Ennél nagyobbat se sóhajtok ma. Számomra hihetetlen, mégis nap, mint nap szembesülök ezzel a behatással…Engem is körbefon, ha nem figyelek. Behatás, ami átváltozással jár. Azt tartom, világunkban hasznos az alkalmazkodás, életmentő lehet bizonyos esetekben, látunk ilyet munkahelyeken, kapcsolatokban. Viszont feladni magam néhány hónap, év lelki jólétért? Ugyan… tessék ebből megjönni. Nem szabad, hogy feladjuk értékeinket, feladjuk valódi társaink helyét mellettünk. Olyan boldogtalanok leszünk, mint annak a rendetlensége.
Elkezdődnek a társalgások az órák kitöltése gyanánt, tanulunk, értékeljük tudásunkat, s máris eltelt másfél óra. Az egyetemi épületekben való tartózkodásom megmosolyogtat. Mekkora lehetőség ez, mi mindent művelhetünk mi ezeken a falakon belül. Megragadjuk és kiderül. Mindenképp optimista vagyok, anélkül nem menne. Órahallgatás alkalmával az odafigyelés mellett kötelező elem számomra az oktató fürkészése, arca leolvasása. Látom miért mondja, milyen áron mondja, tudom a kínokat, nehézségeket, s a kimeríthetetlen akarást és reményt. Minden ráncban és izommozgásban tudom. Ez lelkesítve tölt el… Olyan természetes és hatalmas tudású óriások ők. S mi ezen a helyen élünk! Máris gazdagok vagyunk eme tapasztalással.
Ám nézzük értelmében terjedelmesebben, egy időben a környező térben ezt. Úgy, ahogy egy nagyváradi pékségben fizető kisiskolás megkapja a visszajáróját, amely ötforintos rengeteg ember tenyeréből a földre, esetleg valaki arcába, végül az én tenyerembe kerül. Ott fent „metropoliszéknál” döntöttek egy bizonyost. Konkretizálás ide vagy oda, de inkább oda, végeredményeképp nem az az eredmény várható, amit egy emberre leredukálva lojálisan gondolnánk. Így indul el egymás kiértékelése. Adél néni vásárol a boltban csokoládét. Nem a legdrágábbat veszi, hát miből? Nem a legolcsóbbat veszi, az nem finom. Nem az egyszerű kék csomagolásút veszi, a kolleganője azt mondta sokat számít, hogy mutatós legyen. Megvan! Az ideális csokoládé. Mégsem azt vásárolja meg. Azért fizet pénzt, amelyik a leginkább kedves kislánya számára. Neki ez a legnagyobb mosoly forrása. Ez a gondolat hasonlat arra, amely a mai világban nem is jutna eszünkbe, igenis sok emberben benne van. Az önzőség formáját válthatja. Mi bennünk, én bennem. Véleményünk formálódhat, alakulhat, de alapjában megmarad. Döntésünk, választásunk és reagálásunk mindenféle helyzetben egészen más. Az életünk színterét megtöltő gondolatözön a differencia. Ez visz minket előre, avagy hátra. Hátrafelé igencsak, ha túlságosan alávetjük magunkat. A fejben erősnek megmaradva viszont nagyot fejlődhetünk, megélhetjük életünket. Képzeljük el, mi mindannyian szerves formálói vagyunk életterünknek. Cselekvők, akik alapokat formálnak, az alapokat, melyek bennünket irányítanak. Igazán furmányos ez. Elszédülök.
Bennünk van, énbennem is.Ha úgy vesszük nagyon veszélyes manipulánsak vagyunk. Már-már művészi szinten produkáljuk. Nem félreérteni. A manipulálás nem egyenlő más tönkretételével. Sőt, ez az önzetlen, feláldozó ember képe, a segítség egy olyan formája, amely a segítő fél számára passzív, paradox módon mégis oly intenzív. Önző önzetlenség? Na de mi van akkor, ha gonosz szándékkal manipulálunk? Hatalmasat tud rombolni… Erre vigyázzunk és gyorsan szűrjük ki, ha a mai alárendelt, befolyásoló világban megakarunk maradni individuumként. Akként az egyénként, aki csoportban gondolkodik, a csoport javára. Igen, önző önzetlenség.
A tér, ahol élek önmagunk, önmagam megformálója. Fűszálak, szentjánosbogarak, múzeumok, a ködös hajnal, az emberek. Emeljük fel a fejünket, állítsuk fel értékrendünket, de mindezt akkor, ha gondolkodunk. Merje az ember gondolatra hajtania fejét, mert nehézkavicsokat mozgathat meg, a siker útját kikövezve.Ezek után jöhetnek csak a szavak és tettek. Figyeljünk tehát arra a bizonyos gondolatözönre, körülöttünk… Én most leejtem az ötforintost, had vegye fel valaki.
|
A tér, ahol élek című egyetemi novellapályázat 1996 óta minden évben ír ki az SZTE Kulturális Iroda alkotói pályázatokat – irodalmi pályázatot is, ez váltakozva, hol vers, hol novellapályázat. A témát mindig mi választjuk ki, és mivel az utóbbi években egyre erőteljesebben fordult a fiatalság érdeklődése a közélet, a társadalmi-politikai témák és a hely, mint személyes és közéleti tér felé, ezért idén ez utóbbi témát választottuk. Mivel azt szerettük volna elkerülni, hogy túlzott hangsúlyt kapjon a politika, elsősorban azt hangsúlyoztuk a kiírásban, hogy arról írjanak, milyennek látja, érzi, éli meg az itt tanuló egyetemi hallgató Szegedet, azt a teret, ahol jelenleg él. A zsűri tagjai voltak: Dr. Szilasi László író, irodalomtörténész, az SZTE BTK Régi magyar irodalom tanszékének docense és Egyed Erika kulturális szervező (SZTE Kulturális Iroda). A pályázat eredménye: I. Balogh Gyula BTK MA I. magyar tanár II. Erdélyi Réka BTK I. szabad bölcsészet III. Vincze Szilvia TTIK III. biológia |
