When the Wind Blows
A sztori főszereplője egy nyugdíjas házaspár: James és Hilda Bloggses a vidéki Angliában élő egyszerű, szürke kisemberek, akiknek egyszer csak egy atomháború következményeivel kell szembenézniük. Nem könnyű ez senkinek, olyan kedves, bájos és végtelenül naiv öregeknek, mint ők, pedig főleg nem. James a használhatatlan kormányzati pamfletek segítségével igyekszik kidolgozni valami nevetséges túlélő stratégiát […]
A popkultúra irdatlan mennyiségű világvégés és posztapokaliptikus történettel látta el a közönséget az utóbbi csaknem 70 évben, aminek nagyobbik része egy olyan hidegháborúval telt, amiben megvolt az emberi civilizáció elpusztításának félelmetesen reális lehetősége. Írók, filmesek, képregényesek egész sora foglakozott az általában háborúellenes üzenetbe csomagolt, nukleáris holokauszt általi kollektív öngyilkosság témájával. De talán egyik sem kelt provokál annyira bámulatosan vegyes, erőteljesen ambivalens érzéseket, mint Raymond Briggs 1982-es When the Wind Blows című brit graphic novelje (1986-ban kifejezetten hű rajzfilmes adaptáció is készült belőle).
A sztori főszereplője egy nyugdíjas házaspár: James és Hilda Bloggses a vidéki Angliában élő egyszerű, szürke kisemberek, akiknek egyszer csak egy atomháború következményeivel kell szembenézniük. Nem könnyű ez senkinek, olyan kedves, bájos és végtelenül naiv öregeknek, mint ők, pedig főleg nem. James a használhatatlan kormányzati pamfletek segítségével igyekszik kidolgozni valami nevetséges túlélő stratégiát (ajtókból emelt barikád, fehérre festett ablakok), Hilda viszont továbbra is a főzéssel, mosással, a ház rendben tartásával van elfoglalva. A When the Wind Blows nem grandiózus kitekintés a globális pusztításra, nem sötét, brutális túlélőthriller, hanem a kispolgári lét szomorúan vicces, drámai összeütköztetése egy olyan eseménnyel, amit a kispolgár felfogni sem tud.
Briggs tragikomédiájában ezt már az oldalstruktúrák is jól demonstrálják. Blogsessék története aprócska, oldalanként nem ritkán 20-25 panelen zsúfolódik, míg a vég közeledtét hatalmas, két teljes oldalt elfoglaló, atomtengeralattjárókat, rakétasilókat, bombázókat ábrázoló képek jelzik. A vizuális kontraszt a jelentéktelen vidéki kisemberek és a monumentális, megállíthatatlan világformáló események között egyenesen nyomasztó, és amikor beüt a világvége, kétség sem férhet hozzá, hogy a szerencsétlen házaspárra lassú és keserves halál vár a radioaktív fertőzés miatt. Briggs képei az atomháború kitörése előtt tele vannak kedvességgel és színnel, ahogy a kerek, pirospozsgás arccal, rajfilmes bájjal ábrázolt, többnyire gondtalan nyugdíjasok (igazi, tőről metszett britek) elvannak a maguk kis kellemes, bukolikus idilljében, és végtelenül együgyű diskurzusokat folytatnak a világ dolgairól.
A háború kitörésével a képek hangulata drasztikusan megváltozik: a buja, zöld vidék betegesen sárgás/barnás senkiföldjévé degradálódik, és ahogy Blogsesséknek kihullik a hajuk és egyre sápadtabbak lesznek, úgy vesznek ki a színek az egész képregényből – mintha sugárzás kiszívna minden életerőt az oldalakból. Az, ahogy a halál torkában is ragaszkodnak bizonyos bevett viselkedési formulákhoz, ház körüli rítusokhoz és udvariassági szokásokhoz, ahogy ilyenkor is úgy beszélnek egymással, mintha csak egy könnyű nátha kapta volna el őket, felejthetetlen csúcspontra juttatja a tragikomédiát – az atomrobbanás előtti utolsó panelen a rádióból elhangzó végső figyelmeztetés Hilda égve hagyott sütő miatti méltatlankodásával osztozik. Az olvasó nem is tudja, hogy nevessen a szerencsétlen bolondokon, vagy hagyja, hogy megszakadjon értük a szíve.
Mert a When the Wind Blows valahol az emberi ostobaság története: Blogsessék naivitása legalább annyira frusztráló, mint amennyire a helyzetük szomorú. Egy régi világ maradványai ők, egy egyszerűbb világé, aminek ugyan megvolt a maga globális konfliktusa, de abban egyértelmű volt, hogy ki az ellenség (Jamesnek nem fér a fejébe, hogy most hazájuk egykori szövetségese, a Szovjetunió lő rájuk), hogy honnan jönnek a golyók, és főleg, hogy egészen pontosan mit kell tenni ellenük. Az ő szempontjukból így érthető, hogy ugyanúgy rábízzák életüket a pontatlan kormányzati segédanyagokra (nem Briggs volt az egyetlen, aki ezeket akár akkoriban, akár később erősen bírálta) és túlélési propagandákra (már maga ez a kifejezés is bizarr), mint egykor. Blogsessék a lehető legjobb szándékkal cselekednek a lehető legrosszabbul.
A karakterek és az atomháború abszurd kontrasztja egyedülálló, az érzelmek tágas skáláját bejáró élményt farag a képregényből. Csak elolvasása után válik világossá, mennyire illő a címválasztás, ami egy szomorkás angol altatódal (Rock-a-bye Baby) szövegéből van.
Rusznyák Csaba
[nggallery id=350]
