Legek és legrosszabbak – Mondják meg a képregényesek 3.

A Magyar Képregény Szövetség 2014. május 18-án 10 és 18 óra között idén is megrendezi a Budapesti Nemzet­közi Képregény­fesz­ti­vált. Az Alfabéta-díjra jelölt képregények újabb alkotóját, Molnár Gábort kérdeztük szobrokról, kedvencekről, saját munkákról és persze a legborzasztóbb darabokról is…

MOLNÁR GÁBOR

– Mi jut eszedbe, ha azt a szót hallod, hogy képregény?

– Beugrik a rengeteg tervezgetéssel és rajzolással eltöltött óra, a semmiből egy remélhetőleg minél többek szerint élvezhető mű megszületése. Eszembe jut a pillanat, amikor megfogalmazódik a döntés a következő képregény létrehozásáról, a kezdeti szorongás, hogy hogy a csudába fogom végig vinni az új projektet, de a megkönnyebbülés is az anyag leadásakor. No és persze azok a felemelő pillanatok, amikor a hátam mögött dicsérik a munkáimat egy általam ritkán látogatott facebook oldalon, amit véletlenül leleplezek, vagy amikor új ismeretségeket kötök más alkotókkal a képregényeimnek köszönhetően. Ez az egész valamiféle hősies küzdelemként áll össze a fejemben örömmel, kínlódással, a technikám folyamatos fejlesztésével és a céljaim apránkénti megvalósulásával.

Eszembe jut persze a sok lesajnáló figura is, aki szerint fontosabb dolgokkal kéne foglalkoznom, például a kötelező márkás autó és saját család beújításával. De aztán beugrik, hogy mikor is voltak ezek fontosak a számomra legutóbb, és csak mosolygok rajtuk, mert ők sem különbek – egy csapat dömperező és papás-mamást játszó bölcsődés.

– Melyik képregényesnek állítanál szobrot?

– Hogy egy nagyot, köztérit melyiküknek, azt nem tudnám hirtelen eldönteni. Inkább sokukról kicsiket, amiket el lehet rendezni a rajzasztalon, házioltár-szerűen. Az én asztalomon többek között Bryan Lee O’Malley és Inoue Takehiko biztosan ott állnának és sugároznák az energiát.

– Miről szól és milyen stílusban készült az Alfabéta-díjért induló munkád?

– A kép-regény kategóriában jelölt, Pádár Ádámmal közösen készített anyag, A munka gyümölcse egy alternatív jelenben, Magyarországon játszódó krimi, ha lehet ennek nevezni. Mindenesetre egy álruhás nyomozóról szól, aki a hatósággal látszólag egyenrangúként ténykedő Állatvédelmi Szövetség megbízásából igyekszik megmenteni egy kiszuperált versenyagarat a bűnözők markából. Habár egyelőre csak egy 24 oldalas füzet létezik kiadva a történetből, leginkább egy sorozat bevezető epizódjaként képzelné el az ember.

Rajzolóként igyekeztem mangásra venni (mivel eleinte egy manga antológiába szántuk), aminek annyi hozadéka lett mindenesetre, hogy kipróbálhattam új technikákat. Ugyanakkor mivel itthon mindenki másként határozza meg, mi számít mangának és mi nem, nem is érdemes a rajzstíluson lovagolni. Az egyetlen, ami tényleg fontos, hogy jó-e a képregény vagy sem.

A kép-novella kategóriában jelölt Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjainak általam írt és rajzolt első epizódja leginkább a régi, Mozaikban megjelent vagy az Asterixhez hasonló európai képi világból merít. A bumfordi figurák mellett nagyban hozzájárul ehhez a hatáshoz a színezés is, amely Kiss Judit alkotótársunk érdeme.

A történet egy szegénylegényről szól, aki a kissé háborodott anyja unszolására elhagyja faluját, hogy mesés gazdagságot harácsoljon össze – lényegében neki, nem magának, hiszen ő elégedett a megszokott falusi életformával. Csakhogy a város felé menet eltéved az erdőben, ahol egy varázspáncélra bukkan, ami – mint kiderül- egy élőlény. Vagyis rögtön kettő, és be nem áll a szájuk. Habár fantasy környezetben játszódik, a nevek csengése és bizonyos állatok felbukkanása szándékosan egy kissé magyaros hangulatot kelt.

– Ha nem magadra, kire szavaznál a jelöltek közül?

– Kép-regény kategóriában Koska Zoli Kolijára, mert tetszik a közvetlensége, mintha csak önéletrajzi mű lenne. De egyébként is kedvelem azokat a képregényeket, amik ismerős helyszíneken és szituációkban játszódnak. Kép-novella kategóriában különösen a Valamilyen Hivatalban látok sok potenciált.

– Mi volt a legborzasztóbb képregény, amit valaha láttál?

– Igazán borzasztóra nem emlékszem, igaz, nem is olvastam még olyan sok képregényt eddig. Kiforratlanságában debil munkát jó párat láttam már, de ezeket talán nem tiszta ide sorolni, hiszen még ott rejlik alkotóikban a fejlődés lehetősége (még ha egy részükről kis gyakorlattal el is tudjuk dönteni, hogy nem lesz képes élni vele).

Szekeres Nikoletta