Sós Dóra versei

Alex

„Ez az arc, amit látsz, egymillióba került” –

amikor 23 évesen hárman várták a folyosón

„te mocskos buzi köcsög,

te kis rohadt leszbikus a kurva anyád”

és az egyik a jobb, a másik a bal karját

feszítette és védtelenül maradtak

az érzékeny részek, mint egy

szétboncolt bogár hasa.

Először a falnak lökték –

a kisagyából gyermekkori emlékek szöktek el,

azóta sincsenek meg a darabok,

aztán térddel az arcába –

ahogy az orr négy helyen törik, és

jobbra csúszik, az állkapocs kiugrik

és balra. az orrnyereg 3 mm-re áll meg

az agytól, és a falról csöpög

a pár pillanat alatt ronggyá zúzott test,

hogy a földön ütlegeljék és rugdossák tovább

a magzatpózba összehúzódott lányt.

A barátnője kifutott, mert érezte,

hogy valami baj van – fölé térdelt

és visszahúzta a hátracsúszott nyelvét –

„hívjanak mentőt, mert mindjárt meghal”,

aztán becsúszott a fehér fény,

ahol nincsen fájdalom.

A mentősök mondták neki,

hogy le kell mosniuk, mert bekoszolja a mentőt.

ahogy támogatták, egyre kérték csak,

ne nézzen a tükörbe.

Mikor meglátta a szétroncsolt koponyát,

ájult el újra

és a parkolóban tért magához, ahol kirakták,

hogy a saját lábán menjen be a balesetire.

A rendőrök fogták közre, hogy tegyen vallomást

de nem tudott beszélni állkapocs nélkül.

nem baj, a barátnője nyilatkozhat,

hogy mikor futottak el a támadók,

„mikor bazmeg, mikor, a halál előtt vagy után?”

Aztán a kórházba mentek és úgy mondták

foghegyről: „tessék megvárni, míg szólítják”,

a barátnő berontott a rendelőbe, hogy

„egy ember haldoklik a váróban,

maguk meg itt kávézgatnak?

beperelem magukat, hát nincs lelkiismeretük?”

rögtön öt nővér futott, és az orvosok

a röntgent látva széttárták a kezük, hogy

ők nem mernek hozzányúlni,

mentőhelikopter vitte Pécsre,

de csak reggel lett volna fül-orr-gégész –

addig kaphat idebenn egy ágyat.

Saját felelősségére hagyta el a kórházat,

és látta az apját sírni és hallotta az anyját,

hogy „lesz-e még ember a gyerekünkből?”,

de ő még mindig nem sírt,

nem voltak könnyei a borzalomra.

Reggel házhoz jött egy ismerős doktornő,

az tette helyre az arcot.

először próbálták lefogni két gyakornokkal,

de ő rúgott és sikoltozott,

elege volt a kiszolgáltatottságból.

„Alex, nézz az ujjamra!

nagyon bátor voltál, böszme férfiak

lekötözve se bírják ki mindezt,

még az állkapcsodat visszateszem,

és kapsz akkor nyalókát is”

próbálta megmosolyogtatni, de ő

összeszorított ököllel arra gondolt,

„azért, ami vagyok, aki vagyok”

annyit mondott a doktornő búcsúzóul:

„én most mindent visszaraktam,

de nem lehetek biztos, hogy

rendesen összeforr-e, lehet, hogy kell majd egy korrekciós műtét.”

A nővére etette otthon:

szívószállal szívta fel a kefírt,

és úgy adta a szájába

mint egy madárfiókának –

38 kilóra fogyott és még mindig

ment a tárgyalás.

Egy támadóra tudták csak rábizonyítani,

hogy ott volt, és rárontott a tárgyalóteremben,

„hát ezért kellett, te kis buzi,

ezért, mert egy sebtapasz van az orrodon?”,

a biztonsági őrök úgy vágták vissza

a srácot a székbe, hogy roppantak

a csigolyái, de az arcán ott maradt

a gúnyos mosoly, és kapott

három hónap közmunkát.

Ő meg otthon fejezte be a sulit magántanárral,

és még mindig rémálmai vannak,

de könnyek nélkül mesél róla.

Csak a fogközökben telepedett meg az iszony,

valami félelemszerű, de azt mondja,

ő nem magát sajnálja, hanem a szüleit,

hogy át kellett menniük mindezen.

Pestig szaladt, és óvatosan mondja:

nehezen kapott munkát, amiatt, aki.

Pakolja a székeket, zárja a kasszát,

tessékeli a részegeket, hogy most már

menne ő is haza, mert fáradt.

Napi 12 órában dolgozik,

de mindig van egy mosolya a hölgyemnek,

az uramnak és minden betérőnek,

és nekem is, akit alig ismer, és

mindig figyelmesen hallgat,

és csak halkan, vallomásszerűen mesélte el ezt,

hogy megértsem,

miért nem beszél nyíltan, és hogy

többet törtek rajta össze mint az arcát;

úgy hordja magában az élményt,

mint egy megkövült embriót,

és érzi a súlyát nap mint nap gyomortájon,

érzi a csontjaiban, hogy

valami nincs rendben,

a világ nincs rendben,

a három hónap közmunka,

és ez a négyéves kisgyerek,

aki nincs meg, mert kiverték az agyából fiatalon,

és pillanatok alatt bezúzták az ártatlanságát,

hát ezért „ami vagyok, aki vagyok”.

a hangya

felemelem

a tenyérnyi köveket:

üres a hasuk.

ég veled, hús!

a kókuszdió néma és teli.

kitölti az édes lé.

a szám szélén csurog:

elcsendesedek.

a sziget egyetlen lábnyom:

az enyém. a trópusi

madarak idegen beszédét

én nem beszélem.

a nő dzsungel.

a víz hegei alatt

pikkelyesedik a bőr.

uszonyos testek

gyülekeznek.

a zátonyok tövében.

egy tetemet csipked

a tenger ezer szája.

a forrás mellett egy kereszt.

a karó a földbe vezet.

a hidroplán füstje

az orromból szivárog.

felhők gyülekeznek,

a madarak hallgatnak.

ég veled, hús!

egy hangya araszol

a homokban,

érzi az esőt.

vonszolja elhullott társát

a felfordult kő felé.

az első dörgés,

az első cseppek.

a villámlások között

halkan dúdol

az ébenfa

fekete gesztje.

Megjelent a Tiszatáj 2014/3. számában