Tiszatájonline | 2014. április 30.

A Beépített hiba lehetőségei

A Beépített hiba lehet az új belépő Thomas Pynchon írásművészetébe. Eddig A 49-es tétel kiáltása töltötte be ezt a szerepet: a kiadó is hasonló véleményen lehetett, ez volt a legelső Pynchon-fordítás 1990-ben, és nem a V, a szerző legelső regénye. A Súlyszivárvány magyar fordítása tizenkilenc évet váratott magára, mint a posztmodern szövegmonstrum és Pynchon legtöbbet méltatott műve, hogy 2013-ban megjelenjen magyarul az életmű most már utolsó előtti regénye […]

Első

A Beépített hiba  lehet az új belépő Thomas Pynchon írásművészetébe. Eddig A 49-es tétel kiáltása töltötte be ezt a szerepet: a kiadó is hasonló véleményen lehetett, ez volt a legelső Pynchon-fordítás 1990-ben, és nem a V, a szerző legelső regénye. A Súlyszivárvány magyar fordítása tizenkilenc évet váratott magára, mint a posztmodern szövegmonstrum és Pynchon legtöbbet méltatott műve, hogy 2013-ban megjelenjen magyarul az életmű most már utolsó előtti regénye. A Beépített hiba szerteágazó történetének van eleje és vége, lineárisan halad előre az időben, a regiszterek nem váltakoznak, a nézőpont szinte mindig adott és állandó, sőt (Pynchon esetében talán ez a két tartozék a legfigyelemreméltóbb) olyan (1) főszereplője van, akit (2) kedvelni lehet. Eközben a regény ízig-vérig pynchoni: a történet kerete a nyomozás, ahol a véletlenek sorozatában az összeesküvésekre érzékeny, egyébként tudatmódosító szerek hatása alatt lévő nyomozó a struktúrából kilógva próbálja értelmezni azt.

Viszont a prózatechnika látszólagos egyszerűsödése, a ponyvák magánnyomozóit idéző Larry Sportello (aka. Doki) és a regényvégi kvázi-happy end (értsd: van meg- és feloldás, ami szintén nem megszokott a szerző esetében) az értelmezésre tett kísérletet könnyen pszichedelikus trippé domesztikálhatja. Megjegyzendő, hogy az amerikai köztudatban és a nemzetközi színtereken évtizedek óta elismert író regényeiből még egy adaptáció sem készült, egészen mostanáig: idén fog a mozikba kerülni a Beépített hiba filmváltozata.

Második

Burjánzanak az olyan alkalmi összetételek, amik megpróbálják a már meglévő műfaji kereteket alapul véve behatárolni Pynchon regényeit. Ilyen a túláltalánosító antidetektív regény címke, vagy a csak részben igaz, ezért folyton felsorolásba torkoló halmozások: valamiféle krimi (harboiled, chandleresque, noir, thriller), amikhez gyakran társulhat a metafizikus mint jelző, és mivel ez még mindig kevés, tartalmi elemek kerülnek elő, vagy referenciaként a hatottak rá-kategóriából más írók nevei.

Az életműben talán A 49-es tétel kiáltásához áll a legközelebb a Beépített hiba. A 49-es azonban inkább szól magáról nyomolvasásról, mint egy nyomozásról, az olvasó szintén detektívvé válik az ismétlődő és felsejlő motívumok, a nyelvi összefüggések, a lehetséges értelmezési vírusok és a helyenként felvillanó összefüggések között. Mivel a Beépített hiba máshogyan készteti paranoid állapotba a szöveg olvasóját – ami a Pynchon-olvasás alapélménye – segíthet definiálni a pynchoni krimi kereteit.

A történetben itt is egymástól távoli események (emberrablás, gyilkosság, megvesztegetések, személyek fel- és eltűnése, kábítószercsempészet és -használat) és szereplők (hivatalos szervek/ részlegek, titkos ügynökségek, különféle maffiák, szubkultúrák, az utcák vagy zenekarok bandatagjai) kerülnek egymással kapcsolatba, hogy a végén mindent átszövő komplex hálózattá alakuljanak. Habár ez a fajta történetvezetés nem megszokott, ez mégsem elég ahhoz, hogy Pynchont leválassza a krimi fősodrától. A nyelv, pontosabban a 70-es évekbeli kaliforniai hippi kultúra szlengje (ez a zárójel, azért van, hogy a fordítót, Farkas Krisztinát méltassa, mert magyar olvasó legyen a talpán, aki az eredeti angol szövegen átküzdi magát, hiszen a nyelvváltozat olyan kifejezéseket tartalmaz, amit a legtöbb szótár nem kodifikál, sőt olyanokat is, amelyekre nincs magyar megfelelő, így a fordítónak a magyar szlengkészletből kellett úgy gazdálkodnia, hogy elhiggyük: amerikai hippik beszélgetnek a ‘70-es évek elején); tehát a nyelv, továbbá a komplex utalásrendszer a populáris kultúra termékeire: filmek, sorozatok és dalok; a korhű divat és a kortárs eseményekre történő reflektálás (Reagen és Charlie Manson személyében) a történetet képtelenné teszik a kulturális transzferre. Ezzel Pynchon a detektívtörténetek alapjait rengeti meg. A nyomozó és a nyomozás tárgya a legtöbbször érdemi változtatások nélkül variálódik a térben és időben, például a gyilkosság-toposz játszódhat faluban, városban, hajón, vonaton, repülőn stb. Pynchon detektívtörténete(i) azonban leválaszthatatlanok a regényben leírt térről és időről, ezen paraméterek specifikumok: Gordita Beach környéke és a feloszlóban lévő hippikultúra kora a legkevésbé sem esetlegesek.

Harmadik

A téridő megmásíthatatlansága arra is felhívja a figyelmet, hogy Pynchon regényének szereplői nem tételeződhetnek az általa kínált korszakon kívül. Ebből pedig az következik, hogy ők a korszellem megtestesítői, a 20. század sajátos termékei. Lehet-e beszélni a 20. századi embereszményről vagy a fogalom már meghaladottá vált?

Pynchon felől, azt állíthatjuk, hogy a 20. századi ember alapélménye az összefüggések kényszerű keresése. Szereplői keresztmetszetei a II. világháború tapasztalatainak (neonáci motorosbanda, de egy Volkswagen-kisbusz is lehet utalásértékű) és a tőke machinációinak. A Beépített hibában Mickey Wolfman, a helyi milliomos és ingatlanmágnás egy Arrepentimiento – spanyolul azt jelenti, hogy sajnálom – nevű várost épít: „Az volt az elképzelése, hogy bárki elmehet, és ingyen lakhat ott, nem számít, kicsoda, menjen oda és ha van üres lakás, az övé, aznap éjszakára vagy örökre.” (330.) Közvetve ehhez a gesztushoz kapcsolódik elrablása, majd „kikúrálása”. Végül kiderül, hogy melyik titkos szervezet áll a háttérben, de az nem, hogy mi irányítja a maffia mögötti maffiát.

Úgy tűnik, hogy a kapitalista logika mindent átfogó gépezete által kerülnek kapcsolatba az egymásból egyébként le nem vezethető események, de ezt az egyén soha nem képes teljes egészében átlátni, ezért is lesz a karakterek alapértelmezett állapota a paranoia. De a paranoia mint magyarázóelv, azért trükkös dolog, mert nem plauzibilis és a struktúra önszerveződése révén magába építi a véletlent is.

Hiba a számításban

A beépített hiba lehetőségével mindig számolni kell: „– Olyasmi, amit nem tudsz elkerülni – felelte Sauncho –, olyasmi, amit a tengeri biztosítások nem szívesen fedeznek. Általában a szállítmányra vonatkozik – például hogy a tojások összetörnek –, de időnként a szállító járműre is.” (467.) Mert ha valaki tojás, akkor megvan az esélye, hogy könnyen eltörik, ha pedig hajó akkor elsüllyedhet – ezért ki vonható felelősségre? Egy másik megközelítésben: „Egyedül a szerencsének, a puszta szerencsének köszönhetjük mindannyian, hogy hová kerülünk.” (415.) Pynchonnél a véletlen nem a transzcendens beavatkozása, hanem az univerzum rendje, a káosz, a természetes állapot felé történő haladás. Itt kapcsolódik a Beépített hiba egyszerre A 49-es tétek kiáltásához és a Súlyszivárványhoz is. Mindkettőben központi szerephez jut a (fizikai) entrópia fogalma, ami egy rendszer rendezetlenségi szintjét méri: minél nagyobb, annál kevésbé működőképes. A rendszerek működésében tendenciaszerű a visszaállás az eredeti, kaotikus állapotba – a tojásnak sem természetes állapota, hogy egyben van.

Doki véletlen folytán menekül meg: a nagy leszámolásokat idéző jelenet után kocsijával hazafelé tart, a parkolóból kikanyarodva véletlenül élesebben veszi be a kanyart a kelleténél, a kilengés okozta huppanás miatt képes észrevenni, hogy a csomagtartójában húsz kiló heroint rejtettek el, s mivel időben rájön, elég ideje van, hogy megszabadulhasson tőle. Mi történt? Pynchon mint író megkegyelmezett az általa kreált karakternek vagy az univerzum működése érhető tetten? Thomas Pynchon írta a regényt (megszerkesztett, a legkevésbé sem véletlenszerűen elrendezett mondatok, bekezdések és fejezetek sorozatát), viszont a cselekményt a véletlen trópusa szervezi. Ezt elfogadva azonban nyugtalanítóan elhalványul a határ fikció és valóság között.

(Thomas Pynchon: Beépített hiba. Budapest, Magvető, 2013. 502 oldal)

Kecskés Tamás Hunor