„bemutatni csak rossz könyveket lehet”

KÖNYVFESZTIVÁL 2014

Könyvfesztelni mindig nagyon sokféle élmény: irodalomszociológiai, kommunikációs, pszichológiai, piáros, fordításelméleti és még jó ég tudja, milyen kérdések zavaros turmixát bugyogtatja a fejben. Mi a túrót lehet kérdezni hat különböző országból való, különböző életkorú és nemű embertől egy kerekasztalon? Hogy kerül az Osiris standja a bestsellerek és a gyerekkönyvek közé? Mióta ad ki az Akadémiai könyveket Messiről? Hányféleképpen lehet megoldani egy külföldi vendéggel való beszélgetés fordítását, és lehet-e úgy csinálni, hogy értelme is legyen? Vajon mit élvezünk egy könyvbemutatón, van-e ezeknek értelme, és vettünk-e már meg könyvet csak azért, mert jó volt a beszélgetés róla? Nem ígérhetem, hogy e kérdéseknek akár töredékére is választ adok majd e cikk végére, de a könyvfergeteg élménytengerében nem látok más esélyt, csak a kérdésalapú feldolgozást, mert kronológiailag aligha jutnánk valaha is a végére; olyan ez, mint a párizsi világkiállítás, amit még évtizedekkel a vége után is katalogizáltak.

valahogy át kell verekednünk magunkat az Európa–Kalligram–Libri–Kossuth–Magvető mágikus ötszögön…

Elsőnek a saját stíl eldöntése a feladat: legyünk alterosok és töltsük a fesztivált a margón? Mindez reális alternatíva lehet, ha mondjuk biztonságtechnikai szakértőként érkezünk, és a szűk területen mozgó embertömegek lélektanáról szeretnénk panorámaképet kapni; ebben az esetben csak be kell kvártélyoznunk magunkat a fél Millenárist elfoglaló szaúdi standra, ahol a legnagyobb fergetegben is biztos, kellemesen nyugodt megfigyelési pontra lelhetünk. Ha azonban a megvásárolható könyvek is érdekelnek, valahogy át kell verekednünk magunkat az Európa–Kalligram–Libri–Kossuth–Magvető mágikus ötszögön, az pedig elsőnek a könyökhasználatunkat fejleszti; utóbbi a nemrég befejeződött hokivébén szabálytalan („Elbowing, 2 minutes”), itt azonban a túlélés eszköze. Mégis, a harmadik ilyen körnél máris feldereng az első komolyabban veendő kérdés: melyik kiadó mivel szeretné megszólítani az olvasókat a könyvvásárlás három nagy ünnepének egyikén?

A sztenderd stratégiákhoz (20% kedvezmény) csaknem mindenki tartja magát, a nehezebben fogyó könyvek (figyelem, ez nem azt jelenti, hogy ezek egyben rossz könyvek is lennének; különben már bezárt volna a Könyvudvar) elsózásának (lásd még „raktárürítés”) érdekében többen kínálják könyveik egy csoportját egy ötszázasért/ezresért (a Kalligram legnagyobb örömünkre visszafelé frissít ezen a fronton: elhozza például Németh Zoltán Parti Nagy Lajos-monográfiáját, ami csaknem egy évtizede íródott; Napvilágéknál viszont mintha négy éve ugyanazokat a köteteket látnánk a „bölcsészturkálóban”), a Libri a kettő plusz egyes akciókban és az olvasók szendvicseztetésében hisz (a feloldhatatlan tömegből úgy tűnik, igazuk van) a Scolar meg megduplázza a belépőjegy beszámítási értékét és ügyesen leveri a díszvendég Oksanen régebbi könyveinek árát, hátha a finn-észt hölgyet a fesztiválon megkedvelők az új mellé visznek egy-egy régebbit is a háromból. A legköltséghatékonyabb, értő bölcsészekből aranyláz-tekintetet kicsiholó kezdeményezés ugyanakkor a Magyar Lettre-é: az elsőkönyvesek standján ugyanis vagy tíz évre visszamenőleg szabadon elvihetőek e szuper folyóirat számai.

vajon milyen egy jó, és milyen egy piaci szempontból is sikeres bemutató?

Ott vannak aztán a bemutatók: vajon milyen egy jó, és milyen egy piaci szempontból is sikeres bemutató? Az első kérdésre még megkísérelhetünk válaszolni, a második azonban veszett fejsze. A ki tudja hányas mintából (a szombati csúcsnapon négynél abbahagytam a számlálást) kiválasztott két igazán élvezetes beszélgetés stílusában és módszertanában is homlokegyenest ellentmond egymásnak, általánosítani így nem, legfeljebb esettanulmányokat leírni tudunk. A brazil követség bemutatója azért jó, mert egy viszonylag jól lehatárolt témáról (a brazil novelláról) nagyon alaposan, izgalmasan, információgazdagon értekezik a két előadó, Daniela Neves és Bense Mónika (más esetben a maratoni, kerek kétórás szeánsz négy-öt halottat biztos hagyna maga után), a Pedro Páramo  újrafordításának premierjén viszont a négy egészen más területről érkezett szakértő (a könyvkiadó, a fordító, az antropológus és az irodalomtörténész) vendég különböző látásmódjai és stílusregiszterei adnak ki egy élményt. Az első esetben nincs moderátor, de van vetítés, a két előadó mondandója közt ráadásul erős a kapocs, így érdemben tudnak reflektálni egymásra; előkerülnek a jelenlegi novella történelmi előképei a tizenkilencedik századból, de kimért ugrásokkal eljutunk egészen a huszonegyedikig (a bemutató apropója a Lettre brazil száma, csupa 2001-2010 közti újdonsággal) így a hallgatóban kialakul a folyamatosságérzet, érezhető az ív – ezek kellenek a komfortérzethez. Nem századrangú a szemléltetés sem: az összes, Magyarországon megjelent novellaantológia, ami brazil novellát tartalmaz, előkerül, felmutattatik, végül pedig részleteket is hallhatunk az újabb termésből: mivel handoutban kéznél a portugál eredeti, gyönyörűen végigkövethető, Borbáth Péter milyen invenciózusan, frissen és gazdagon magyarítja a szegényes portugál trágárságokat, megvan tehát a fordítás élménye is. Ennyi kell? Aligha több, illetve mégis: a remek tolmácsolás, de arról majd a maga idején.

Ott van aztán a Pedro Páramo újrafordításának prezentációja a Cervantes Intézetben, ahol hagyományosan sokan vannak a Könyvfesztivál alkalmával; most viszont egyenesen rengetegen, folyamatosan érkeznek az ismerős arcok, s ki tudja, honnan, de ugyanilyen folyamatosan látják el őket pótszékkel is (a teltház ugyanis már percekkel a kezdés előtt garantált, végül vagy százan szorongunk a Cervantes nagytermében). A figyelem egy legutóbb ötven éve lefordított klasszikusnak és Juan Rulfo életművének szól, s nagy a várakozás: ilyenkor legalábbis elvárható, hogy minden rosszul, unalmasan süljön el. Minden csapda adott is ehhez: a résztvevők száma nem kicsi (fennáll a veszély, hogy valaki vagy valakik alig jutnak majd szóhoz), a nézőpontok eltérőek (vagyis mindenki laikus valamiben legalább másik kettőhöz képest). De borul a papírforma: a BookArt Kiadó főszerkesztője, Hajdú Farkas-Zoltán bevezető lózungok helyett elmondja, hogyan jutott el hozzá Rulfo a kiadó egy másik sorozata, a „Svájci írók” egy szerzője révén, Szelják György antropológus jaliscói tapasztalatai alapján beszél a könyv tájairól és annak emberéről, Kulin Kati néni el nem apadó bölcsességgel próbálja felfejteni a könyv időtálló sikerének titkát, végül Imrei Andrea beszél a kötet fordítástörténetéről és az újrafordítás okairól. Mindehhez az kell, hogy a moderátor Kutasy Mercédesz ne akarjon egynél többet kérdezni senkitől, de mindenkinek fel tudjon tenni egy, a másikétól eltérő zsánerű, de egyaránt érdekes kérdést.

a tolmácsolás minden válfaja és a kérdezői hibák teljessége felvonultatható…

Ott vannak aztán a szerzői jelenléttel zajló beszélgetések, ahol a tolmácsolás minden válfaja és a kérdezői hibák teljessége felvonultatható. Utóbbiak (melyek mindegyikét elkövettem magam is, és sajnos lehet, még el is követem majd moderátorként) legtöbbször abból fakadnak, ha a kérdező és a kérdezett külön identitásokat képvisel (eminensen általában az irodalomtudósét és az íróét): a szerzők legtöbbje ugyanis nem poeta doctus, nemigen vevő az irodalomelméleti, vagy szubtextuális olvasatokra (kvázi művészete leleplezésére), viszont általában jó humorral tud anekdotázni. Az interferenciából legrosszabb esetben vita bontakozik ki kettejük közt: Kőrössi P. József például a konkrét olyan síkján értelmezi Norman Manea Odúját, ami, mint a szerző megjegyzi, a külföldi olvasók 99%-ának (akik nincsenek tisztában a román viszonyokkal) nem evidens; a biztatóan induló beszélgetés, amit Esterházy Péter rövid, néhol mókás, de mindig lényegretörő nem-bemutatója vezet fel („bemutatni ugyanis csak rossz és közepes könyveket lehet”), így ezen a ponton  egy időre meg is reked, végül pedig nem tudjuk meg, a Kőrössi által kiemelt gyilkosság a témája, vagy csak egy mellékszála a regénynek, vagyis azt sem, biztosan akarjuk-e a könyvet.

Van egy másik lehetőség (bölcsészbetegség) is, mikor a(z általában már-már túl alaposan felkészült) kérdező hosszan kígyózó mondatai nemigen hagyják szóhoz jutni a meghívottat, viszont kérdéssé sem állnak össze: ez viszont – meglepetéssel tapasztaltam – néha nem feltétlenül baj. Reményi József Tamás például hosszasan tekergőzik, mielőtt átadná a szót az Űzött lelkek éjszakája szerzőjének, Igor Ostachowicznak, azonban a kérdések felvezetéséből sokkal inkább kiviláglik a regény világa, mint a lengyel író válaszaiból, így a könyv témájáról is megfelelően sokat megtudhatunk ahhoz, hogy eldönthessük, a varsói felkelésben és a gettóban meghaltak feltámadása a 21. században elég izgalmas-e ahhoz, hogy rászánjunk egy kétezrest.

Ott van végül a tolmácsolás, melynek a következő formái merültek föl a beszélgetéseken: fülhallgatós szinkron (Cervantes Intézet, Jesús Carrasco és Pablo de Santis), íróval csaknem párhuzamos csúsztatott-szinkron (Ostachowicz), konszekutív magyarítás (brazil novella-beszélgetés), konszekutív román-magyar/magyar-román fordítás (Manea). Nyilvánvalóan időt spórol a közönségnek az a tolmács, aki már a kérdés föltevése közben próbálja átadni az információkat az írónak (ez pedig egy félórás bemutatónál kulcskérdés), a végeredmény viszont megsínyli a mindkét irányba rövidített, egyszerűsített kérdéseket és válaszokat – feltehetően emiatt érezzük sablonosnak és üresnek Ostachowicz válaszait Reményi kérdéseire. A portugál tolmács ugyanakkor egészen elámít, mikor Daniela Neves mintegy négyperces monológját éppúgy minden probléma nélkül adja vissza a lélegzetvételnyi szünetben, mint mikor egy novellát kell rögtönözve magyarítania. Igazi jelenség a román tolmács is, aki olyan beleéléssel adja vissza Manea visszakozásait, hogy félő, kiveri a mellette ülő Esterházy Péter szemét. A mindig vérre vágyó közönség nevében bizton állítható: az dobná csak meg igazán az érdeklődést a könyv iránt.

Zelei Dávid