Saját hibáink kátyúi

BESZÉLGETÉS GÉMES ANTOSSAL

Stephen Sondheim és James Lapine musicalje a klasszikus Grimm-mesék ízig-vérig modern feldolgozása, egyszerre humoros és elgondolkodtató, mélyen emberi történet. A Vadregény magyarországi premierje előtt Gémes Antossal, a darab egyik főszereplőjével, a Magyar Színház színművészével beszélgettünk.

– A darab – habár 12 éves kortól ajánlott – nyilván túlmutat egy egyszerű tündérmesén. Milyen felnőtteknek szóló mondanivalóval bír a darab és szerinted milyen kérdéseket vet fel?

– Azt gondolom, hogy az előadás inkább szól felnőtteknek, kamaszoknak, egyetemistáknak, mint gyerekeknek. A darab humora és mondanivalója is felnőtt és egyetemista közönség számára emészthető a legjobban. A Vadregény egy csomó olyan problémát jár körül, amelyre az ember élete vagy már félig megélt élete rímel. A sodró, több szálon futó cselekményt bőséges abszurd humor járja át, éppen ez miatt gondolom azt, hogy a kamasz korosztály is megtalálja benne számításait.

A történet cselekménye nagyon érdekes, félig mese. Arról szól, hogy a mesehősök, akiket gyerekkorunk óta ismerünk – Piroska, Babszem Jankó, Hamupipőke, Aranyhaj –, találkoznak az erdőben, és történetük összekeveredik. Majd mindenki eléri a célját, az első felvonás vége „happy end”. Hogy miért az erdőben fonódik össze történetük? Az erdő köztudottan irodalmi toposz, szimbolikus jelentőséggel bír, e terepen kell kivívniuk saját életük jobbá tételét.

Az igazi főszereplők a Pék és a Pékné, akik mindennél jobban vágynak egy gyermekre. A szomszédban lakó boszorkány gyermekáldást ígér nekik, ám feltételhez köti a dolgot: négy tárgyat kell megszerezniük számára. A tárgyak felkutatása során a Pék és a neje összeismerkednek a Grimm-mesehősökkel, sőt, a történetük részesévé is válnak. Az első felvonás végére sikerül elérni céljukat, ám senki sem élhet boldogan, hiszen kinek-kinek vállalnia kell tettének következményeit.

Mindegyik szereplő vár valami csodára, aztán szép lassan kiderül, hogy a csoda nem külső körülményekben, sokkal inkább magában az emberben illetve abban az egymás iránti szeretetben keresendő, amely a darab végére összekovácsolja a szereplőket. Ha a darab végső konklúziójáról beszélünk, akkor én azt mondom, hogy a színházat és az életet is a szeretet mozgatja, hiszen, ha jól belegondolunk az ember életében a legnagyobb örömöt és fájdalmat is a szeretet indukálja. A szeretettelenség eluralkodott a 21. században, ettől szenved korunk embere. Mi is a darab egyik legfontosabb üzenete még? Az ember esendő, és rengeteg hibát követ el élete során, de kötelességünk mindent megtenni annak érdekében, hogy gyermekeink már ne ragadhassanak bele a korábbi generáció, azaz az általunk elkövetetett hibák kátyúiba.

– Ahogy azt említetted: a Vadregény igazi főszereplői a Pék és a Pékné. Előbbit te, utóbbit Holecskó Orsolya testesíti meg a színpadon. Az általad megformált karakter esetében beszélhetünk jellemfejlődésről?

– A Pék esetében mindenféleképpen. Jellemfejlődése nagyon is szembetűnő. A történet szerint átok sújtja a házaspárt, viszont ennél azért többről van szó: valószínűleg azért nem születik gyermekük, mert a Pékné nem szereti eléggé férjét, a Péket. A Pék is ludas, hiszen nem áll a sarkára, nem tekint nőként a feleségére. Szóval, ha nagyon mélyre akarunk ásni jellemfejlődést illetően, akkor a következőt találjuk: a tutyimutyi Pék a darab végére felelősségteljes hőssé válik, képes lesz önállóan kézbe vennie gyerekének a sorsát, ráadásul az erdőben útjukat kereső „csordának” is ő lesz a falkavezére.

– Mi okozott számodra kihívást a próbák során?

– Kis túlzással szinte minden. A Sondheim–Lapine által alkotott zene rendkívül nehéz, mondhatni matek, ráadásul a kórusok szekund súrlódásából adódóan sokszor hiszi azt az ember, hogy rosszul énekel, pedig nem. Életem során csupán három-négy nagyobb zenei szerepet játszottam, annak ellenére, hogy prózai színésznek tartom magam. Nehézséget még a koreográfia betanulása okozta. A Vadregény rendkívül komplex darab. Kihívás, hogy rengeteg dologra kell figyelni egyszerre. Összességében – talán nem túlzás, ha azt mondom – nagyon erős koncentrációt igényelt minden egyes énekóra és színpadi próba.

– Hogy érzed, mennyire lett a Sondheim-szöveghez hű Galambos Attila fordítása?

– A magyar nyelv lényegesen több humorra ad lehetőséget, mint az angol, és Galambos Attila, a szöveg fordítója nagyon sok helyen él is ezzel a lehetőséggel. Igényes humor bontakozik ki a zenei dialógusok során, amelyet remélhetőleg a közönség is pozitívan értékel majd.

– Az Into the Woods egyike a leggyakrabban játszott Sondheim-műveknek: 1990-ben a West Enden, 2002-ben pedig felújítva a Broadwayn mutatták be. Szerinted miben rejlik a Sondheim-titok, illetve az Into the Woods sikere?

– Sondheim nem véletlenül zseni. Diszharmóniát csempész a zenébe annak érdekében, hogy egy következő dalban aztán nagyobbat üssön a líra. Az első felvonásban ezért is szándékos a zenei diszharmónia, a nehezebben befogadható dallamok. A két felvonás eltérő hangulati sajátosságokkal bír: a második felvonásban – amikor a dramaturgia azt megkívánja – jönnek az igazi nagy áriák, az érzelmes nóták, amik remélhetően majd a magyarországi közönséget is katarzissal töltik el.

– Az idei évadban nem kevesebb, mint hat bemutatóban játszottál, zenélsz, ráadásul a Magyar Színház Színiakadémiáján tanítasz, sőt, osztályfőnöke vagy a 2014-ben végző osztályodnak is. Kétségkívül feszített tempó ez. Mi jelenti számodra kikapcsolódást?

– Egyre inkább szükségem van arra, hogy kikapcsolódjam, és, hogy mindez ne a színházon belül vagy színházi közegben valósuljon meg. Nagyon szeretek kirándulni, egyszerűen imádom az erdőt. Igyekszem tartani a kapcsolatot olyan barátaimmal, akik nem színházi berkekben járatosak. Ez néha nehéz, hiszen, ha az embernek a feje a színházi dolgokkal van tele, nehéz más terület információit is befogadni egy baráti összejövetel során. Gyakran azon kapom magam, hogy a teljesen érdektelen színházi problémáimmal traktálom az egyébként politológus barátomat, akit ezek – finoman szólva – egyáltalán nem hatnak meg. Van egy kutyám is, aki minden nap megköveteli a figyelmemet. Ez remek dolog, hiszen ő is rákényszerít arra, hogy a színházon kívül mással is foglalkozzam. A színészzenekar, a Harmadik Figyelmeztetés is az életem része. Kikapcsol a tagokkal együtt töltött idő, ráadásul hiába színészekből álló csapat ez, mégis más jellegű munka folyik velük, mint, amit a színpadon csinálunk.

– A Harmadik figyelmeztetés színészzenekar a Pesti Magyar Színház zenekaraként alakult 2009-ben. Azóta volt, aki színházat váltott, volt, aki másik színházból csatlakozott hozzátok…

– Igen, mondhatni össz-színházi banda lettünk. A kezdetekkor Cserna Antallal (ének, elő-háttér hangszerek), Fillár Istvánnal (szólógitár), Puskás Péterrel (billentyű), Horváth Zoltánnal (basszusgitár) és Pethő Gergővel (dob) kezdtünk. Cserna Antal aztán a Centrál Színházhoz szerződött, mostanában azonban újra fellép a Magyar Színházban. Horváth Zoltán kilépett a zenekarból, helyére László Zsolt, a Vígszínház színművésze, basszusgitárosként került. Jómagam továbbra is énekesként erősítem a csapatot. Igényesen megválogatott „bulizenéket” játszunk. A legkülönbözőbb zenei stílusok váltják egymást a klasszikustól az ütős rockon és a filmzenén át az elektronikus zenéig. Koncertszámainkat az elmúlt több mint fél évszázad főleg hazai daltermésének legjavából válogattuk, ezért fellépéseinken tizenévesek, kortársaink, és szüleink korosztálya együtt szórakozik és táncol.

– Kár is titkolni, hogy rengeteg női szívet dobogtat meg egy-egy koncertetek. Mikorra várható a következő fellépés?

– Havi egyszer igyekszünk játszani, május 7-én például Kaposvárra megyünk. Szívesen zenélünk szabadtéri színpadokon, vidéken is. Felléptünk már Esztergomban, Székesfehérváron, Békéscsabán és Veszprémben is. Pesten a Hunnia Art Bisztró az az állandónak mondható hely, ahol koncertezünk, de megfordulunk szórakozóhelyeken is. A Bisztrót kinőttük kicsit, így most olyan helyben gondolkodunk, ami több ember befogadására képes.

– Amire az emberek veled kapcsolatban először felkapják a fejüket az a különleges keresztneved. Szüleidnek miért éppen erre a névre – az Antal névváltozatára – esett a választása?

– Anyukám finnugor nyelvész, az ő ötlete volt az Antal régebbi, de különlegesebb változata. Vezetéknévből sok Antos van, keresztnévből már kevésbé.

– Távolságtartás, védekező sün-állás… talán ezek azok, amik elsőre megfogalmazódtak bennem veled kapcsolatban. Ha néhány mondatban kellene megfogalmaznod, ki is az igazi Gémes Antos, mit mondanál?

– Nagyon nehezen engedek magamhoz közel embereket, és nagyon kevesekben bízom meg. Nem akarom magam definiálni, hagyom, hogy a környezetem ítéljen meg, ha akar.

 Jónás Ágnes

Sondheim–Lapine: Vadregény (Into the Woods)

Mesélő / Titokzatos ember: Fillár István
Hamupipőke: Szűcs Kinga
Jankó Szemenyei János
Jankó anyja / Hamupipőke anyja: Szalay Kriszta
Pék: Gémes Antos
Pékné: Holecskó Orsolya
Piroska: Kovács Lotti / Csiszár Katalin
Piroska nagymamája: Tóth Éva
Óriás: Moór Marianna
Banya: Auksz Éva
Hamupipőke hercege / Farkas: Tóth Sándor / Egyházi Géza
Aranyhaj hercege: Ágoston Péter
Hamupipőke apja: Simon András
Mostoha: Benkő Nóra
Hopmester: Tahi József
Florinda: Csiszár Katalin/ Reil Evelin
Lucinda: Kovács Dézi/ Mentes Júlia
Aranyhaj: Mentes Júlia/ Reil Evelin

Magyarországi bemutató: 2014. április 26.
Magyar Színház

Fotó: P. Szabó István