Tiszatájonline | 2014. április 23.

Elveszett önmagunk lázas keresése

HOFFMANN MESÉI A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN
Egész életén át dolgozott egyetlen operáján Offenbach, mégse tudta teljesen befejezni. Többen is folytatták munkáját, Ernest Guiraud a prózai párbeszédek helyére pedig recitativókat írt. Később Fritz Oeser Walter Felsenstein számára és kívánságai alapján elkészítette a maga változatát, de ő még nem férhetett hozzá a teljes kéziratos anyaghoz […]

HOFFMANN MESÉI A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

Egész életén át dolgozott egyetlen operáján Offenbach, mégse tudta teljesen befejezni. Többen is folytatták munkáját, Ernest Guiraud a prózai párbeszédek helyére pedig recitativókat írt. Később Fritz Oeser Walter Felsenstein számára és kívánságai alapján elkészítette a maga változatát, de ő még nem férhetett hozzá a teljes kéziratos anyaghoz. A legfrissebb, és Offenbach szándékaihoz legközelebb álló változatot Jean-Christophe Keck állította össze. Ezt felhasználva készítette el a maga kiadását Michel Kaye a Hamburgi Opera 2007-es bemutatója számára. Szegeden most ezt a két utóbbi változatot vették alapul, bár a szokásoknak megfelelően jelentősen meghúzva, hisz ez a változat a maga teljességében 5 óráig tartana, ami a mai publikum számára alighanem elviselhetetlen lenne. De bármelyik változatot is nézzük, a mű legfőbb jellemzője a heterogenitás, és a lezárt kompozíció hiánya. Ez azonban nem az opera lényege, csak jellegzetessége. Ez egyszerre lehetőség és csapda.

A részletek nagy változatossága mellett a mű fő vonala ugyanis meglepően határozott: egy ember küzdelme azért, hogy megtalálja igazi szerelmét, azaz önmagát. Nagyon lehet szeretni ezt a férfit. Elsősorban, mert a nézőtérről jól látszik, milyen óriási illúziók rabja. Ám ez mit sem változtat azon, hogy szenvedélye milyen hatalmas és perzselő. Nagyon lehet őt szeretni, mert benne lépten-nyomon magunkra ismerünk. Aztán szeretni kell őt még vakságáért is, ahogy nem veszi észre, hogy a nő, akire igazából szüksége van, végig mellette van. A világ, amelyet olyan nyughatatlanul keres kívül – benne, magában található.

A lecsúszott költők típusát is jól ismerjük. Álló nap a kocsmában ücsörögnek, régi dicsőségüket szavalják, színesen mesélik ifjabbkoruk dicső hódításait, amelyeknek a harmada sem hihető már. Piszkosak, rosszulápoltak, büdösek, a fröccsmeghívást lesik.

Na, a szegedi Hoffmann nem ilyen! Mintha bérmálásról érkezne, olyan jólöltözött. Így aztán nem okoz semmilyen változást, amikor visszanézünk a múltba, amikor még szép és fiatal volt. Juronics Tamás rendező és Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező nem különítik el a megszépítő múltat és a mocskos jelent. Mintha mindegy volna. A vajszínű egyenöltönyről virít a tanácstalanság. Pedig egyáltalán nem mindegy, ez a kontraszt volna a lényeg! Juronics amúgy ügyesen szcenírozza Offenbachból az operettet. Szépen megkoreografálja a történetet. Hasznosak Molnár Zsuzsa elhúzható függönyei is, különösen a legelső, amely mögött villámgyorsan színt lehet váltani, míg a rivaldánál Hoffmann és Miklós jelenléte fűzi össze a laza epizódokat. Énekeseit a endező hagyja működni ebben a keretben, bár nem ás a történet mélyére. Hoffmann személyes drámájához nem sok eszközt ad tenorjai kezébe. Azt viszont nem értem, hogy ez nagytehetségű színházi alkotó miért lop olyan leplezetlenül. Korábban a Traviata teljes világát Salzburgból, vagy most a Kleinzack-legenda törpe-megjelenítését és Olympia szexista vonásait pedig egy párizsi produkcióból. A többit nem is kutatom.

Kitűnő az Antónia-kép a sok 40-es égővel meg a fekete leplekkel letakart székkel. Ahogy Crespel a legjobbat akarja és a legrosszabbat csinálja: gyászt ültet lánya szobájába és a szívébe. Az előadás megragadó pillanata, amikor Antónia és Hoffmann szerelmi kettősében lassan lecsúszik a világos székekről az összes fekete lepel, és a lakás világossá, élhetővé válik. Csak az zavar, hogy holnap vagy holnapután megtalálom, hogy mindezt honnan vette és lelepleződik ő is, akár a székei. Miért nem zsenírozza Juronicsot, hogy mellette az apjakorú Pál Tamás a darab legfrissebb, eddig Magyarországon nem játszott verzióját vezényli, fordítja és alkalmazza színpadra? Kossuth-díjasunkat miért nem zavarja, hogy asszisztense, az (egyelőre Kossuth vagy Nádasdy-díjtalan) Toronykői Attila saját kútfejéből olyan eredeti és zseniális Hamupipőkét dolgozott ki ugyanebben az évadban? Kiégettség? Szellemi restség? Vajon volt-e valami, amit ő megszenvedett ebben a történetben?

László Boldizsár a bemutató estéjén engedelmesen közvetítette a rendezés vele kapcsolatos távlattalanságát, és éneklésén is a próbafolyamat fáradtsága érződött. Éppen a szélsőségek, a figura rapszodikussága veszett oda. Nem hittem el, hogy csak ennyire képes. A második előadáson aztán fölvillanyzóan megjelenítette mindazt, amit eddigi pályája alapján joggal vártunk tőle. Züllött volt és elegáns, naivan hiszékeny és mindentudóan kiábrándult. Hangja mindvégig egyetlen pozícióban szólt, de hol könnyed, fiatalos tónusban, hol drámai színekkel telten. Egyik pillanatban Nemorinót hallottuk, a másikban Otellót. A magasságok pedig egy lángvágó intenzitásával világítottak. Fény és árnyék – egy nagy Hoffmann alakítás. Nyári Zoltán loboncos hajával előnnyel indul, első pillantásra is egzaltált. Színészi tapasztalatával gazdagon jeleníti meg a szétesett művészt. Hoffmann szélsőségeit meghatóan feszíti ki, bár a szenvedély néha fölemészti a hangot: tenorját a szenvedély kimozdítja legjobb pozíciójából, nyersé, megformálatlanná válik. Miklós és a Múzsa szerepét ez a változat látszólag naggyá növeli, ám három áriával sem válik jellegadó hőssé. Éppen ettől azonban még fontosabbá válik, az előadóművész „jellege”. Az első szereposztásban Kálnay Zsófia és László Boldizsár között tapintható a mély, emberi kapcsolat. Nyári akaratosabban járja a maga útját, kevesebb teret hagy Heiter Melindának, aki szopránosabb színű Miklós. Ő a finálé egymásra találásában virágzik ki igazán.

Hoffmann és Miklós egyetlen jelmezben játsszák végig a darabot. A költő szerelmei eltérő alakban és más-más ruhában jelennek meg, ezúttal négy külön művésznő (három énekes és egy néma szereplő) formálják meg őket. A négyes baritonszerepet egy-egy énekes formálja meg a két szereposztásban. Érthetetlen viszont miért ugyanabban a fekete ruhában jelenik meg minden felvonásban? Legalábbis jelentős kiegészítőkkel kellene rávilágítani, hogy másik alakról van szó, még akkor is, ha drámai funkciójuk hasonló. Hogy lehet az előkelő és büszke Lindorf tanácsost ugyanúgy öltöztetni, mind a komikus Coppélius mestert? A két bariton közül Kelemen Zoltán igyekszik elkülöníteni a karaktereket. Coppéliusa a felvonás első felében kifejezetten mulatságos, és Lindorf cilinderében is próbál méltóságosan mozogni.. Réti Attila most is azt az egyetlen karaktert hozza, amelyet minden szerepében megformál: egy mefisztószerű, titokzatos, vészjósló pasast. Buffo vonása nincs, hangszíne a vígoperától teljesen idegen. Hosszú, kissé őszülő hajával nehéz nagyhatalmú politikusnak látni, ahogy Lindorfként a rivaldának támaszkodik, inkább a rivális gang vezérének látszik, mint tanácsosnak. Miracle és Dappertutto karaktere áll hozzá a legközelebb, és hangszíne is ezekhez illik. Sajnos hangja a Boccanegra biztató Albianija után ismét régi gyengeségeit mutatja: sokszor kásásnak tűnik és lebeg. Kelemen viszont tartja remek formáját.

Herbert Breslin Pavarottiról szóló könyvében fölteszi a kérdést: szükséges-e, hogy egy impresszárió az általa patronált énekes hangját gyönyörűségesnek találja? Nem muszáj, állítja Breslin, ám Luciano hangja engem még sok-sok év után is fölvillanyoz. A szegedi operatársulatban legalább három énekes van, aminek a hangszépségét nem lehet megszokni. Ahogy László Boldizsár azzal a fölfele csavarodó dallammal Giuliettához fohászkodik, ahogy Kálnay Zsófia meleg mezzója megtölti élettel a hegedűs kupléját, vagy ahogy Kelemen Zoltán elindítja Dapertutto Tüköráriájának visszatérését, az érzéki gyönyörrel tölti el a néző-hallgatót. Az merő az érzéki tobzódás. A baritonhang sötét tónusa maga a varázslat, s amint Kelemen könnyedén, szinte mélázva föllép az egyvonalas G-re, borzongatóan mutatja ennek a gátlástalan fickónak az erejét. Hoffmann ellentmondásos figura, tudjuk szeretni, de sok vonása ellenszenves. Ha viszont Miklós-Múzsaként Kálnay kíséri végig történetén, képtelenek vagyunk ellenszenvesnek látni, a társ gyöngéd gondoskodása eloszlat minden ellenérzést.

A Hoffmann lehetetlenül sok énekest foglalkoztat, még szerepkettőzésekkel is 11 szólistát kíván, és ezek közül egyik sem egymondatos alak. A szegedi operatagozat hihetetlen erejét mutatja, hogy a 20 énekes között még közepeset is alig találunk, jó és kitűnő alakításoknak örvendezhetünk. Ráadásul nem innen-onnan összeverbuvált csapat ez, hanem kivétel nélkül a társulathoz kötődő művészek. Betanításuk is nagyszabású feladat, fölkészült, szorgalmas korrepetítorok vannak mögöttük. Nánási Helgának annyi jól megoldott főszerep után nem a kórusban lenne a helye. Spalanzani szexmániásra hangolta Olympiát, aki azzal is derűs perceket szerez, hogy nincs benne gátlás és szégyenérzet. Nánási biztosan formálja a gépkaraktert, jól győzi a magas futamokat is. Tavaly a Rigolettóban már fölfedeztük Szemere Zita kitűnő koloratúrkészségét. De hogy mennyire nyaktörően virtuóz, az csak most derült ki. Egyik lélegzetelállító futamának tetején háromvonalas Asz-t énekel, amelyet még a legnagyobbaktól sem hallani élőben. (Ebben az áriában Ágay Karola vállalkozott csak rá egy rádiófelvételen.) Másik felfedezésünk, hogy Szemere lenyűgöző komika, minden gesztusával mosolyt fakaszt, imádnivaló és röhejes. Kónya Krisztina telt, puha hangon énekli Antóniát, és Kovács Éva fejlődést mutat, eddigi feladatai közül ez illik legjobban tehetségéhez, törékeny ifjúsága művészi erővé válik: még megrázóbb, ha egy ennyire fiatal lány hal bele a szerelembe. Giuliettát egyedül adta Vajda Julia, művészi és női tapasztalatának gazdag tárházát villantva föl. Szonda Éva is egymaga tartotta a frontot Antónia anyjának zombiként megjelenő alakjában. A népes gárdából kiemelkedett Andrejcsik István ellenállhatatlanul hórihorgas és fontoskodó Spalanzija, valamint Szerekován János, aki – mint vérbeli karakterszínész – minden színrelépésével derültséget kelt. Schlemilként Pataki Bence először ajándékozott meg bennünket erőteljes színpadi jelenléttel, markáns hangütéssel. A bemutató elfogódottsága oldódván Pál Tamás pontos kontrasztokkal irányította hatalmas együttesét. A Hoffmann esetében olyan érdekes átmenetek, hangulatváltások olyan természetesen bomlottak ki, hogy az átlagnéző joggal hiheti: lám, milyen könnyű is ez!

Persze, ahol az évek folyamán ilyen mérhetetlenül sok tehetséget halmoztak föl, ott tényleg nem is olyan nehéz ilyen magas színvonalon eljátszani egy ilyen irdatlanul sokigényű operát.

Márok Tamás

[nggallery id=343]