Egy utóélet emlékei III.

MÓRA FERENC LEVELE ÉS DEDIKÁCIÓJA
TÖMÖRKÉNY ÖZVEGYÉNEK

Móra Ferenc és Tömörkény István kapcsolatáról önálló kötetet lehetne írni, arról pedig, hogy Móra Tömörkényről írott visszaemlékezései az idők során miképp alakultak, szintén egy önálló dolgozatot. Itt és most elegendő csupán annyi, hogy újságíróként is közvetlen munkatársak voltak a Szegedi Naplónál, illetve a – később Móráról elnevezett –  Városi Múzeumban is, és a múzeum igazgatói székében Tömörkényt – annak halála után – éppen Móra váltotta.

Nemrég – baráti szívességből, melyért Pogány János antikváriusnak tartozom köszönettel – egy érdekes és értékes dokumentumpárra bukkantam, amely már önmagában is Tömörkény utóéletéhez tartozik, de ha utalásait felfejtjük, Szeged kultúrtörténetének egy kis fejezete is kirajzolódik.

*

Móra Ferenc 1921-ben megjelent Könyes könyv [sic!] című verseskötete egyik példányának előzéklapján az alábbi ajánlás található:

Felejthetetlen gazdám, Tömörkény István családjának / halála negyedik évfordulója hetében, 1921. április / Móra Ferenc

A kötethez tartozik egy levél is, melyet Móra írt Tömörkény özvegyének, a Dugonics-társaság fejléces levélpapírján (rajta Móra iktatószámával: 47/921.):

Szeged, 921. IV. 18.

Nagyságos Asszonyom!

A Dugonics-Társaság vasárnap délután 5 órakor kezdődő felolvasó-ülésén – tekintettel szegény Pista halálának negyedik évfordulójára – az egyik felolvasást a mellékelt műsor szerint az ő emlékezetének szenteljük. – A mikor erre Nagyságos Asszonyékat a Társaság nevében hivatalosan meghivom, szabad legyen nem hivatalosan szíves emlékül felajánlanom első-utolsó verseskönyvemet, viszonzásául annak a sok könyvnek, a mivel szegény Pista minket megtisztelt.

 A gyerekeket köszöntve, sokszor csókolja a kezét:

Móra Ferenc

A levél és a dedikáció nagyrészt önmagáért beszél: Móra – hivatalból – meghívta a családot a Tömörkény-emlékünnepre, nem hivatalosan pedig egy könyvet is küldött ajándékba az invitálás mellé. Levele írásakor éppen csak belépett Tömörkény halála negyedik évfordulójának hetébe (1921. április 18. hétfői napra esett), a megemlékezés vasárnapja április 24-re esett, ez pedig éppen Tömörkény halálának évfordulója volt (1917. április 24-én halt meg). Sajnos a „mellékelt műsor” nem maradt ránk – valószínűleg egy formanyomtatvány volt –, tartalma viszont jól rekonstruálható. A Szegedi Napló a megemlékezés előtti napon közölte „a Tömörkény-ünnep sorrendjét”: „A Dugonics-Társaság vasárnap délután 5 órakor kezdődő fölolvasó ülésének műsora a következő: 1. Elnöki megnyitó, – tartja Szalay József dr. 2. Tömörkény nyelvéről, – tanulmány – írta és fölolvassa Erzbrucker Aladár dr. vendég – 3. A nemzetek küzdelme a tengeri hegemóniáért, – írta és fölolvassa Balanyi György dr., tag” (SzN 1921a). Az eseményt természetesen más helyi napilapok is beharangozták, így például az ekkoriban Szeged néven megjelenő Délmagyarországban is, valamivel hosszabban, de a lényeget illetően nem bővebben (Szeged, 1921a).

A címzettről érdemes bővebben is szólni, annál is inkább, mivel az írófeleségeknek azon csoportjába tartozik, akikről kevesebbet tudunk, mert híressé vált férjük halála után sem léptek előtérbe. Tömörkény egykori munkatársa, Sz. Szigethy Vilmos írta Tömörkénynéről nekrológjában: „Szép halkan, egész életéhez méltó finoman, távozott az élők sorából Tömörkény István özvegye, Kiss Emma asszony. […] A kivételes női egyéniségek közé tartozott, akik nem erőszakolják ki a maguk önimádatának szolgálatában a titulusokat, de az egész élete, világfelfogása, magasabb eszményekért való lelkesedése avatja Nagyasszonnyá. Géniusza volt halhatatlan urának, lelki műveltsége – ez a megfoghatatlan és földi kincsért el nem érhető valami – egyensúlyban maradt a műveltség megnyilvánuló tüneteivel. Minden szava okos, erőszakos kiagyaltság nélkül biztos, a jóban el nem bizakodó, bánatban, bajban keresztényien alázatos, béketűrő, felette állva minden emberi hiúságnak, kicsinyességnek. Az a ritka egyéniség volt, akinek jelenléte is megjavítja a hiányokkal küzdő gyenge embert, mert átragad mindenkire a bölcs nyugalma, a megértő jósága, a világot reálisan néző, mégis derűs színben látó egyénisége. Ez pedig csak belső reflex lehet a mutogatás erőszakossága nélkül. Nagy egyéniség száll vele sírba” (Sz. Szigethy).

Kiss Emma – anyakönyvi nevén: Kiss Emília Kornélia – 1871. március 23-án született a neves szegedi vendéglős, Kiss Palcsi lányaként. Egy visszaemlékezés szerint „már otthon, leánykorában, megtanulhatta az írók becsülését, mert az édesapja, Kiss Palcsi bátyám, igen szívesen látta magánál vendégül az írókat” (Gracza). Itt találkozhatott először Tömörkénnyel is, akivel 1894. november 28-án kötöttek házasságot. Tömörkény egykori barátja és első monográfusa (!), Juhász Gyula szerint „ettől a jelentős fordulattól kezdve – mint Móra Ferenc találó hasonlata mondja – [Tömörkény] életpályája szelíd és egyenletes folyású volt, mint a szegedi Tiszáé – a szabályozás után” (Juhász: 173. – a kiemelés Juhásztól). Móra azonban a Juhász által idézett írásában a hasonlatot nem köti konkrétan a házassághoz – ez Juhász leleménye, mint ahogy övé a kiemelés is. Móra így folytatja: „Kezdetben persze voltak [Tömörkénynek]  kanyarodásai és kiöntései, hajnalok pirosságát sokszor ringatta a tükrén, és neki is volt gyöngyösen habzó zöld árja, de hamar mederbe szokott, és a folyam nemigen szerette, ha a patakot emlegették” (Móra 1917). Későbbi életrajzírója szerint Tömörkény „házassága írói fejlődése szempontjából fontos esemény, újabb kapcsolatot jelent a parasztsággal, mélyebb bepillantást tesz lehetővé a parasztság életébe. Apósának […] az alsótanyai Zákányban tanyája és tizenkét holdas szőlőbirtoka van. Gyakran kijár ide az író, és nyaranta itt tölti a szabadságát családjával együtt. Parasztalakjainak egész sora kerül ki itteni ismerősei közül” (Kispéter).

Gracza János visszaemlékezése szerint kettős „munkakapcsolat” is volt az író férj és a családanya feleség között: „Érdekes, hogy Tömörkény sikerének előmozdításában nem kis része volt a feleségnek”, írja,  sőt „az ő megértő jósága nélkül talán soha nem jutott volna fel legkiválóbb íróink sorába. Mert az például igen sokszor megesett, hogy a Szegedi Napló számára írt vezércikket Tömörkény tollbamondta Emmucinak – így nevezte a feleségét –, de az meg már egészen bizonyos, hogy minden tárcáját először a feleségének olvasta fel, akinek a kritikája döntötte el azután, hogy nyomdafesték alá kerül-e vagy sem? Több alkalommal hallottam, mikor Tömörkény a szerkesztőségben örömmel újságolta:

– Ma megint nagyszerűen ment a dolog! Emmuci jónak találta és már elküldtem a Pesti Hírlapnak.

Tehát a felesége volt az első és valószínűleg legőszintébb kritikusa. Nem azért, mintha az asszony írómester lett volna, hanem mert valóban megértő, gondos és melegen érző hitvestársa volt az urának” (Gracza). Hasonlóképp emlékezett vissza később Domokos László is (Domokos).

Alakjához érdemes még idézni egy későbbi riportot, amely róla készült: „Tömörkény Istvánné a Tisza Lajos körúton lakik, egy hatalmas bérházban. A Célszerű szegény emberek írójának özvegyéről igen keveset tud a világ. Sehová nem jár, jóformán senkivel sem érintkezik gyermekein kívül. Az újságírót is idegenkedéssel fogadja és csak nehezen melegszik fel, csak akkor, mikor a régi időkre terelődik a beszélgetés. Legényember volt még Tömörkény, amikor a Szegedi parasztok és egyéb urak című kötetét a mai özv. Tömörkénynének ajánlotta. Abban az időben az özvegy is vidám volt. Későbbi férjével sokat jártak társaságba. Pestről is jártak Szegedre írók. A régi Kis Kassban találkozott össze a társaság – hej, de régen volt…!

– Kit érdekel ma az olyan írás, amilyen az övé volt? – kérdezi az özvegy. – A modern írók kiszorították a régieket teljesen… Más a mai ember, sőt más már a mai paraszt is, nem olyan, amilyennek az én uram látta és megírta…

Arra a kérdésre, hogy szokta-e az ura köteteit olvasni, így felel Tömörkényné:

– Hát, megvallom, ritkán. Nincs időm rá, meg aztán – teszi hozzá enyhe mosollyal – lépést kell tartani a korral… és most annyi új könyv jelenik meg, hogy az ember alig győzi elolvasni őket… (Dm, 1933)”

Tömörkény István özvegye, Kiss Emma 1945. január 28-án hunyt el.

Két gyermekük született, egy fiú és egy lány. A fiú, Tömörkény László (1895–1971), később vegyészmérnök, a Szegedi Kenderfonógyár vezérigazgató helyettese, majd a második világháború után főmérnöke, 1958-ban a magyar kender ipar fejlesztéséért Kossuth-díjat kapott. Alakjáról Sós Aladár közöl visszaemlékezésében érdekes epizódot (Sós). A lány, Tömörkény Erzsébet (1897–1988), utóbb dr. Kőszegi Dénesné, szegedi tanítóképzőt végzett. A két háború között nagyban ápolta apja emlékét és kultuszát, újabb kötetkiadások, emléktábla- és szoborállítás fűződik nevéhez, később édesapja emlékére alapítványt hozott létre, és cikket is írt róla (Édesapám, Tömörkény István. És, 1988. febr. 12.). Tömörkény Lásznak és Csinnadratának becézte őket (Juhász).

A Tömörkény-kutatás sokat köszönhet mindkettejüknek.

*

A Tömörkény családjának megküldött kötet 1921 legelején jelent meg, erről Móra több levele is tanúskodik. A példányt tehát – amely a négyszáz számozottból a 140 sorszámú – Móra nem azonnal küldte, hanem kicsit „visszatartotta”, a szomorú alkalomig.

A levélben Móra saját a Könyes könyvet mint „első-utolsó verseskönyvemet” definiálja. Ennek a keserédes önmeghatározásnak kialakulását jól nyomon lehet követni. A kötet megjelenésekor Jakab Ödönhöz írott levelében Móra így számolt be a könyv megszületéséről: „sok vergődés, vidéki nyomdákkal való tusakodás után csak most kész a könyv, első s lehet, utolsó verses-könyvem, a melyet a kénytelenség adatott ki velem” (MFLev: 107.). Egy másik fennmaradt példányban azonban már szó szerint a Tömörkénynének írott formájában találkozhatunk a kifejezéssel. A Mike és Társa Antikvárium 42. könyv és kézirat árverésén (2011. ápr. 20.) 438. sz. tételként került kalapács alá a Könyes könyv Rákosi Jenőnek dedikált példánya, címlapján Móra dedikációjával: „Rákosi Jenőnek, a magyarság »nagy öreg emberének« / ajánlja a kis magyar poéták közül való / Móra Ferenc”. Rákosi Jenő tekintélyét hangsúlyozza az is, hogy a kerek 100. példányt kapta. Móra a kötet mellé – 1921 januárjában – levelet is írt a Budapesti Hírlap főszerkesztőjének. Ennek csak részletét ismerjük (a katalógus csak az elejét közli a kétoldalas levélnek fotómásolatban, és a tételleírásban – néhány elírással – a szövegnek is csupán részletét), mindenesetre az aukciós katalógus szerint „a rendkívül szellemes levél végén tisztelettel Rákosi Jenő figyelmébe ajánlja »első-utolsó« verses-kötetét a szerző”.

Az persze értelmezés kérdése, hogy valójában ez volt-e Móra „első-utolsó” verseskönyve; ő mindenesetre így tekintett rá.

*

A tudósítások szerint a család elment az ünnepélyre: „Zuhogó esőben gyülekezett vasárnap délután 5 órára Szeged intelligens közönsége a városháza közgyűlési termébe, a Dugonics-Társaság fölolvasó-ülésére, amely Tömörkény István emlékezetének volt szentelve, halála negyedik évforduló napján. Nem volt zsúfolt terem, de komoly, megértő közönség töltötte meg a padokat és a padok elé rakott széksort, amelyen Tömörkény családja és rokonsága foglalt helyet, köztük Gaál Endre dr. kulturszenátor is. Tömörkény egykori sok jóbarátja közül megjelent Kószó István is, a nagy író bohéméveinek kenyeres társa” (SZN1921b).

A felolvasóülésről és sajtóvisszhangjáról legközelebb.

Felhasznált irodalom:

Dm 1933: Cserzy Mihály és Tömörkény özvegye emlékezik Szeged két nagy írójáról. Délmagyarország, 1933. ápr. 16. In: Hajnali sötétben. In memoriam Tömörkény István. Szerk.: Lengyel András. Bp., 2005. 222–223. –– Domokos: Domokos László: Napsugaras lelkű ember [1966]. In: Emlékkönyv, 261–264. –– Gracza: Gracza János: Emlékezés Tömörkény Istvánra. Pesti Hírlap, 1929. aug. 18. Újrak.: Hajnali sötétben, 136–140. –– Juhász: Tömörkény István élete és művei [1928]. In: Uő.: Juhász Gyula összes művei 8. Prózai írások 1927–1936. Sajtó alá rend.: Ilia Mihály. Bp., 1971. 155–202. –– Kispéter: Kispéter András: Tömörkény István. Bp., 1964. 67. –– Lengyel: Lengyel András: Tömörkény István hatvannyolc levele. In. Irodalom- és művészettörténeti tanulmányok 2. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Szerk.: Lengyel András. Szeged, 1999. 99–140. –– Móra 1917: Móra Ferenc: Tanítómesterünk. SZN, 1917. okt. 17. Újrak.: Hajnali sötétben, 101–115. (Az írást később Móra kibővítve újra közölte Tömörkény Móra által sajtó alá rendezett és 1922-ben kiadott Célszerű szegény emberek című kötetének bevezetéseként, ezt a bővített változatot közli az Emlékkönyv: 185–214.) –– MFLev: Móra Ferenc levelezéséből. Sajtó alá rend.: Kőhegyi Mihály, Lengyel András. Kecskemét, 1979. –– Péter: Péter László: Tömörkény szülei. In: Irodalom- és művészettörténeti tanulmányok 2., 87–97. –– Sós: Sós Aladár: Fehér asztalnál [1966]. In: Emlékkönyv, 265–272. –– Szeged 1921a: Tömörkény emlékezete a Dugonics-Társaságban. Szeged, 1921. ápr. 21. 2. –– SZN1917: Tömörkény István meghalt. SZN, 1917. ápr. 25. Újrak.: Hajnali sötétben, 165–175. (Az Emlékkönyv a névtelen írás szerzőjeként Mórát tünteti föl, és csonkán közli: 117–125.) –– SZN1921a: A Tömörkény-ünnep sorrendje. Szegedi Napló, 1921. ápr. 23. 2. –– SZN1921b: Tömörkény emlékezete a Dugonics-Társaságban. Szegedi Napló, 1921. ápr. 25. 1–2. –– Sz. Szigethy: (-b.) [Sz. Szigethy Vilmos]: Tömörkényné. Dm, 1945. febr. 6. 5. –– Tömörkény emlékkönyv: Emlékkönyv Tömörkény István születésének centenáriumára. Szerk.: Kovács Sándor Iván, Péter László. Szeged, 1966.

A képek forrása:

Móra dedikációja és levele Tömörkény feleségének: másolata birtokomban (köszönet érte Pogány Jánosnak) –– Móra dedikációja Rákosi Jenőnek: http://axioart.com/tetel/mora-ferenc-konyes-konyv-elso-kiadas-szamozott,-rakosi-je_828668?search=7d2e61 –– Tömörkényné portréja: Kispéter 3. sz. kép –– Tömörkény családja és barátai körében: Kispéter 6. sz. –– Tömörkény otthonában gyermekeivel: Hajnali sötétben, [7. sz. kép]

Bíró-Balogh Tamás