A nagy amerikai mítosz

7. RÉSZ: SZUPERGONOSZOK

Ahhoz, hogy a hős győzedelmeskedni tudjon, kell egy gonosztevő is. Ha pedig szuperhősről van szó, akkor szupergonosz kell – Superman és Batman a ’30-as évek végén műfajt teremtettek, és egészen új szintre juttatták az igazságért vívott küzdelem eszméjét. A hagyományos gazemberek ritkán jelentettek kihívást nekik, főleg az isteni képességekkel felruházott Acélembernek. A korai történetekben még mindkét szuperhős jelentéktelen, egyszer használatos rosszfiúkkal szállt szembe, akik legyőzésük után aztán soha többé nem tértek vissza. De ki volt az első igazi szupergonosz – és hol gyökereznek az ebbe a kategóriába sorolható karakterek?

Nyilván ugyanott, ahol maguk a szuperhősök is. Már a sorozatunk első részében szó volt a jelmezes igazságosztók mitikus elődeiről, Gilgamestől Héraklészen át Beowulfig. Ezek a héroszok jellemzően agyatlan, pusztító szörnyetegek (Humbaba, a cédruserdő őre) és a saját, elkülönült világukban élő teremtmények (Medusza, a gorgók egyike) ellen harcoltak. Az első jelentős ősi gonosztevő, aki eltért ettől a mintától, Grendel volt: bár pontos motivációi és szerepe a Beowulfban máig vitatott az irodalmárok körében, a legtöbb korábbi szörnyeteggel ellentétben nem az istenek bábja volt – bosszúból és/vagy élvezetből ölt, ráadásul kannibálként táplálkozott áldozatai teteméből. Nála bukkannak fel először a későbbi szupergonoszoknál majd oly fontossá váló személyes motivációk jelei, emellett pedig már puszta létezése kihívás volt a hős számára, hisz az emberek leölésével azt a társadalmi rendet veszélyeztette (bár aligha szándékosan, mint ahogy utódai fogják), amit Beowulf megvédeni volt hívatott.

A szörnyek után a XIX. század krimijei és sci-fijei szolgáltak új alapul a majdani szupergonoszokhoz. Mary Shelly 1818-as regényében Victor Frankenstein az őrült tudós prototípusaként keltette életre a hullák darabjaiból összevarrt teremtményét (noha figurája visszavezethető az őrült mágus/alkimista olyan alakjaira, mint Faust vagy Merlin). A könyv egyébként is érdekes és fontos példája a tipikus jó és rossz szerepkörök megvariálásának, hiszen, ahogy már korábban esett szó róla, Frankenstein kreatúrája az egyik első emberfeletti ember, illetve „szörnyeteg”, aki nem (szándékosan) pusztító, és nem rosszindulatú. 1891-ben, Sherlock Holmes nemezisét, Moriartyt két évvel megelőzve bukkant fel a Nick Carter-regények lapjain Dr. Jack Quartz, egy briliáns és kifinomult úriember, aki sajnálatos módon egy pszichopata gyilkos, és ezzel a mesterbűnözők előfutára is volt egyben. Gondosan megtervezte bűntetteit, és a nők feldarabolását éppúgy élvezte, mint kíméletlen sakkjátszmáját a történetek főhősével, a rettenthetetlen Nick Carter detektívvel.

1930-ban, Philip Wylie korábban már említett, Gladiator című könyvében a főhős, Hugo Danner, apja kísérleteinek hála szuperképességekre tesz szert, és életét azzal tölti, hogy keresi helyét és szerepét a világban. Danner fontolgatja, hogy hős lesz, de fontolgatja azt is, hogy „szupergonoszként” veszi hasznát emberfeletti erejének – a lényeg, hogy ellentétben pl. Frankenstein kreatúrájával, nála már nincs szó passzivitásról, a „csak hagyjatok békében élni” elvéről. Danner nem jut dűlőre, ám jelmezes utódai számára már világos, hogy valamit kezdeniük kell az ölükbe pottyant hatalommal – legyen az sérthetetlenség, rendkívül magas intelligencia, vagy csak hihetetlenül sok pénz, esetleg ezek kombinációja.

Az első igazi képregényes szupergonosz (ahogy illik) az első igazi képregényes szuperhőssel, vagyis Supermannel mérte össze az erejét, bár mára nagyrészt feledésbe merült. Az őrült tudós kategóriájába illő Ultra-Humanite 1939-ben bukkant fel az Action Comics 13. számában (1939), és a Siegel/Shuster duó a főhős egyfajta ellentétének szánta: fizikailag ugyan nyomorék, azonban rendkívül intelligens volt (az elméjét át tudta ültetni mások testébe), és természetesen világuralomra tört (minden szempontból Superman egy évvel később született nemezise, Lex Luthor előképének tekinthető). Batman számára Doctor Death (szintén egy őrült tudós) volt az első visszatérő szupergonosz: a Detective Comics 29-ben (1940) egy halálos vegyi anyaggal zsarolta Gotham tehetősebb polgárait, amíg látszólag meg nem halt a Batmannel vívott küzdelmében (hogy aztán rögtön a következő számban visszatérjen, majd egészen a ’80-as évek elejéig ne bukkanjon fel újra).

A szuperhősműfaj kialakulását a korábbi részekben már tárgyalt jegyek mellett a tipikus ellenségek megváltozása is jelzi. A korszak ponyvahősei, az Árnyéktól Doc Savage-ig általában csuklyás-köpenyes mesterbűnözők ellen vették fel a harcot, a szuperhősök célpontjai azonban inkább az őrült tudósok és a szörnyetegek lettek (Batman gyakran küzdött vámpírokkal, vérfarkasokkal, vagy éppen óriásokkal). Az új, emberfeletti héroszoknak borzalmasabb, grandiózusabb, „tudományosabb” és egzotikusabb ellenség kellett az alvilágot igazgató bűnözőknél. És éppen ezért, ami igazán kiemelte a képregények gazembereit az addig megszokottak közül, az egy egészen újfajta típusuk volt, aminek nincs konkrét előképe sem a ponyvairodalomban, sem a korai sci-fikben, sem az ősi mítoszokban. Ez a szuperhős egyfajta ellentéte, vagy, ha úgy tetszik, torz tükörképe, aki általában szintén rendelkezik szuperképességekkel, kódnévvel, jelmezzel vagy gyakran maszkkal is, és így tevékenykedik a törvény keretein kívül. Az első ilyen karakter (egyben az első női szupergonosz) a Macskanő volt, illetve bizonyos fokig a vele egy időben, sőt, ugyanabban a képregényfüzetben (Batman 1, 1940) debütált Joker.

Rusznyák Csaba