Nagy Márta Júlia versei
VERSEK AZ OPHÉLIA A KÁDBAN CÍMŰ KÖTETBŐL
„Nagy Márti hol alámerülő, hol lebegő verstárgyain egy szoborrá, tehát halottá merevített, modern, zuglói Ophélia úszik át. Elmosódó nyomát cickafark, katáng, vadvirág vagy éppen indák szegélyezik. Némává tett kőszáján halkan, de annál határozottabban szóvá teszi az őt körülvevő mikrovilág belsővé vált tapasztalatait, és ezeket az apró, precíz tapasztalatokat romokká szublimálja…” (Bencsik Orsolya)
„Nagy Márti hol alámerülő, hol lebegő verstárgyain egy szoborrá, tehát halottá merevített, modern, zuglói Ophélia úszik át. Elmosódó nyomát cickafark, katáng, vadvirág vagy éppen indák szegélyezik. Némává tett kőszáján halkan, de annál határozottabban szóvá teszi az őt körülvevő mikrovilág belsővé vált tapasztalatait, és ezeket az apró, precíz tapasztalatokat romokká szublimálja. Ezeknek a romoknak pedig szerves eleme, masszív anyaga a test tájainak a felhasítása, a nedvek valósága, a tejben és vérben ázás, az elmúlás lehetetlensége és tisztátlansága.” (Bencsik Orsolya) |
VERSEK AZ OPHÉLIA A KÁDBAN CÍMŰ KÖTETBŐL (JAK+PRAE.HU, 2014)
Megkettőződés
Reggel az arca, akár az aludttej. Szeme alatt
ödémák, hosszú álom nyoma: pille dudorodik ki
így egy bögre tej felforrt tavából. A manzárdablakra
pillant. Mindkét szoba ablakából házat lát,
egyformák, tehát ikrek. Az utcára kilépve csak az egyik
látszik: bújócskáznak a házak a vaskos hófelhők alatt, és
hamarosan vastag takaróba burkolóznak; paplanmeleg,
anya koromhaja, szappanszag, mormolja halkan,
reggeli szemléjét tartva.
Herbstreise
Még mindig nem tudják azoknak a fáknak
a nevét, amiket csak ősszel vesznek észre,
mert zölden unalmasak. Október elejére
azonban olyan sajátosan keveredik össze a
sárga a zölddel, mintha kora reggeli álomban
sétálnának, óriás kelmén, amelyen minden
mintázat megismételhetetlen. Így bújnak
át országhatáron és hagyják maguk mögött
a testüket, az maradjon érinthetetlen,
a többi kóvályogjon, mindegy már, mitől
részegen, talán leginkább a gyanútól, mert
bármilyen ártatlan az örömük, valahogy nem
stimmel: így kezdődik a ki veszíthet többet-játék.
Mint a király, aki nem sejtette lánya születését,
és tudtán kívül ígérte az ördögnek,
viháncolnak át két napot, ősztől és úttól
mámorosan, aztán azt mondják annak a ragyogó,
hamisítatlan őszi szempárnak: légy szíves, tüntesd
el a nyomunkat, gereblyézd össze a lehullott avart,
égesd el, és csak egyikünknek add fel postán
a pernyét, amit a szőnyeg alá söpörhet;
Más a birodalmunk – mások a törvények.
Lány az éléskamrában
Felteszem a polcra, leveszem a polcról. Bármikor
jól jöhet. Ha kifogy az összes többi, ízlelőbimbók, tűrjétek
el. Szavatossági idő – évekig. Elvan, mint a befőtt, mondom,
csak akkor szól, ha kérdezem, vagyis felszólítom, hamm, bekaplak ,
sajnál vagy szeret, ezen még nem gondolkoztam, az se
ment soha. Azt még félreérti, ha a melle közé fúrom a fejem,
vagy szaglászom a nyaka hajlatát (nem romlott, biztosan nem).
Hálás, gyorsan elveri az éhem, szinte ingyen.
Mert szükségünk van húsra, a kiontott vérben
nem mi taposunk, és nem visít, ha nyárson forgatom.