Tiszatájonline | 2014. április 14.

Nagy Márta Júlia versei

VERSEK AZ OPHÉLIA A KÁDBAN CÍMŰ KÖTETBŐL
„Nagy Márti hol alámerülő, hol lebegő verstárgyain egy szoborrá, tehát halottá merevített, modern, zuglói Ophélia úszik át. El­mosódó nyomát cickafark, katáng, vadvirág vagy éppen indák sze­gélyezik. Némává tett kőszáján halkan, de annál határozot­tab­ban szóvá teszi az őt körülvevő mikrovilág belsővé vált tapaszta­latait, és ezeket az apró, precíz tapasztalatokat romokká szubli­málja…” (Bencsik Orsolya)

Nagy Márti hol alámerülő, hol lebegő verstárgyain egy szoborrá, tehát halottá merevített, modern, zuglói Ophélia úszik át. El­mosódó nyomát cickafark, katáng, vadvirág vagy éppen indák sze­gélyezik. Némává tett kőszáján halkan, de annál határozot­tab­ban szóvá teszi az őt körülvevő mikrovilág belsővé vált tapaszta­latait, és ezeket az apró, precíz tapasztalatokat romokká szubli­málja. Ezeknek a romoknak pedig szerves eleme, masszív anyaga a test tájainak a felhasítása, a nedvek valósága, a tejben és vérben ázás, az elmúlás lehetetlensége és tisztátlansága.” (Bencsik Orsolya)

VERSEK AZ OPHÉLIA A KÁDBAN CÍMŰ KÖTETBŐL (JAK+PRAE.HU, 2014)

Megkettőződés

Reggel az arca, akár az aludttej. Szeme alatt

ödémák, hosszú álom nyoma: pille dudorodik ki

így egy bögre tej felforrt tavából. A manzárdablakra

pillant. Mindkét szoba ablakából házat lát,

egyformák, tehát ikrek. Az utcára kilépve csak az egyik

látszik: bújócskáznak a házak a vaskos hófelhők alatt, és

hamarosan vastag takaróba burkolóznak; paplanmeleg,

anya koromhaja, szappanszag, mormolja halkan,

reggeli szemléjét tartva.

Herbstreise

Még mindig nem tudják azoknak a fáknak

a nevét, amiket csak ősszel vesznek észre,

mert zölden unalmasak. Október elejére

azonban olyan sajátosan keveredik össze a

sárga a zölddel, mintha kora reggeli álomban

sétálnának, óriás kelmén, amelyen minden

mintázat megismételhetetlen. Így bújnak

át országhatáron és hagyják maguk mögött

a testüket, az maradjon érinthetetlen,

a többi kóvályogjon, mindegy már, mitől

részegen, talán leginkább a gyanútól, mert

bármilyen ártatlan az örömük, valahogy nem

stimmel: így kezdődik a ki veszíthet többet-játék.

Mint a király, aki nem sejtette lánya születését,

és tudtán kívül ígérte az ördögnek,

viháncolnak át két napot, ősztől és úttól

mámorosan, aztán azt mondják annak a ragyogó,

hamisítatlan őszi szempárnak: légy szíves, tüntesd

el a nyomunkat, gereblyézd össze a lehullott avart,

égesd el, és csak egyikünknek add fel postán

a pernyét, amit a szőnyeg alá söpörhet;

Más a birodalmunk – mások a törvények.

 

Lány az éléskamrában

Felteszem a polcra, leveszem a polcról. Bármikor

jól jöhet. Ha kifogy az összes többi, ízlelőbimbók, tűrjétek

el. Szavatossági idő – évekig. Elvan, mint a befőtt, mondom,

csak akkor szól, ha kérdezem, vagyis felszólítom, hamm, bekaplak ,

sajnál vagy szeret, ezen még nem gondolkoztam, az se

ment soha. Azt még félreérti, ha a melle közé fúrom a fejem,

vagy szaglászom a nyaka hajlatát (nem romlott, biztosan nem).

Hálás, gyorsan elveri az éhem, szinte ingyen.

Mert szükségünk van húsra, a kiontott vérben

nem mi taposunk, és nem visít, ha nyárson forgatom.

Bach Máté fotójaNagy Márta Júlia 1982-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten él. Az ELTE BTK-n tanult ma­gyar és összehasonlító irodalomtudomány szakon. Be­számolói a Prae.hu hasábjain jelennek meg rend­sze­re­sen, verseit 2010 óta a Jelenkor, a Holmi, a Műút, a Palócföld, a Litera, a Tiszatáj és az Élet és Irodalom közölték. Első kötete: Ophélia a kádban (JAK+Prae.hu, 2014).