Krusovszky Dénes versei

Hart Crane-t összeverik a fedélzeten

A lélek egy sötét kabinban reszket.

Szóval táncolni kéne, vagy ha azt nem

is, a vaskorlátnak támasztott fejjel

kivárni, hátha visszatér. Mert ilyen

egyszerű az egész. Kézbe veszek egy

madarat, aztán addig szorítom, míg

egészen puha nem lesz. A bizalom-

ról ennél többet hirtelen nem tudok

mondani, valamire talán ez is

elég, de nem figyelnek rám. Már megint

nem figyelnek, pedig épp a lényegnél

tartok. Azt hiszem a lélek egy sötét

kabinban reszket, miközben a testet

véresre rugdossák a fedélzeten.

Utolsó hajnal az Orizabán

Hogy a megbocsátás mit jelent, arra

most már semmi kedvem nincs válaszolni,

de lassan mindent megemésztek, mintha

egy nagyobb test gyomra lennék, és erre

csak most jöttem volna rá. Feloldom a

hajnalt, az összes gúnyos nevetést, meg-

feszülő izmot. Míg a napfelkeltét

nézik mellettem, ráfröccsenek csendben

az arcukra – vegyük úgy, hogy én ezzel

búcsúzom. A tengerfenék kegyetlen,

ezt mondtam egyszer, de akkor a felszín

még kegyetlenebb. A megbocsátásról

tényleg nincs mit mondanom, a hajó, mint

egy gyáva állat, hirtelen megremeg.

Hart Crane átveti magát a korláton

A víz fölé hajolok, de nincs másik

arc, már régen leázott rólam minden

szerethető, mentségnek ugyanakkor

ez még mindig túl kevés. Aki tükör-

képem lehetne, folyton mögöttem áll.

Mi ketten felfoghatatlanul messze

vagyunk egymástól, mivel a távolság

egyedül a megvetéssel mérhető.

Mást nem mond, de ezt újra és újra, míg

súlypontom át nem fordul a lényegen,

ezt nevezzük mostantól egyszerűen

korlátnak, mégse kapaszkodjunk bele.

Ketten ugrunk, de enyém a csobbanás,

hallgatjuk, ahogy egyedül érkezem.

Az Orizaba kapitánya megállítja a hajót

Felhő sem, madár sem vet árnyékot ránk,

mégis sötét van akár egy elhagyott

testben. Bevallom, engem mindig is csak

a működés érdekelt, a haladás

arroganciája, most mégis inkább

leállítom a gépeket. Valaki

eltűnt, valaki átvetette magát

a korláton, mondják, és én behunyom

a szemem néhány másodpercre. Vajon

létezik-e nagyobb szabadság ennél?

De hiába próbálom elképzelni,

túl sok a hang, túl híg a tér idefönt.

Egy hibátlan süllyedés árnyékában

parancsszavakkal leplezem zavarom.

A matrózok felravatalozzák Hart Crane koporsóját

Akitől búcsúzunk, már nincsen itt, de

nem is érte gyűltünk össze, ahogy ő

sem miattunk vetette vízbe magát.

Valahol a kéjencség és az önzés

metszéspontjánál összetalálkoztunk,

de innen már csak egyikünk haladhat

tovább. Az előttünk álló pillanat

rettenetes üressége, a jövő,

egyedül a tagadással tölthető

ki megnyugtatóan, csakhogy nekünk még

kötelességeink vannak. Egy üres

koporsót szabadon engedünk, aztán,

mint akik hisznek még a megértésben,

úgy terjedünk szét akár az örömhír.