Tiszatájonline | 2015. május 18.

Annus József: A pápa mosogat

Szóval paptestvérünk éppen bezárta a parókia kapuját, elengedte a kutyát, amikor kint két rövidet dudált egy autó. Kilesett, hát egy fehér Zsigulit lát, abból kászálódik ki egy ember. Köszönget vagy három nyelven, de a plébános nevét is mondja némi idegen akcentussal, majd hozzáteszi, hogy lengyel pap, és – ezt már megértette a kollégánk, mert ezút­tal németül mondta – szeretne beljebb kerülni […]

MA LENNE 95 ÉVES
II. JÁNOS PÁL PÁPA
(KAROL JÓZEF WOJTYŁA)

A hetvenes évek elején (no, a politika szeszélye szerint néha a későbbiekben is) olyan év végi értékeléseket tartot­tak az irodalmi folyóiratok munkájáról, amely inkább ha­sonlított egy vésztörvényszékhez, mint esztétikai vitához. Kiszállt ilyenkor a minisztérium, a pártközpont egy-két funkcionáriusa, de meghívták oda a helyi „illetékeseket” is. Ez pedig igencsak tág kört jelentett, ha ideszámítjuk a me­gyei és városi hivatalok népes delegációit, a helyi napilapok vezető szerkesztőit, de olykor talán még a nőtanács is kép­viseltette magát, mert ismeretlen arcok is fel-feltűntek eze­ken az értekezleteken. Harcos véleményt illett itt mondani minden felszólalónak. Meg is tették. Ez volt ugyanis a „szi­gorúan ellenőrzött mondatok” korszaka. Egymást túllici­tálva aggódtak a szemfüles hivatásos olvasók népi demokra­tikus rendünkért, amelyet leggyakrabban egy-egy verssor, félre értelmezett novella – az is előfordult, hogy egy mo­dernebb grafika! – veszélyeztetett. Visszatérő felszólalóként a megyei pártlap főszerkesztője dühödten támadta például a mi folyóiratunkat, amely – mint mondta – már a címlapján ordító hatalmas idézőjelekkel, mint óriás könnycseppekkel is Erdélyt siratja… „Tűrhetetlen, elvtársak, hogy a Tiszatájban több kolozsvári költő szerepel, mint szegedi… Mi ez, ha nem a legsötétebb nacionalizmus? Rájátszás olyan érzelmekre, amelyeknek kiirtása a célunk…”

Innen indultunk. Hét-nyolc év múltán odáig jutottunk, hogy a minisztérium képviselője udvariasan, de nagyon ha­tározottan lemarházta ezekért a szavakért az elvhű szer­kesztőt. Lezajlott a „kettős kötődés-vita”, megtörtént, hogy a szomszéd országokban élő és alkotó magyar írók már nem csupán folyóiratokban jelentek meg, de önálló kötettel is bemutatkozhattak, darabjaikat itthoni színházak játszot­ták. Az evidenciát, amelyet mi tíz éve képviseltünk csendes és szívós munkánkban, lassan mindenki elfogadta: a magyar nyelven írott vers, regény dráma a magyar irodalom része. Mellékkörülmény, hogy szerzője egyébként mely ország ál­lampolgára.

A hetvenes évek végén már nem csak mi fordulhattunk meg a kinti magyar műhelyekben, eljöhetett hozzánk is egy-két kolléga. Bonyolultan szervezhető írószövetségi lá­togatások voltak ezek, működni kezdett mégis valami köl­csönösség. Amikor Veress Dániel, a sepsiszentgyörgyi író-esszéista látogatott Szegedre, úgy nekibátorodtunk, hogy gondolkodás nélkül magunkkal vittük éppen esedékes to­kaji irodalmi estünkre. Az ottani szervezők nagy örömmel vették telefonon közölt rögtönzésünket, a vendég nevét pótlólag fölírták minden plakátra.

Még Berettyóújfaluig sem értünk, amikor Dani fölsóhaj­tott a kisbuszban:

– Hogy tudtok itt élni? Szörnyű!

– Mi a baj?

– Ez a rettentő lapály… Ez kibírhatatlan! Sehol egy domb, egy fölfelé futó szekérút… Erdőről már nem is be­szélek. Ez a néhány poros akác…

– Pedig ez még nem is a Hortobágy… Majd azt nézd meg!

– Már el tudom képzelni, nem is vagyok rá kíváncsi. Debrecenre még igen. Mint kálvinista ember látni szeret­ném a Nagytemplomot.

Megmutattuk kívül-belül. Vendégünket azonban ez is inkább lehangolta.

– Nagyobbnak véltem – mondta. – Mint ahogy az egész kálvinista Rómát valami másnak. Ez nem is város. Nagy lapos falu. Hát Várad különb…

S ezután jött még a Hortobágy!

– Megőrülök! Ez borzasztó! Legalább egy vakondtúrást lássak… Mit szeretett ezen szegény Petőfi? Még hogy ez az isten homloka? Nahát… De olvassátok csak el Sándorunk levelét, amit Juliskához írt két nappal halála előtt Maros­vásárhelyről. Szó szerint tudom idézni a legszebb sorait: „Előbbi levelemben írtam, hogy Csík-Szeredának és Kézdi-Vá­sárhelynek gyönyörű vidéke van, Sepsi-Szentgyörgynek talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék…” Ez az igaz beszéd, uraim! Ezek után idézheti nekem a zordon Kárpátokat bárki. Bizo­nyítva látom, hogy Petőfi csak köteles hűségből dicsérgette ezt a hatalmas kietlen palacsintát…

Vendégünk kifüstölögte magát, aztán elcsendesült. A ve­lünk utazó ifjú színészek egyike rákezdte mégis: „Mit ne­kem, te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek…”

– Művész úr, emberhalál lészen! – ripakodott rá Dani. A következő pillanatban azonban előrefutott a sofőr mellé, s onnan kiáltott vissza: – Mit látnak szemeim? Hiszen az ott egy hegy! Kicsinyke, de nagyon szép! Az már ott Tokaj? Nahát… Megéledtem haló poraimból… Hegyet látok végre!

Tokajban töltött másfél napunk (és éjszakánk) olyan volt, mintha álmodtuk volna, s talán nem is ebben az or­szágban történne. Estünket a pártház termében rendezték ugyan, de valamiképpen ez a helyiség is eltért a szokvá­nyostól. A falakon virág, az asztalon sem a kötelező vörös abrosz, hanem egy hímzett, ízléses terítő. A népművelés helyi apostola sorra bemutatott bennünket a szép számú közönségnek, majd az első sorban ülő nézőket vette sorra, hogy az ismerkedés kölcsönös legyen. Megtudhattuk, hogy jelen van a tanácselnök, a Kassáról ifjúként ideszármazott párttitkár (aki rövid köszöntőjében Danit határokon túlra szakadt magyar testvérének nevezte), az orvos, a patikus, de még Béres Béla esperes úr is. A sikeres est után velünk ma­radt vacsorára az egész első sor, de velünk tartott a többség az esperes úr pincéjébe is. Észre sem vettük, hogy bárki ve­zényszót adott volna, olyan természetesen kerekedett föl és indult meg a helyes irányba a társaság, mintha ezt előre le­írt program rögzítette volna.

Esperes úr kissé előbbre kocogott, villanyt gyújtott, s kisvártatva feltárult előttünk a csodák birodalma! Impozáns pince, hordókkal tele, a kőpolcon pókhálóval beszőtt pa­lackok, egy kitáguló térben két asztal, mellette padok. Elől fönt kis emelvény, mintegy a bor oltára.

Írótársunk, az esperes druszája még kínálás előtt el­mondta az alsóvárosi agglegény történetét, amelyet e gyö­nyörű látvány juttatott eszébe.

– Elszegényedett öreglegény volt a Miska, fél napokig üldögélt üres pohár mellett a Tóth vendéglőben, amikor egy napon fölvirradt neki: általa nem ismert nagybátyja halt meg, aki – semmi ivadéka nem lévén – Miskára hagyta mindenét, a nagy sarokház alatt húzódó pincét is. Amikor az ügyvéd ezt megmutatta az új tulajdonosnak, Miska sírva fakadt, fejét az ajtófélfához ütögetve jajgatott. „Mi baj, mi baj? „Kérdezte az ügyvéd. – „Most markolta meg a fájda­lom, ugye?” – A vénlegény levegőért kapkodott: „Nem arrul van szó, doktor úr… Édös jó istenöm! Jaj, neköm… Hiszen én eztet az élő életömben már mög se győzőm inni…”

Esperes úr nagy szakértelemmel húzott a lopóval egy hordóból, majd alaposan elmagyarázta, miként kell inni a tokaji bort. Aki egyhajtásra megissza, annak nem önt töb­bet, az menjen oda a sarokba, ott van pár üveg pálinka… Kóstolgattuk sorra a hordókat, mindegyikből egy-egy kis pohárral ittunk, színészeink hangulata azonban már ekkor magasra hágott, egyikük megkérdezte a házigazdát:

– Ugye, énekelni itt nem illik, esperes úr?

– Illik, nem illik, olykor szoktunk… De ha szavalna művész úr…

– Még jobb! – Fölállt az „oltárra”, s bemondta a címet: „Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, szerzette Csokonai Vitéz Mihály…”

A fiatal színész nemrég önálló estjén is szavalta a verset, ekkora sikere azonban ott sem lehetett. Külön rázta a kezét egy idősebb férfi, akit eddig észre sem vettünk.

– Egyik legkedvesebb versem… Köszönöm! Ha átjönnek hozzám, bizisten adok önnek egy csikóbőrös kulacsot, szá­raz szamorodnival…

– Kovács Pál paptestvérem – mutatta be ekkor Béres Béla a kollégát.

– A bodrogkeresztúri esperes, neki is kitűnő bora van! Ajaj, ittunk mi már abból kulacsból, kulacs nélkül, ugye esperes uram – ölelgette a vendégpapot a párttitkár. – De kedves vendégeink! Észrevették-e már, hogy itt a pince mennyezetén mi látható? Na, ugye… Aki vissza akar még egyszer térni ide, az ragasszon fel maga is pár fillért…

A puha nemes penész valóban alig látszott a rengeteg fémpénztől. Fillérek és forintok, lírák és pfennigek csillog­tak a bágyadt fényben.

– Lehet szaporítani – bátorított bennünket Béres espe­res, miközben az oldalfal mellé lépett, s a pókhálós palac­kok közül kihámozott egyet. Szinte ünnepélyesen emelte föl: – Ez pedig, uraim, pincém valódi kuriozitása: hatvan­kettes aszú. Önmagában is valami, de ha elmondom, hogy Őszentségének, a már betegeskedő XXIII. Jánosnak ebből vittek öt palackkal, talán emelem az értékét… Napi fél po­hárral még halála előtt pár nappal is engedélyeztek neki az orvosok…

– De az új pápa, a lengyel már nem tőled szállít – szólt közbe Kovács esperes. – Hanem tőlem! És nem aszút, ha­nem ama híres száraz szamorodnit…

– És miért? – kérdeztük többen.

Vendéglátónk fejét ingatta, mintha meg is sértődött volna kissé, hogy kollégája elragadta tőle a szót. Vagy talán unta már a történetet? – Mondd el, no – hagyta rá.

– El is mondom, uraim, mert nem mindennapi történet. Sajnos, nem nálam esett meg, hanem a bényei kollégámnál, de ő mindig tőlem viszi a bort, úgyhogy… De előbbről kezdem. Pár éve, talán öt-hat is lehet… Mindegy. Szóval paptestvérünk éppen bezárta a parókia kapuját, elengedte a kutyát, amikor kint két rövidet dudált egy autó. Kilesett, hát egy fehér Zsigulit lát, abból kászálódik ki egy ember. Köszönget vagy három nyelven, de a plébános nevét is mondja némi idegen akcentussal, majd hozzáteszi, hogy lengyel pap, és – ezt már megértette a kollégánk, mert ezút­tal németül mondta – szeretne beljebb kerülni. Nem hú­zom tovább: éjjeli szállást kért, mert – mint elsorolta – Ka­bára igyekszik, ahol krakkói és környékbeli munkások épí­tik a cukorgyárat, nekik visz áldást a feltámadás ünnepére. Előző nap Kassán éjszakázott, onnan késve indult, így sö­tétben nem szeretne tovább menni.

Hamar tisztázódott, hogy a krakkói érsekről, Karol Wojtyláról van szó. Szegény Pistánk azt se tudta, melyik lábára álljon. Egy bíboros-érsek! Meg aztán neki amolyan kétnaponta bejáró szakácsnéja van, semmi rendes étel a háznál… Azaz mégis: van szalonna és tojás. Amíg a vendég beállt a kocsival és behurcolkodott, kollégánk már tördöste is a tojásokat, pár perc alatt finom vacsorát sikerített. Az érsek szabadkozott, nem kellene készíteni, nyersen is meg­ehetnék a szalonnát, pláne hagymával, jóízűen falatozott mégis a rántottából. Amikor kitörölték az utolsó falatot is, kollégánk szokás szerint belökte a konyhai nagy asztal alsó polcára a mosatlant, mire a vendég utána ment, s azt mondta: „Ez nem helyes, testvérem. A mosatlant nem sza­bad reggelre hagyni. Ezt még édesanyámtól tanultam. No, majd én…” És – a házigazda minden tiltakozása ellenére – az érsek nagy gonddal elmosogatott, el is törölgetett min­dent. István közben bort hozott – az én boromat! – s leöblí­tették néhány pohárral a vacsorát. Ekkor mondta a vendég: „Ilyen bort még életemben nem ittam. Ez a világ legjobb bora! Hol terem?” „Ez bizony Bodrogkeresztúron, Kovács Palinál…” Az érsek csettintgetett, s megígérte, hogy más al­kalommal felém is elkanyarodik, visz a boromból egy ko­csi­derékkal… Hanem ugye most októberben nem meg­választották pápának! Ha eszébe jutna az a bor és ren­delne… Tudnék dicsekedni én is. Mert most csak István ba­rátom dicsekedhet. Dicsekszik is. De hogy? Azt szokta mondani: mégis csak én viszek igazán nagy házat! Nálam a pápa mosogat…