Annus József: A pápa mosogat
Szóval paptestvérünk éppen bezárta a parókia kapuját, elengedte a kutyát, amikor kint két rövidet dudált egy autó. Kilesett, hát egy fehér Zsigulit lát, abból kászálódik ki egy ember. Köszönget vagy három nyelven, de a plébános nevét is mondja némi idegen akcentussal, majd hozzáteszi, hogy lengyel pap, és – ezt már megértette a kollégánk, mert ezúttal németül mondta – szeretne beljebb kerülni […]
MA LENNE 95 ÉVES
II. JÁNOS PÁL PÁPA
(KAROL JÓZEF WOJTYŁA)
A hetvenes évek elején (no, a politika szeszélye szerint néha a későbbiekben is) olyan év végi értékeléseket tartottak az irodalmi folyóiratok munkájáról, amely inkább hasonlított egy vésztörvényszékhez, mint esztétikai vitához. Kiszállt ilyenkor a minisztérium, a pártközpont egy-két funkcionáriusa, de meghívták oda a helyi „illetékeseket” is. Ez pedig igencsak tág kört jelentett, ha ideszámítjuk a megyei és városi hivatalok népes delegációit, a helyi napilapok vezető szerkesztőit, de olykor talán még a nőtanács is képviseltette magát, mert ismeretlen arcok is fel-feltűntek ezeken az értekezleteken. Harcos véleményt illett itt mondani minden felszólalónak. Meg is tették. Ez volt ugyanis a „szigorúan ellenőrzött mondatok” korszaka. Egymást túllicitálva aggódtak a szemfüles hivatásos olvasók népi demokratikus rendünkért, amelyet leggyakrabban egy-egy verssor, félre értelmezett novella – az is előfordult, hogy egy modernebb grafika! – veszélyeztetett. Visszatérő felszólalóként a megyei pártlap főszerkesztője dühödten támadta például a mi folyóiratunkat, amely – mint mondta – már a címlapján ordító hatalmas idézőjelekkel, mint óriás könnycseppekkel is Erdélyt siratja… „Tűrhetetlen, elvtársak, hogy a Tiszatájban több kolozsvári költő szerepel, mint szegedi… Mi ez, ha nem a legsötétebb nacionalizmus? Rájátszás olyan érzelmekre, amelyeknek kiirtása a célunk…”
Innen indultunk. Hét-nyolc év múltán odáig jutottunk, hogy a minisztérium képviselője udvariasan, de nagyon határozottan lemarházta ezekért a szavakért az elvhű szerkesztőt. Lezajlott a „kettős kötődés-vita”, megtörtént, hogy a szomszéd országokban élő és alkotó magyar írók már nem csupán folyóiratokban jelentek meg, de önálló kötettel is bemutatkozhattak, darabjaikat itthoni színházak játszották. Az evidenciát, amelyet mi tíz éve képviseltünk csendes és szívós munkánkban, lassan mindenki elfogadta: a magyar nyelven írott vers, regény dráma a magyar irodalom része. Mellékkörülmény, hogy szerzője egyébként mely ország állampolgára.
A hetvenes évek végén már nem csak mi fordulhattunk meg a kinti magyar műhelyekben, eljöhetett hozzánk is egy-két kolléga. Bonyolultan szervezhető írószövetségi látogatások voltak ezek, működni kezdett mégis valami kölcsönösség. Amikor Veress Dániel, a sepsiszentgyörgyi író-esszéista látogatott Szegedre, úgy nekibátorodtunk, hogy gondolkodás nélkül magunkkal vittük éppen esedékes tokaji irodalmi estünkre. Az ottani szervezők nagy örömmel vették telefonon közölt rögtönzésünket, a vendég nevét pótlólag fölírták minden plakátra.
Még Berettyóújfaluig sem értünk, amikor Dani fölsóhajtott a kisbuszban:
– Hogy tudtok itt élni? Szörnyű!
– Mi a baj?
– Ez a rettentő lapály… Ez kibírhatatlan! Sehol egy domb, egy fölfelé futó szekérút… Erdőről már nem is beszélek. Ez a néhány poros akác…
– Pedig ez még nem is a Hortobágy… Majd azt nézd meg!
– Már el tudom képzelni, nem is vagyok rá kíváncsi. Debrecenre még igen. Mint kálvinista ember látni szeretném a Nagytemplomot.
Megmutattuk kívül-belül. Vendégünket azonban ez is inkább lehangolta.
– Nagyobbnak véltem – mondta. – Mint ahogy az egész kálvinista Rómát valami másnak. Ez nem is város. Nagy lapos falu. Hát Várad különb…
S ezután jött még a Hortobágy!
– Megőrülök! Ez borzasztó! Legalább egy vakondtúrást lássak… Mit szeretett ezen szegény Petőfi? Még hogy ez az isten homloka? Nahát… De olvassátok csak el Sándorunk levelét, amit Juliskához írt két nappal halála előtt Marosvásárhelyről. Szó szerint tudom idézni a legszebb sorait: „Előbbi levelemben írtam, hogy Csík-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van, Sepsi-Szentgyörgynek talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék…” Ez az igaz beszéd, uraim! Ezek után idézheti nekem a zordon Kárpátokat bárki. Bizonyítva látom, hogy Petőfi csak köteles hűségből dicsérgette ezt a hatalmas kietlen palacsintát…
Vendégünk kifüstölögte magát, aztán elcsendesült. A velünk utazó ifjú színészek egyike rákezdte mégis: „Mit nekem, te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek…”
– Művész úr, emberhalál lészen! – ripakodott rá Dani. A következő pillanatban azonban előrefutott a sofőr mellé, s onnan kiáltott vissza: – Mit látnak szemeim? Hiszen az ott egy hegy! Kicsinyke, de nagyon szép! Az már ott Tokaj? Nahát… Megéledtem haló poraimból… Hegyet látok végre!
Tokajban töltött másfél napunk (és éjszakánk) olyan volt, mintha álmodtuk volna, s talán nem is ebben az országban történne. Estünket a pártház termében rendezték ugyan, de valamiképpen ez a helyiség is eltért a szokványostól. A falakon virág, az asztalon sem a kötelező vörös abrosz, hanem egy hímzett, ízléses terítő. A népművelés helyi apostola sorra bemutatott bennünket a szép számú közönségnek, majd az első sorban ülő nézőket vette sorra, hogy az ismerkedés kölcsönös legyen. Megtudhattuk, hogy jelen van a tanácselnök, a Kassáról ifjúként ideszármazott párttitkár (aki rövid köszöntőjében Danit határokon túlra szakadt magyar testvérének nevezte), az orvos, a patikus, de még Béres Béla esperes úr is. A sikeres est után velünk maradt vacsorára az egész első sor, de velünk tartott a többség az esperes úr pincéjébe is. Észre sem vettük, hogy bárki vezényszót adott volna, olyan természetesen kerekedett föl és indult meg a helyes irányba a társaság, mintha ezt előre leírt program rögzítette volna.
Esperes úr kissé előbbre kocogott, villanyt gyújtott, s kisvártatva feltárult előttünk a csodák birodalma! Impozáns pince, hordókkal tele, a kőpolcon pókhálóval beszőtt palackok, egy kitáguló térben két asztal, mellette padok. Elől fönt kis emelvény, mintegy a bor oltára.
Írótársunk, az esperes druszája még kínálás előtt elmondta az alsóvárosi agglegény történetét, amelyet e gyönyörű látvány juttatott eszébe.
– Elszegényedett öreglegény volt a Miska, fél napokig üldögélt üres pohár mellett a Tóth vendéglőben, amikor egy napon fölvirradt neki: általa nem ismert nagybátyja halt meg, aki – semmi ivadéka nem lévén – Miskára hagyta mindenét, a nagy sarokház alatt húzódó pincét is. Amikor az ügyvéd ezt megmutatta az új tulajdonosnak, Miska sírva fakadt, fejét az ajtófélfához ütögetve jajgatott. „Mi baj, mi baj? „Kérdezte az ügyvéd. – „Most markolta meg a fájdalom, ugye?” – A vénlegény levegőért kapkodott: „Nem arrul van szó, doktor úr… Édös jó istenöm! Jaj, neköm… Hiszen én eztet az élő életömben már mög se győzőm inni…”
Esperes úr nagy szakértelemmel húzott a lopóval egy hordóból, majd alaposan elmagyarázta, miként kell inni a tokaji bort. Aki egyhajtásra megissza, annak nem önt többet, az menjen oda a sarokba, ott van pár üveg pálinka… Kóstolgattuk sorra a hordókat, mindegyikből egy-egy kis pohárral ittunk, színészeink hangulata azonban már ekkor magasra hágott, egyikük megkérdezte a házigazdát:
– Ugye, énekelni itt nem illik, esperes úr?
– Illik, nem illik, olykor szoktunk… De ha szavalna művész úr…
– Még jobb! – Fölállt az „oltárra”, s bemondta a címet: „Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, szerzette Csokonai Vitéz Mihály…”
A fiatal színész nemrég önálló estjén is szavalta a verset, ekkora sikere azonban ott sem lehetett. Külön rázta a kezét egy idősebb férfi, akit eddig észre sem vettünk.
– Egyik legkedvesebb versem… Köszönöm! Ha átjönnek hozzám, bizisten adok önnek egy csikóbőrös kulacsot, száraz szamorodnival…
– Kovács Pál paptestvérem – mutatta be ekkor Béres Béla a kollégát.
– A bodrogkeresztúri esperes, neki is kitűnő bora van! Ajaj, ittunk mi már abból kulacsból, kulacs nélkül, ugye esperes uram – ölelgette a vendégpapot a párttitkár. – De kedves vendégeink! Észrevették-e már, hogy itt a pince mennyezetén mi látható? Na, ugye… Aki vissza akar még egyszer térni ide, az ragasszon fel maga is pár fillért…
A puha nemes penész valóban alig látszott a rengeteg fémpénztől. Fillérek és forintok, lírák és pfennigek csillogtak a bágyadt fényben.
– Lehet szaporítani – bátorított bennünket Béres esperes, miközben az oldalfal mellé lépett, s a pókhálós palackok közül kihámozott egyet. Szinte ünnepélyesen emelte föl: – Ez pedig, uraim, pincém valódi kuriozitása: hatvankettes aszú. Önmagában is valami, de ha elmondom, hogy Őszentségének, a már betegeskedő XXIII. Jánosnak ebből vittek öt palackkal, talán emelem az értékét… Napi fél pohárral még halála előtt pár nappal is engedélyeztek neki az orvosok…
– De az új pápa, a lengyel már nem tőled szállít – szólt közbe Kovács esperes. – Hanem tőlem! És nem aszút, hanem ama híres száraz szamorodnit…
– És miért? – kérdeztük többen.
Vendéglátónk fejét ingatta, mintha meg is sértődött volna kissé, hogy kollégája elragadta tőle a szót. Vagy talán unta már a történetet? – Mondd el, no – hagyta rá.
– El is mondom, uraim, mert nem mindennapi történet. Sajnos, nem nálam esett meg, hanem a bényei kollégámnál, de ő mindig tőlem viszi a bort, úgyhogy… De előbbről kezdem. Pár éve, talán öt-hat is lehet… Mindegy. Szóval paptestvérünk éppen bezárta a parókia kapuját, elengedte a kutyát, amikor kint két rövidet dudált egy autó. Kilesett, hát egy fehér Zsigulit lát, abból kászálódik ki egy ember. Köszönget vagy három nyelven, de a plébános nevét is mondja némi idegen akcentussal, majd hozzáteszi, hogy lengyel pap, és – ezt már megértette a kollégánk, mert ezúttal németül mondta – szeretne beljebb kerülni. Nem húzom tovább: éjjeli szállást kért, mert – mint elsorolta – Kabára igyekszik, ahol krakkói és környékbeli munkások építik a cukorgyárat, nekik visz áldást a feltámadás ünnepére. Előző nap Kassán éjszakázott, onnan késve indult, így sötétben nem szeretne tovább menni.
Hamar tisztázódott, hogy a krakkói érsekről, Karol Wojtyláról van szó. Szegény Pistánk azt se tudta, melyik lábára álljon. Egy bíboros-érsek! Meg aztán neki amolyan kétnaponta bejáró szakácsnéja van, semmi rendes étel a háznál… Azaz mégis: van szalonna és tojás. Amíg a vendég beállt a kocsival és behurcolkodott, kollégánk már tördöste is a tojásokat, pár perc alatt finom vacsorát sikerített. Az érsek szabadkozott, nem kellene készíteni, nyersen is megehetnék a szalonnát, pláne hagymával, jóízűen falatozott mégis a rántottából. Amikor kitörölték az utolsó falatot is, kollégánk szokás szerint belökte a konyhai nagy asztal alsó polcára a mosatlant, mire a vendég utána ment, s azt mondta: „Ez nem helyes, testvérem. A mosatlant nem szabad reggelre hagyni. Ezt még édesanyámtól tanultam. No, majd én…” És – a házigazda minden tiltakozása ellenére – az érsek nagy gonddal elmosogatott, el is törölgetett mindent. István közben bort hozott – az én boromat! – s leöblítették néhány pohárral a vacsorát. Ekkor mondta a vendég: „Ilyen bort még életemben nem ittam. Ez a világ legjobb bora! Hol terem?” „Ez bizony Bodrogkeresztúron, Kovács Palinál…” Az érsek csettintgetett, s megígérte, hogy más alkalommal felém is elkanyarodik, visz a boromból egy kocsiderékkal… Hanem ugye most októberben nem megválasztották pápának! Ha eszébe jutna az a bor és rendelne… Tudnék dicsekedni én is. Mert most csak István barátom dicsekedhet. Dicsekszik is. De hogy? Azt szokta mondani: mégis csak én viszek igazán nagy házat! Nálam a pápa mosogat…