Tiszatájonline | 2015. szeptember 8.

Annus József: Lengyelkedünk

„Polak wengri, dva bratanki…”, ez a híres mondat ütötte meg a fülemet az almádi strandon valamikor a hatvanas évek elején. Köpcös, szemüveges kis ember mondta szívbéli mosollyal kísérve, amint sorban álltunk a bódé-büfé előtt. Felénk emelte a poharát, majd követett is bennünket a leterített pokrócokig. Feleségemet nagy kéz­csókkal üdvözölte, engem mindjárt átnyalábolt, s terelt ben­nünket a maguk kis birodalma felé, ahol egy nálánál magasabb, csinos szőke hölgy és két eleven leányka ren­dezkedett a gumimatracok, sportszatyrok, napernyők fes­tői tarkaságában […]

„Polak wengri, dva bratanki…” (Vagyis: „Lengyel ma­gyar két jó barát – együtt harcol s issza borát”), ez a híres mondat ütötte meg a fülemet az almádi strandon valamikor a hatvanas évek elején. Köpcös, szemüveges kis ember mondta szívbéli mosollyal kísérve, amint sorban álltunk a bódé-büfé előtt. Felénk emelte a poharát, majd követett is bennünket a leterített pokrócokig. Feleségemet nagy kéz­csókkal üdvözölte, engem mindjárt átnyalábolt, s terelt ben­nünket a maguk kis birodalma felé, ahol egy nálánál magasabb, csinos szőke hölgy és két eleven leányka ren­dezkedett a gumimatracok, sportszatyrok, napernyők fes­tői tarkaságában.

– Enyém család! Vanda, feleség, Ursula kislány, Marija kislány… Én vagyok Kazimierz, Kazsik… Magyar: Káz­mér… De jobb: Kazsik…

Fél óra sem telt belé, mindent tudtunk a krakkói család­ról, pedig Kazsik – saját bevallása és a mi megítélésünk eb­ben megegyezett – mindössze fél éve kezdett magyarul ta­nulni, ráadásul teljesen egyedül, könyvekből és „szlov­nyik­ból”. A szótár most is gyakran előkerült, megértettük vé­gül, hogy a férj elektrotechnikus Nowa-Hután, Vanda pe­dig geodéta, sokat utazik emiatt, de van „nagyi”, akihez gyakran elviszik a gyerekeket. Újabb fél óra után már cí­meket cseréltünk, estére pedig közös vacsorát terveztünk szegedi barátainkkal és az új ismerősökkel. Az asztalnál Kazsik – bár szótár segítségével és rengeteg mutogatással – viccet is mesélt. Egyiket megjegyeztem, mert feledhetetlen, a korra és térségünkre, no meg az elfogultságtól nem men­tes lengyel–magyar barátságra is jellemző.

– Tudni mi szán? – kérdezte Kazsik. – Szán? Van ló, meg ló, meg szán…

– Ahá! Szán, persze, lovak húzzák télen, amikor hó van…

– Tak, tak, tak! Hó! Van hó… várni kicsit… Van hómeze!

– Hómező – segítettünk neki ismét.

– Tak, tak! Hómezó… Megy szán… Il rajta… Il, ul…

– Értjük: ül rajta…

– Tak. Ul rajta nédzs ember: magyar, lengyel – itt halkí­tott a hangján – orosz, meg csehoszlovák… Mennek… Néz hátra egyszer csehoszlovák: „Van baj!” Orosz kérdezi: „Mi baj van?” Csehoszlovák mondja: „Ott hátul jon… jőn… Száz­etven éhes farkas… Brrr… Most mi lesz?” Orosz áll fel, mondja: „Ja geroj! Én hos… hös, ugrani!” Orosz hátra ug­rik, farkasok hám-hám… Szán megy tovább. Mondja cse­ho­szlovák: „Még van baj!” Lendzsel kérdi: „Mi baj?” „Még van száz éhes farkas ott…” Lengyel meg magyar esszenéz, meg­fogja csehoszlovák, hinta-palinta, hopp! Farkasok hám-hám… Megy szán tovább. Néz hátra lendzsel, mondja: „Van még etven éhes farkas… Most lesz mi?” Magyar szól: „Nyugi, lendzsel…” Lehajol, vesz ki ilés… ulés alól…

– Ülés alól…

– Tak, tak! Ulés alól valamit. Mondja: „Nincs semmi baj… Van púska!”

Fél év múlva Kazsik meg is jelent nálunk Szegeden. Va­lami áttekinthetetlen kelet-európai üzletelésbe fogott, sze­rencsére a nagy tömegű árut, amit két izmos baráttal vállon cipelve vonatoztattak ide, nem a mi parányi lakásunkban raktározta, hanem közös barátunk tágas kamrájában. Jött máskor is. Egyszer igazán váratlanul. Akkoriban éppen a haza védelmén fáradoztam egy laktanyában. Ültem a nyári melegben a zászlóalj-iroda rajzasztala mellett, színes tussal cifrázgattam a semmire való kiképzési tervet, amikor az aj­tóban megjelent Kazsik. Azt hittem, álmot látok. Külföldi állampolgár a laktanyában? Méghozzá ügyeletes tiszti kísé­rettel. Mert valóban egy őrnagy nyitott neki ajtót, tessé­kelte be, miközben odaszólt nekem:

– Azt mondja, magához jött…

– Á, tabornokom! – ugrott a nyakamba Kazsik. – Tabornokom… – ismételte újra. Alighanem a nyelvi ol­vasmányok valamelyikéből, Bem apó miatt akadt az agyába ez a magyar nevű rendfokozat. Ezért léptetett elő ilyen nagyvonalúan.

– Beengedtek? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Á, persze… Tabornok volt rendes. Mondtam: „Kazsik vagyok, Krakkó, Joska baratot keresek”, mondta: „Tes­sék…”

Olykor még feltűnt pár napra (lengyelkedett egy kicsit, ahogyan a régiek mondták a pár napos időzést), később az­tán elmaradt. Barátomtól tudtam meg, miért. Ő Krakkó­ban bukkant a nyomára, de már nem a régi lakásban, ha­nem valami szerény albérletben. „Mi történt veled?” – kér­dezte tőle. – „Á, hagyd el, Laci, ne is kérdezni ez a ször­nyűség… Kazsik megy haza, kulcs nehezen megy… Ajtó csak nehezen kinyíl… Mit lát Kazsik? Hálószoba, hitvesi ágy… Ugrik ki onnan Vanda és fiatal, magas szőke fiú. Futballiszt…”

Szerény magyar nyelvtudású Kazsik barátomhoz képest sokunk barátja, a varsói Jerzy Robert Nowak valóságos ma­gyar nyelvművésznek tekinthető. Szavainkat pontosan használta, ragozásban, igeidők használatában hibát nem ej­tett. Némely magánhangzónkkal (a, ó, ő, ű) sokat küzdött, ám ha nem hadart és nagyobb figyelemmel formálta sza­vait, helyesen használta ezeket is. Ő is magánszorgalomból kezdett nyelvünkkel ismerkedni, később azonban a debre­ceni nyári egyetemen több kurzuson át tökéletesítette. Mint mesélte, előrehaladásában rendkívüli szerep jutott an­nak a gyönyörű miskolci lánynak, akit egyik alkalommal Robi hevesen ostromolni kezdett. Mint szomorúan beval­lotta: nem teljes sikerrel. Önmagán is kacagott, amikor er­ről mesélt:

– Képzeljétek! Elmondta, hogy kedvenc költője Odí… No, mindig rosszul mondom, Ady Endre… No, Robi, gye­rünk a könyvtárba, ide az Ady-kötettel… Másnap meg­tanul­tam annak a nagy versnek csoknem a felét… Mondom neki szenvedéllyel, mint egy igazi aktor: „Torjon százegyszer százszor-tort varázs: / Hát elbocsátlak még egyszer, utolszór, / ha hitted, hogy még mindig tartalak, / S hitted, hogy kell még elbocsáttatás…” Valamiért nem tetszett neki. Pedig én egy híres irodalomterténésztől kérdeztem, melyik lenne Ady legszebb szerelmes verse… Mondta, hogy ez legszebb… És mégis: Klárika nem lett szerelmes belém… Hogy miért?

Robi sokat járt hozzánk (jóval később kulturális attasé­ként a budapesti követségen is szolgált), eljött egy alka­lommal a debreceni irodalmi napokra, kis korreferátumot is tartott nagy sikerrel. Ebben az évben a záró vacsorát a hortobágyi csárdában rendezték. Autóbuszokkal vitték és hozták a tanácskozás részvevőit. A hangulat fergeteges volt: remek vacsora, jóféle borok, cigánymuzsika. Robi egyszer az ablakhoz int, mutatóujját a szájához emeli:

– Pszt, csak csendben… Akarom neked mondani, Joska, hogy ez csoknem tekéletes szimbolum. Magyar szimbolum, de lehetne lengyel is… Ugye, van jó perkelt, palinka, bor, muzsika, de nézd itt az ablak: van rajta figgeny, és van rajta rács… Pszt!

Varsóban is kísérgetett bennünket, amikor Tiszatáj-estre odautaztunk. Ő mutatta meg az Óvárost szakértelemmel és nagy szeretettel. Különös módon ott, a lengyel főváros szí­vében gyengébben beszélt magyarul. Főként miután fel­dühítették. A protokoll szerint este követségi fogadásra kel­lett mennünk, Robi pedig már előzően asztalt foglaltatott egy vendéglőben:

– Megmondtam – rázta gallérjánál fogva a követségi fiút –, hogy én akarok vinni szegedi baratok az én baratom it­teni resztoranba, mert kell egyenek silt kácsát, méghozzá veres kapusztával! Én a silt kácsát nem hagyom… Hogy egyék az a száraz szendvics? Azt már nem! Tudom én: ke­vetségi szendvics éhes koldusnak jó csak…

Valamiképp elintéződött a dolog mégis: a „kácsát” meg­ettük, a szendvics is megmaradt…

Az est műsorához előre küldtünk verseket, prózarészle­teket. Szegedi klasszikusoktól is persze, ne csupán mai fiata­lok műveivel szenvedjen fordító és színész. Juhász Gyula Tápai lagzi című remekét Mikulsky, a híres színész tolmá­csolta a szép számú közönségnek. Egy tv-sorozatból nálunk is ismertté lett művész otthon is népszerű lehetett, erős taps fogadta mindjárt színpadra lépése pillanatában. Bemondta a címet, s kevéske hatásszünet után elkezdte. Lélegzetvissza­fojtva figyeltem, vajon miként hangzik lengyelül a két gyönyörű kezdősor: „Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang, / beléjekondul a repedt harang…” Különösen az első leütést vártam izgatottan. Hogyan szól ez: „Brummog a bőgő…?” Így szólt: „Kontrabassz dugyí…” Ekkor értettem meg, miért nem lehet világsikerű a magyar költészet, a magyar vers. Mert olyan, mint a legnemesebb bor, amelynek fénye meg­törik szállítás közben. Vagy mint az érzékeny növény, amely elhervad, bármilyen gonddal ültessék is át.