Annus József: Tabi László különdíja

A szigligeti alkotóházban – a rosszindulatú pletykák el­lenében mondom – dolgozni is lehetett. Nem csupán a le­gendás Szigliget-járók sok-sok itt született verse, novellája, fordítása igazolhatja ezt, tanú vagyok rá magam is. Egy-egy őszön két hét alatt annyit írtam, mint máskor fél esztendő­ben. Kiszakadva a napi robotból öreg éjszakáig vertem a szivacslapra helyezett írógépet, nem egyszer tizenöt-húsz gépelt oldalnyi teljesítménnyel fejeztem be a tíz-tizenkét órás műszakot.

Trécselésre, esti lazításra a legritkább esetben engedé­lyeztem magamnak egy-két órát, kivéve, ha két jeles nem­zedéktársam (Utassy Jóska vagy Kiss Bence) is a beutaltak között volt, mert akkor bizony tettünk néhány kört a pá­ratlan szépségű parkban, olykor még a várromokhoz is fel­szuszogtuk magunkat.

Ezen az őszön közeli barát, jó ismerős alig akadt. Fal­szomszédom, az öreg műfordító ugyan vizitált nálam már az első napon, vele nagyon jó megállapodást kötöttünk: kölcsönösen engedélyeztük egymásnak az éjfélig való író­gép-zakatolást, ennek fejében ő délután kettő és négy kö­zött kért szilenciumot, amit én könnyedén megszavaztam, magam is rákényszerültem így valamicske ebéd utáni pihe­nésre. Ő mutatott be Tabinak is, a harmadik napon pedig asztalukhoz invitáltak vacsoraidőben. A beszélgetés egy al­kalommal véletlenül terelődött a kor egyik (mára talán el­feledett) intézményére, az úgynevezett főszerkesztői érte­kezletekre.

– Ma ki osztja a csokoládét meg a barackot a fejetekre? – kérdezte Tabi.

Mondtam néhány nevet, bólogatott.

– Mondom, hogy csokit, meg barackot osztogatnak. Hát ezek csak amolyan kis arkangyalok, barátom… A mi „hősi” időnkben még kenyeret és korbácsot osztott – ha nem is az atya-, de az egyik – úristen. Maga Biszku elvtárs! Az igen, öregem! Azoknak a letolásoknak még volt íze és bűze! Meg olykor következménye… Csalhatatlanul meg­jósoltam az éppen megütött hang és a hamisítatlan proletár-szókincs gazdag tárházából való szóhasználatból, ki az a kolléga, akivel legközelebb ebben a körben már nem talál­kozunk. De azt is, ki kap mihamarabb magas kitüntetést, díjat, előléptetést…

– Egyszer te is majdnem kaptál, úgy tudom – ugratta a szomszédom Tabit.

– Meséltem már?

– Nekem nem, de hallottam felőle… Jó sztori!

– Sztori? Neked, meg annak, aki csak hallotta. De ne­kem? Na, itt a hiteles történet. Előzményként csak annyit, hogy ez a szeánsz akkor következett, amikor ötvenhat után először leadtunk egy olyan rajzot, amelyen politikus (még­hozzá a legmagasabb sarzsiban lévő politikus!) arca is lát­ható. Mértéktartó karikatúra volt, de mégis csak gúnyrajz, a műfaj szabályai szerint. Se telefon, se üzenet, pedig már három napja utcán a lap. Nem vették észre? Lehetetlen. Tetszett nekik? Tán még ez is elképzelhető… Nem, nem, valami nincs itt rendben, töprengtem fél éjszaka. No, ami­kor megérkezett a meghívás az értekezletre, már tudtam: ott fognak engem kivégezni, nyílt színen. Megkapták a le­tolást vagy tizenöten (elsősorban irodalmi szerkesztők a fo­lyóiratoktól, nagyobb lapoktól, rádióból), azután követ­keztünk mi. „Itt van a Lúdas Matyi esete, elvtársak…” – kezdte Biszku. – „Kaptunk olyan telefont, még levelet is kipróbált harcosoktól, megbecsült elvtársaktól, hogy ezt már igazán nem tűrhetjük. Kádár elvtárs karikatúrája az új­ságban! Kiirtottuk a sajtóból az ellenséget, és most vissza­lopakodik a hátsó lépcsőn? Viccelni sokmindennel lehet, de Kádár elvtárssal nem! Hát hova jutunk? Ki ezzel a rajzoló­val azonnal, de repüljön vele a Tabi is!” Nem mondom, ki­táncolt ujjaim közül a golyóstoll, ám ekkor valami hihetet­len fordulat következett. – „Nem, elvtársak, ilyen intézke­dést mi nem tervezünk. Ha meg is értjük néhány elvtár­sunk indulatát, s ezt egy páran még a központban is oszt­ják, mi akkor sem teszünk ilyen goromba adminisztratív lépést. Ez nem a személyi kultusz sötét korszaka, Kádár elvtárs pedig nem Rákosi. Az ő népszerűségének egy ilyen rajzocska nem árthat. Egyébként – csak így magunk közt mondom – jót nevetett rajta, amikor megmutattuk neki. Aki közelebbről ismeri, az tudja, hogy neki jó humora van…”

No, mondom magamnak, Tabi, te most tizenkilencre húztál lapot, s bejött az alsó! Ez igen! Hát mégis csak más világ, valóban… Meg aztán… Álljunk csak meg! Ebből még Rózsa Ferenc-díj is lehet! Úgy ám, nézzük csak a naptárt… Még nem is vagyunk késésben. Ha akarják, benyomhatnak a névsorba… Netán valami egyéb csüngőcske április négyre… Szóval ez bejött, gyerekek, mondom majd a kol­légáknak…

Az előadó további köreire, a felszólalók magyarázataira, az előttük szólókhoz csatlakozókra én már nem is figyel­tem. Jó, hogy föl nem álltam és ruganyos léptekkel ki nem sétáltam a teremből, netán könnyedén fölreppenve el nem szálltam a helyszínről… Már mozgolódott a társaság, táskák csattantak, széklábak csikordultak, szóval vége. Nahát! Menjünk akkor! „Tabi, maga maradjon!” – csattant át a za­jokon Biszku hangja. Táskámmal a hónom alatt feléje cso­szogtam. A többiek már a hátsó ajtón türemkedtek ki, a te­rem úgyszólván kiürült. A hang most szinte kongott, amint újra felcsattant: „Na, idefigyeljen! Aztán úgy merje még egyszer lerajzoltatni a Kádár elvtársat, hogy én magam rúgom szét a seggét? Meg vagyok értve?”

– Nagyon is… – hebegtem. – Nem is kívánnám ezt a megtiszteltetést… „Most már mehet!” – intett türelmetle­nül. Titkára bejött egy falba simuló ajtón, szedegette össze a papírokat, én pedig elkullogtam a többiek után. Lassan bandukolva, nehogy utolérjek valakit. Egyedül akartam maradni legújabb kitüntetésemmel, a valag-renddel…

105 éve született Tabi László (1910. október 7 – 1989. április 28.) író, újságíró, szerkesztő, publicista, humorista.