07.26.
| Te csak hallgatod Bob Dylan-t, vagy nézed is? >>>
07.05.
| MAMŰ Galéria – Könnyezet-Környezet / Weeping-Environment >>>
07.05.
| Nyári szabadtéri Képmás-estek a Halász-kastélyban >>>
06.27.
| Weöres Sándor Napokkal indít a Gyulai Várszínház >>>
06.27.
| Jazz Kocsma – Kele Fodor Ákos A szív vége című könyvének bemutatója >>>
06.14.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Lengyel András Tömörkény-tanulmányok című kötetének bemutatója >>>
06.13.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Színkép, hangkép, összkép című kötet bemutatója >>>
06.12.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Petőcz András A visszaforgatott idő című könyvének bemutatója >>>
06.06.
| Tiszavirág Fesztivál >>>
06.06.
| A koreográfus >>>
06.05.
| Debreczeny György ezen a szép napon című kötetének bemutatója >>>
07.26.
| Szombattól lehet jegyet venni a THEALTER előadásaira >>>
07.25.
| Magyar képregényben éled újjá Zorro >>>
07.24.
| Alkotói rezidencia Szegeden és Újvidéken >>>
07.05.
| Legéndy Jácint verseskötetét ajánlja a Fekete Zajra érkező Ash Code >>>
07.02.
| Ivo Dimcsev tartja az idei THEALTER workshopját >>>
06.20.
| Új, állandó kiállítás emlékezik Szmoljanban Nagy László költőre >>>
06.19.
| Átadták az Év Gyerekkönyve Díjakat >>>
06.19.
| PesText − új nemzetközi irodalmi fesztivál Budapesten >>>
06.03.
| Meghalt Térey János költő, író, drámaíró >>>
05.29.
| Villámgyorsan épül fel az ország legnagyobb színháza >>>
05.25.
| Több cannes-i filmet a Mozinet mutat be a hazai mozikban >>>

Battai Detre István, Peter Brezňan, Németh Gábor Dávid, Normal Gergely, Petőcz András, Ivan Štrpka, Jan Těsnohlídek, Jiří Žáček versei
Bene Zoltán, Jódal Rózsa, Peter Šulej prózája
Gion Nándor hangjátéka
Petőcz András hatvanéves
Írások a magyar századforduló irodalmáról
Az 58. Velencei Képzőművészeti Biennáléról

>>>

BESZÉLGETÉS SZECSŐDI FERENC HEGEDŰMŰVÉSSZEL
Júniusban ünnepelte 65. születésnapját Szecsődi Ferenc hegedűművész. Ez egy muzsikus életében nem számít feltétlen fordulópontnak, ám Szecsődi egyetemi tanárként a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának Vonós Tanszékét vezette. 23 éves korától tanított az akkori Zeneművészeti Főiskolán, majd jogutódján az egyetemi karán. A tanszékvezetést most át kell adnia, de a tanítást tovább folytatja… – MÁROK TAMÁS INTERJÚJA

>>>

Továbbírt napló
2014.04.17 - tiszatáj

KIBÉDI VARGA ÁRON: SZÉP NAPOK

1999. október 3.

„Mi a multikulturalizmus? Lehet-e egyszerre több kultúrában élni, azaz pontosan mi az, hogy „egyszerre”? Még sohasem gondoltam rá, de az az érzésem, hogy én mindig csak egy kultúrában élek, egyszerre kettőben vagy háromban nem tudnék. Fordítani nem tudok se szóban, se írásban: vagy magyarul, vagy franciául, vagy hollandul gondolkozom. A két közismert kivétellel: imádkozás és számolás.”

A kivételek persze mindig anyanyelven, esetünkben magyarul történnek. Protestáns hagyományokhoz jelentősen kötődő szerzőről beszélünk, egy kálvinista számára nyilvánvalóan az anyanyelven való imádkozás a legalapvetőbb, a hitük miatt üldözött ősök által súlyos áldozatok árán megszerzett jog, szinte az anyanyelv analógiája. Másutt többször megjelenik, ön-idézetként is e mondat „Az ima legnehezebb műfaj”. „Amikor imádkozunk, Istent tegezzük. A tegezés a közelséget jelzi és a szeretetet.” Ez már másra vonatkozik: egyebek mellett arra az érzelmi visszafogottságra, ami miatt súlyos erőfeszítéseket igényel bármely személyes konfesszió (mely tehát nem szerző és olvasó, inkább ember és isten párbeszéde). Nincs is sok vallomás a naplóban, s ahol mégis van, csak jelzés, melyet puritán tárgyilagossága teszi mellbevágóvá.

Kibédi Varga Áron első naplókötete, az Amsterdami krónika 2000-ben jelent meg a Kal­lig­ramnál. Az akkor teljesített lecke, vagy inkább unszolás, amelyet breton felesége, Sophie adott fel 1998 karácsonyán, nagyjából éppen a fentiek tisztázása volt. Így hangzott: „Amszterdamból nézed a francia és a magyar világot, de azért nem úgy, mint egy holland tenné. Nem is sejted, milyen különös ez a nézőpont. Érdekelni fogja a magyar olvasót. Írj naplót. Jegyezz fel mindent, amit látsz, ami eszedbe jut.”

Nos, úgy tűnik, a naplóírás írói ópiummá tud válni, s nem volna semmi csodálkozni valónk azon sem, ha ebben a pillanatban is íródna egy újabb Kibédi Varga-napló. A Szép napok a már közzé tett 1999-es év krónikájából kiindulva vezet el 2010-ig. A XXI. század majdnem teljes első évtizedének lenyomata olvasható itt egy többnyelvű tudós-költő szemszögéből, az első naplóban vissza-visszatérő kérdések továbbgondolásával. Két hiátus is van a naplóban, a 2000 és a 2002 hiányzik. Nem tudni, miért, a szöveg nem utal rá, ahogy magára a naplóírásra sincs önreflexív utalás, arra sem, hogy miért folytatta az eredetileg egy évesre tervezett kalandot. E megválaszolatlan kérdés ellenére a könyvet olvasva nyilvánvaló: nem volt ez unalmas évtized sem a naplóíró személyes élete, sem a világ történelme szempontjából. A szöveg két szélső viszonyítási pontjáról beszélünk: mondjuk az álmokról, fájdalmakról, örömekről a legszűkebb metszetben, miközben a teljes halmaz maga a glóbusz, amelyen élünk, és ahol mindenki és minden érdekes lehet. És ahol a költő, tanult s gyakorolt szakmája szerint francia barokkal, klasszicizmussal és kortárs irodalommal foglalkozó irodalomtörténész, esztéta visszatérő rendszerességgel felteszi magának azokat a kérdéseket, amelyeket körülbelül így sűríthetnénk: ki vagyok én, hol vagyok én, és miről álmodom, mi van velem. Haladjunk sorban.

Kibédi Varga nem tartozik azok közé az emigráns írók közé, akik folyamatosan bizonygatni akarják, hogy márpedig ők magyarok maradtak, nem szakadtak el a magyar valóságtól, nem romlik a nyelvük (vagy éppen romlik, ahogy a Kibédi Varga által nem túlságosan respektált, mert anakronisztikusnak tartott Márai panaszolja). Jelenléte a magyar kultúrában természetes, kapcsolatrendszerénél csak a tájékozottsága az imponálóbb. Semmi rendkívülit nem lát abban, hogy miközben kamaszkora óta Németországban, majd Hollandiában s most újra Németországban él, tudományos életművének jó részét franciául írta, anyanyelvéhez való viszonya zavartalan maradt. A nyelv-kérdés számára nem hierarchikus, a használt nyelvek párhuzamosan működnek, s mindegyiket arra használja, amire számára az éppen való. A teória (többnyire) francia, a poézis kizárólag magyar. Ez nem kompromisszum, inkább pragmatizmus. A nyelvet váltó szerzőkön pedig egyszerűen csodálkozik, teljesítményüket nem értékeli különösebben, számára evidencia, hogy az irodalom közege per definitionem az anyanyelv, és punktum. Mint az imádkozásé.

Kompromisszum, ha van, inkább ott mutatható ki, ahol valami nem gazdagodással jár, mint a több kultúrában való otthonlét, hanem lemondással. Például kénytelen volt lemondani arról a vágyáról, hogy megtanulja valamennyi fontos kultúrnyelvet, az európaiakon kívül például az arabot (bár járt arab szakra is), a perzsát, kínait, mert belátta, hogy akkor semmi másra nem jutna ideje, mint a nyelvi kompetenciák szinten tartására. Anyanyelvi kompetenciája oly magától értődő, hogy nem találni nyomát bármiféle erőfeszítésnek. Azért a kortárs, nemegyszer tükörfordításra visszavezethető új fogalmakon elcsodálkozik, ironikus hangon próbálgatja az olyan szavakat, amelyeket nyelvérzéke kidob, vagy legalábbis nehezen fogad be. Mondjuk, mint a műkörömépítés vagy a hanghordozó piac, de nem purista vehemenciával, inkább azzal az attitűddel, amellyel például egy gyerek szedi elemeire az újdonságokat. Vagy a régiségeket, hiszen azon is el tud tűnődni, hogy vajon Sándor, József és Benedek miért éppen zsákban hozzák a meleget. A nyelv tehát a maga képiségében érdekli az amúgy jellemzően nem játékos elméjű szerzőt: humora (és nem mellesleg költészete is) inkább nevezhető intellektuálisnak és filozofikusnak, mint játékosnak. És elemző stilisztikainak: Hollandiából is van füle meghallani (és megvetni) azokat a magyarországi eufemizmusokat, amelyeket a közbeszéd egyre ellenségesebb hangneme hívott elő, a közszereplők szövegeinek árulkodó és képmutató semmit mondásától a leplezett cigányellenességig, nyelvi rasszizmusig.

A Hollandiában szocializálódott és több kultúrájú Kibédi Varga érezhetően érzékeny a sértő, a kulturális különbségeket elutasító vagy megvető megnyilvánulásokra. Ahogy telik a napló ideje – és ahogy durvulnak a magyarországi (és erdélyi közállapotok), egyre gyakrabban tesz erre vonatkozó apró, moralizálás nélküli, ténymegállapító jelzéseket a szövegben. Persze nem csak a magyar vonatkozású morális defektusokat veszi észre: élénk figyelemmel követi és jegyzi le a 2001. szeptember 11-e utáni eseményeket, a délszláv háborúk fejleményeit, Funar volt kolozsvári polgármester bizarr regnálását. Bevallja, hogy a sajtó iránti egyre intenzívebb érdeklődését feleségének köszönheti, akitől megtanulta, hogy azt is érdemes tudni, amiről csak két napig beszélnek. A napló e vonatkozású bejegyzései olykor egy-egy mondatosak és kommentár nélküliek, másszor hosszabb-rövidebb megjegyzések, vagy asszociációk társulnak hozzá. A II. János Pál romániai látogatásáról szóló hír után például megjegyzi, hogy miután a romániai katolikusok csaknem kivétel nélkül erdélyi magyarok, milyen rosszul esett a híveknek, hogy a pápa nem látogatott el Erdélybe. Funar kapcsán pedig feljegyez egy személyes élményt: egyszer Kolozsvárott tanúja volt annak, amint egy gőgös magyar elkergetett egy román kisgyereket – lehet – kérdi –, hogy ő volt Funar?!? Hasonlóan próbálja árnyalni, tompítani a nyugati világ szeptember 11-e után kialakított dühödt önigazolását: „Bin Ladin, mondja Sophie, talán olvasta Brett Easton Ellis hírhedt regényeit New Yorkról.” Ide kívánkozik egy egyetlen mondatnyi napló-nap: „Március 20. USA-Irak: A világ legújabb országa ma indít hadat a világ legrégebbi országa ellen.” És egy másik, ugyanarról: „Felakasztották Szaddam Huszeint. James Bond filmekbe való figura volt.”

Ilyen tehát a világ, amelyben Kibédi Varga halkan pozícionálja magát, azaz nem egyszerűen ennyi. Kennedy fiának repülőbalesete éppúgy része ennek az intellektuális szemlélődésbe módjával beengedett külvilágnak, mint az olyanszerű bulvárhírek, hogy „eladta a férjét egy vietnami asszony”; továbbá nem maradnak megemlítetlenül a kultúra sokszínűségét árnyaló fociesemények és például a tömegeket lázban tartó Tour de France sem.

„Az előtte való években állandóan féltem, ha levél vagy telefon jött Münchenből: hátha ez az utolsó. Mióta meghalt, megnyugodtam. Közelebb van hozzám.” – írja apja haláláról. A napló szövetének harmadik nagy tartománya az élet-halál kérdésekkel, az idővel való szembenézés és az érzelmek legalább jelzés szintjén való említésének nem szívesen vállalt kényszere. „Celan-est, ide elmegyek, már csak azért is, hogy ne kelljen állandóan az öcsémre gondolni.” – írja Brüsszelben élő fivére kapcsán, akiről tőmondatos bejegyzések jelzik, hogy beteg lett, hogy meglátogatta betegágyánál, majd nemsokára meghalt. Puritán félelem az érzelgősségtől, költői rövidséggel. Vallomás arról, hogy önmagán nem, de barátai halálán érzi a múló időt. Érzelmileg talán anyósa, Yvette Bertho betegségének és halálának leírása a legárnyaltabb – nyilván itt megvolt az érzelem vállalásához szükséges distancia. A fegyelmezett hárítás az álmok leírásán is átüt: „Hosszú és bonyolult bolgárokat vett ki a zsebéből.” Lejegyzi, mint a tudatalattitól ajándékba kapott szabadverset, de nem tartja tisztének elemezni. Ahogy azon a jellemzésen sem időz el, amelyet egy barátja adott róla: hogy ő volna az egyetlen református, aki nem érez folyton bűntudatot. Jelentős és jelentéktelen események, személyes történetek, megfigyelések (ez utóbbiak sűrűsödnek akkor, amikor feleségével úgy döntenek: Dél-Németországba költöznek; az újabb kultúraváltás tényét kezdetben mintegy mellesleg említi meg, a napló ezt követő részében azonban gyakoribbá válnak a szemlélődő, kíváncsi megfigyelő attitűdjével történő leírások) és globális események leírásából álló, tömör, ellenpontosan szerkesztett szövegről van szó. Az idő gyorsan telik benne, a holnap sohasem a tegnap folytatása. 2004. október 29-én például arról ír viszonylag részletesen, hogy műfordításról értekezett Pozsonyban, a Magyar Évad egy rendezvényén. Másnapi bejegyzése rövid, és a pozsonyi madárpiacról szól, két nappal későbbi pedig az algériai függetlenségi háború kitörésének 60. évfordulójáról. Az ezt követő napon, november másodikán már újra Hollandiában ír, egy akadémiai ülés kapcsán a művészet és tudomány kapcsolatáról.

Kibédi Varga egy helyen megvallja a naplóban: nem szereti azokat a szerzőket, akik árulkodóan beleszövik a saját élettörténetüket a műveikbe, mert idegesíti, ha nem tudja leválasztani a szerző személyét a műről. Ennek megfelelően ő maga nagyon vigyáz arra, hogy az olvasót ne engedje magához túlságosan közel: mégis, ha tetszik neki, ha nem, ha rejtőzködik, ha nem, már az ebbéli erőfeszítés is kirajzolja egy nagy formátumú európai entellektüel karakterének kontúrjait. És ez így is van jól. Nem jósolható meg, hogy kultúrtörténeti érdeklődésű ínyencek, adatvadász filológusok vagy a jól értesültségre vágyó művelt nagyközönség olvasmányául szolgál-e majd inkább a Szép napok. Hűvössége, visszafogottsága miatt nem sorolhatjuk a konfessziós naplók közé, és nem válik esszéisztikussá, elemzővé vagy akár hitvallóvá sem. Maradjunk annyiban: egy művelt emberfő igényes feljegyzéseit tartjuk a kezünkben.

(Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2011. 491 oldal, 3000 Ft )

Józsa Márta

Megjelent a Tiszatáj 2014/3. számában


Címke: , , , ,
2019.08.19 - tiszatáj

KONTRA FERENC: AZ ÁLOM HÍDJA
Valahol Közép-Európában, a Duna mentén van egy város, amit alig két évtizeddel ezelőtt hetvennyolc napon át bombáztak. Atomtöltetű rakétákkal. Azért, hogy lerombolják a hidat, amely a folyó két partját, és így a város lakosságát összekötötte. A hídrombolás előzményeiről, apokaliptikus emlékéről és annak napjainkig tartó következményeiről szól Kontra Ferenc legújabb regénye… – MUDRICZKI JUDIT KRITIKÁJA

>>>
2019.08.14 - tiszatáj

MEGMENTETT MŰKINCSEK 2019
A Magyar Nemzeti Múzeum hiánypótló kiállítása, a Kő/Papír/Freskó (a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszék Diplomakiállítása) olyan precíz restaurátor munkafolyamatokba kalauzol el bennünket, amelyeket nem láthatunk mindennap. Maga a tárlat is olyan, mint egy kulisszajárás, belépve a kellemesen és szükségszerűen hűvös terembe az oldalfalon rögtön olvashatunk képpel, rövid curriculum vitae kíséretében az alkotókról… – TÓTH EMESE BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.08.11 - tiszatáj

REKORDOKKAL ZÁRT A 29. THEALTER FESZTIVÁL
Minden a nézőkön múlik – összegezte a rekord nézőszámot és jegybevételt hozó 29. THEALTER Fesztivál legfőbb tanulságát a szombat esti díjátadón Balog József, a  rendezvénysorozat művészeti vezetője. A közönségdíjat Szabó Veronika produkciója, a Qeendom kapta.

>>>
2019.08.09 - tiszatáj

KILENC PRODUKCIÓ SZEREPEL A SZEGEDI SZABADTÉRI 2020-AS MŰSORÁN
A Dóm téren öt, az újszegedi színpadon négy produkciót – koncertet, operát, rockoperát, musicalt és színdarabot – kínál a közönségnek 2020 nyarán a Szegedi Szabadtéri Játékok, jelentették be a fesztivál vezetői pénteken a REÖK-ben.

>>>
2019.08.08 - tiszatáj

HORVÁTH NÓRA A THEALTEREN
Felfedeztem egy szuper tehetséges táncost, illetve nem is én, hanem a Thealter szervezői, de még őket is megelőzte a táncos szakma, mert a grémium neki ítélte idén a Lábán Rudolf-díjat. Horváth Nórának hívják… – IBOS ÉVA ÍRÁSA

>>>
2019.08.07 - tiszatáj

KÖZÖS ÜGYEINK A 29. THEALTER FESZTIVÁLON
350 perc színház – ennyit, azaz majdnem hat órányi intenzív élményt és gondolatot kellett befogadnia annak, aki kedden végignézte a 29. THEALTER Fesztivál mindhárom aznapi előadását: a kolozsváriak, a színművészeti egyetem hallgatói és a két szlovén színészfenomén vendégjátékát… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.08.06 - tiszatáj

KETTŐS ÉLETEK
Idővel a klasszikus formanyelv hanyagolása is pózzá válik. Olivier Assayasszal legalábbis ez a helyzet. Poszt-’68-as, rock and rolltól lüktető, szabadság és szerelem ideáit is karóba húzó remekműve, a Hideg víz után egyre kevésbé volt képes fenntartani a nagyformátumú szerző imágóját – noha a valóság és fikció összeütközésével játszó, zömmel hiperrealista Irma Vepet és a Sils Maria felhőit összeköti a színészek lelkivilágának, plusz a műalkotás létrejöttének vizsgálata, a francia direktor az utóbbi időben jóval enerváltabban lát munkához… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.08.06 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Az az érzésem, hogy az idei Art Capital szlogenje (Régi és új álmok) rokonságban áll az amerikai álommal mint mítosszal, mely szerint minden egyén saját erejéből kemény munkával képes saját életét jobbá tenni, leginkább folytonos és növekvő jövedelemmel. Ha vitatható is felvetésem, az talán nem, hogy saját magunkba vetett hit és álmaink nélkül nem tudjuk jobbá tenni saját és mások életét. Kelet-Európában az utópiákból kijózanodtunk, de az álmokból nem…

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő