Noralvin: világvégi közös ülés

VINNAI ANDRÁS: MÁSIKEMBER, FANTASZTIKUS VÍGJÁTÉK, KORZÓ ZENEHÁZ, SZEGED

…Régen mozi volt, mára azon kívül, hogy koncertteremként mű­kö­dik, végre újból színházi térré avanzsált a Szegedi Korzó Zeneház. Bol­do­gan sietünk hát a március közepére kitűzött ősbemuta­tóra, még ha első hallásra nem is olyan bizalomgerjesztő egy olyan  fan­tasz­tikus vígjáték, ahol a darab rendezőjének neve több, mint két­szer tűnik fel a színlapon. Ám Barnák László úgy gondolta neki­rugaszkodik egy nagyívű apokaliptikus páros-polémiának, aminek ered­ményétől legalább egy este erejéig azt érezhetjük: nem is olyan üres Szeged fö­lött az ég… – Drubina Orsolya beszámolója

…Mikor leülünk az inkább széles, mint mélységében markáns színházi térben, az az érzé­sem támad, mintha szélesvásznú filmet akarnának vetíteni elénk. Hirtelen nem is tudok mit kez­deni ezzel a térélménnyel, ugyanis a kamaraelőadások közelséget biztosító ültetés rendjei ettől lényegében mégis csak eltérnek. A színpad és a széksorok közti távolság nem jelent ebben az esetben igazi intimitást, inkább kikényszeríti a nézők teljes figyelmét. A be­fogadó így azonnal csapdába kerül, még mielőtt a darab szereplőivel történhetne meg ugyanez. Hi­szen a Másikember Kis Alvinja (Barnák László) és Kiss Nórája (Csorba Kata) olyan albérlet lakóivá válnak, melybe tudtukon kívül egy galaktikus űringatlanos (Báhner Péter) kénysze­ríti bele őket, nem kisebb céllal, mint hogy az utolsó emberpárként mentsék meg a földet a kipusztulástól. Igen ám, csak hogy az említett egyedek semmi másra nem képesek, mint hogy gyűlöljék egymást, és a darab lényegi mondanivalóját közvetítsék, azaz: hogy ha nem szeretkezünk eleget, az igenis a világ végét jelenti. Vinnai András eredetileg hangjátéknak szánt művében a lakásnak másnapra eltűnik az ajtaja, így időkapszulaként bebörtönözi az emberiség utolsó reménységeit. Csorba Kata kezdőjelenetbeli üres, lihegős megszólalásai után szinte azonnal páratlan játékba kezd. Erős, határozott, dinamikus je­len­ség a színen. Ellentmondást nem tűrő hisztérika, kedvesen akaratos, gyűlölhetően tá­vol­ságtartó Éva-tí­pus. Vinnai nem írt számára élettörténetet, mintha pusztán azt a nőt kel­lene megjelenítenie, akinek egész sorsa az az egyetlen és végzetes hiba, mely szerint nem akart lefeküdni a barát­jával, aki végső elkeseredettségében nem tudott mást tenni: „meg­baszta a nővérét.” Az ab­szurd helyzetekben, ahol a néző félve nevet és nevetve fél, Csorba Kata végre meg­mutat­hatja színésznői kvalitásait különösebb vetkőzős jelenetek nélkül. Barnák László Alvinként un­dok szurikátafejű bunkó, valamint igen színes és lendületes játékos. Pontos hang­súlyok­kal dolgozik ha dühöng, ám az egyszerű mondatoknál („– Mondd, hogy szeretsz! – Sze­retsz. – Mondd hogy? – Hogy.”) kissé hiteltelenné válik. Ez talán nem is lenne annyira zavaró, hi­szen az életben is könnyebb mérgesen üvöltözni, mint őszinte szeretettel beszélni, ám a szín­pad rituális tér, a kritikus közönségnek pedig kőből van a szíve, ha már közhelyes mondato­kat kell emlegetnünk. Báhner Péter színpadi jelen­létében úgy tűnik, nem tud hi­bázni, rend­kívüli clown-figura, a tulaj szerepében pedig élve­zetes játékot nyújt. (Az egyéb­ként az elő­adás ügyelőjeként is feltüntetett Báhner zsigeri szí­nész. Végzettség ide vagy oda.) Poroszlay Kristóf  a 300 évig tartó összezártság debil le­származottjának szerepében három mondat után lesz öngyilkos, ám azt a három mondatot is olyan unott-flegmasággal képes véghez vinni, amitől az embernek valóban hajszárítóval a kezében támad kedve forró fürdőt venni. A rendezői koncepcióban az időcsúszások és különböző fantasztikumok elfogadása ellenére kissé zavaróvá válik, hogy a felvételen lát­ható utolsó embert szintén Poroszlay ala­kítja. (Aki mellesleg a Tisza partján „utolsó embe­res­kedik” a háttérben borzalmasan amatőr módon kivitelezett felrobbanó Dómmal… Szívós Lászlónak így megint csak a telefonhang jutott, a színházbajáró közönség értetlen­ségére.) Rákai András félelmetes, viszolyogtató, kísértő ze­nét komponált a darabhoz, amit mégis élvezet hallgatni élő előadásában. Barnák László, mint látványtervező, a zenészeket jobb oldalra ülteti, a színpadra pedig erősen szoc.reál nyo­mort kanyarint, amelyben a vörös kanapé ugyanolyan jól megfér a régi fara­gott bútordara­bokkal, mint a lerobbant hűtő a szekrény tetején elhelyezett ócska televízió­val, vagy a falból kiálló csőcsonkkal. Rendező­ként dicséret illeti a jelenetátkötésekként használt kiállásokért, amelyek pontosak és ele­gánsak a térben. A darab végéhez közeledve egyre lanyhul a figyel­münk, hiszen hosszú le­zárásként még megjelenik előttünk egy opera­énekes űrlény is, akinek döbbenetes belépője után már az óránkat lessük. De a Korzó szín­házat látott. Igazit. Ha fan­tasztikus thriller képében is, ha jól mondható, szinte fuvolázható, szólamokra hajazó mono­lógokban is, nem fontos. A dráma abszurd ugyan, de erősen köze­pes és didaktikus, bár ha belegondolok, nekünk ez se fontos. Ami lényeges, az megtörtént. Az emberiség elfuserált bölcsőjét meg­jelenítő színpad, ahogy Szeged színházi élete is, léleg­zethez jutott. „Nóra és Alvin, Noralvin. Mint valami fájdalomcsillapító.” *

Drubina Orsolya

[nggallery id=331]

További képek: www.szinhaz.szeged.hu