Tiszatájonline | 2014. április 2.

Az Alföld elkötelezett festője

SZALAY FERENC
(1931–2013)
A „vásárhelyi iskola” újabb generációjának kiváló képviselője, Szalay Ferenc 1956-ban került Hódmezővásárhelyre és maradt is mindvégig a városban. A halk szavú, csöndes művész sokáig albérletben lakott, majd 1965-ben megvásárolta a Mártély melletti Késmárki-szélmalmot és a mellé épített molnárházat […]

SZALAY FERENC (1931–2013)

Reprezentatív kötetet adott ki Hódmezővásárhely városa az Alföld egyik ki­emelkedő festőművészéről, Szalay Ferencről (1931–2013). Ő az alföldi fes­tők köréből ahhoz az újabb generációhoz tartozott, amely nagy elődei, Tor­nyai János, Endre Béla, Rudnay Gyula, Szabó Iván, Kohán György, Kajári Gyula nyomdokain indult el, több társával együtt. Ezek között ott volt Szalay Ferencen kívül Németh József, Fodor József, Samu Katalin, Fejér Csaba, Kurucz D. István, Hézső Ferenc, Koszta Rozália is. Egész kolónia ez, amely­nek Németh Lajos 1968-ban nem véletlenül a „vásárhelyi iskola” nevet adta. Sajátos életutak, egyéni festői és szobrászi világot létrehozó jeles alkotók köre ez, amelyet összeköt a társadalmi problémák iránti különös érzékeny­ség.

A „vásárhelyi iskola” újabb generációjának kiváló képviselője, Szalay Ferenc 1956-ban ke­rült Hódmezővásárhelyre és maradt is mindvégig a városban. A halk szavú, csöndes művész sokáig albérletben lakott, majd 1965-ben megvásárolta a Mártély melletti Késmárki-szél­malmot és a mellé épített molnárházat. Ez a malom és tanya, valamint a környező vidék számos alkotásának lett alapvető inspirálója. Szeretett – ahogyan Dömötör János írja a kö­tetben – földhöz közel, a természethez közel és tehetnénk hozzá: a paraszti világhoz közel élni. Élete második felében ez a szélmalom és a tanya vált állandó tartózkodási helyévé.

Pályája viszont messziről indult. Erről Szalay Ferenc részletesen beszél egy 2007-ben Tóth Károly (a kötet kitűnő és értő szerkesztője) által vele készített interjúban. Elmondja, hogy első mestere a Képzőművészeti Főiskolán Pap Gyula, majd az akkor már idős Pór Bertalan volt. Miután a festő szak nem elégítette ki elvárásait, átjelentkezett freskó-szakra, amelynek vezetője Szőnyi István volt. Szőnyivel a fiatal Szalay (a többiektől eltérően) nagyon meg volt elégedve és még ebben az interjúban is, mint kiemelkedő művészegyéniségről és kiváló er­kölcsi tulajdonságokkal rendelkező emberről emlékezik meg. Tőle láthatóan sokat vett át elsősorban színvilágban, akár csak kortársa és barátja Németh József, aki szintén Szőnyi tanítvány volt. Szalay Ferenc már ekkor igen kedvelte a lovakat: kijárt lóversenyekre és szá­mos rajzot, krokit készített róluk. Diplomamunkája is egy freskó volt a Főiskolán, aminek a témája és címe is Lóverseny volt (azóta lemeszelték). Később, már Hódmezővásárhelyen, számos lovakat, fogatot ábrázoló festményt készített, hiszen maga is szenvedélyes lovassá lett.

szalay-2

A vásárhelyi első időszakban megigézte a hely szelleme, a genus loci: piaci jeleneteket, pa­rasztembereket festett. A mezőgazdaság, a paraszti élet, ahogyan maga mondja, már Mo­sonmagyaróváron töltött kiskorától fogva érdekelte. Éppen abban az időszakban került az alföldi városba, amikor folyt a „mezőgazdaság átszervezése”, az úgynevezett téeszesítés. A magángazdák, akik csak nemrégen jutottak kis megművelhető földdarabhoz és kezdték volna kiépíteni gazdaságukat, hírtelen abba a szörnyű helyzetbe kerültek, hogy önként le kellett mondaniuk földről, termésről, jószágról. Ez számos drámai (olykor tragikus) követ­kezménnyel járt. Szalay ezt megértően ábrázolja. Megértően egyrészt azért, mert valószí­nűleg érezte, hogy a kollektív gazdálkodás egy új és magasabb formája a mezőgazdasági munkának, ugyanakkor másrészt megértően abból a szempontból is, hogy együtt érzett a kisemmizett paraszti osztállyal. Eljárt – ahogyan maga mondja – Tsz-közgyűlésekre, is­merte az emberek mindennapi problémáit. Általában is elmondható róla, hogy rajta kívül igazán csak még Kajári Gyula ábrázolta azt a drámai feszültséget, ami az akkori „mezőgaz­dasági átszervezést” kísérte. Szalay ekkor egy egész „tsz-ciklus” készített. Ennek a megíté­lése ma már igen nehéz. Sokan a téeszesítés dicsőítését vagy a szocialista demokrácia el­fogadását látták akkori munkáiban. Igaz viszont, hogy – néhány művének üzenetét leszá­mítva – Szalay Ferenc nem volt híve az úgynevezett „szocialista realizmusnak”. Mások úgy értelmezik akkor született műveit, mint kordokumentumokat, amelyek bemutatták, leírták a kor változásait és bemutatták az azokban rejlő drámákat. Ez utóbbira jó példa lehet a kö­tetben is szereplő Tsz-szervezés című 1970-es műve, ahol a beszervezést kényszerből aláíró gazda mögött a síró feleség alakját ábrázolja. Ez a jelenet szerepel a székkutasi pártház(!) számára készített, a Jelent ábrázoló pannón is. A téeszesítés rendszerét ezzel finoman bíráló jelenetet még itt is elfogadta az akkori vezetés. Ezen a képei közül ráadásul nem is egy (a Történelem és a Tsz-közgyűlés) bekerült a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe is.

szalay-4

A kötetbe beválogatott több mint 230 alkotás jól mutatja az alkotó fejlődési irányát. Mun­kássága nem válik monotonná, mert továbbra is foglalkoztatja a lovak világa, fest ezután is kiváló rajztudásáról árulkodó portrékat, majd ezek mellé lassan felzárkóznak más témák is, mint a zene világa és az enteriőr. A száznál is több kép között, amellyel szerepelt a Vásár­helyi Őszi Tárlatokon ott volt például az 1975-ben a zsűri által beválogatott Zene, amely a mártélyi tanyában hegedülő nő alakja mellett másik kedvenc témáját, a vörös drapériával borított széket és egy asztali csendéletet is bemutat. Szalay Ferenc művészete már az 1980-as évek végén, de különösen a rendszerváltás után új utakra tért. Még vissza-visszatérnek nála a régi paraszti világ témái, de figyelme inkább az őt közvetlenül körülvevő természet felé fordul. Ekkor elkezdi a különböző évszakok eseményeit, a hóesést, a tavaszi virágzást, az őszi színeket megfesteni. A nyári égő búzatáblát (Augusztusi holdtöltePipacsos mező bemutató művei és az Eljő az aratás ezek közül is kiemelkedik. Véleményünk szerint Szalay Ferenc ezekkel a természeti képeivel kezd visszatérni „szőnyis” indíttatásához és egy magasabb szintézisben kifejezni saját lírai attitűdjét. Ezzel már olyan új útra tér, amely be­kapcsolja őt nemcsak a magyar festészeti tradíció körébe, hanem művészete nemzetközi mércével mérve is kimagaslóvá válik.

Hosszú utat tett meg tehát Szalay Ferenc. Nemcsak azzal, hogy Mosonmagyaróvárról Bu­dapesten keresztül Hódmezővásárhelyre illetve Szegedre, a Tömörkény Gimnáziumba ke­rült mint művésztanár (ahol kiváló tanítványai közül megemlíti két kiemelkedő jelentőségű szobrász: Kalmár Márton és Fritz Mihály nevét), hanem művészi pályáját tekintve is. Sokan a művészettörténészek közül az olasz Trecento és Quattrocento hatását fedezik fel korai műveiben. Ez valóban igaz is lehet azzal a hozzátétellel, hogy akkori műveiben érezhető még az alakoknak egyfajta merevsége és az akadémizmus sajátos színhasználata is. Éppen ettől szabadul meg pályája második felében, amelyben felszabadultan fest és saját lírai személyi­ségén keresztül mutatja be az Alföld szerelmeseként azt a színes világot, azt a gyönyörű természeti környezetet, amelyre csak az Alföldet igazán értő, ismerő és szerető ember képes. Pontosan ilyen volt az egyik legjelentősebb új generációs alföldi festő: Szalay Ferenc.

(Szalay Ferenc [1931–2013]. Szerkesztette: Tóth Károly, Tornyai János Múzeum és Köz­művelődési Központ, Hódmezővásárhely, 2013.)

Szabó Tibor

[nggallery id=332]