Tiszatájonline | 2014. március 26.

Ad notam (Transilvaniae)…

AVAGY (ERDÉLYI) DALLAMOK ÉS SZÖVEGEK TALÁLKOZÁSA
Többszerzős, magyar nyelvű zenei tanulmánykötet jelent meg Kolozsváron Zenei művelődésünk a változó régióban címmel. A letisztult kivitelezésű kötet másfél évtizednyi publikációs csendet tör meg: a Zenetudományi Írások 1998-as, utolsó kötete óta várta az erdélyi és az anyaországi szakma, hogy kolozsvári origóval újabb koprodukcióra kerülhessen sor […]

AVAGY (ERDÉLYI) DALLAMOK ÉS SZÖVEGEK TALÁLKOZÁSA

Többszerzős, magyar nyelvű zenei tanulmánykötet jelent meg Ko­lozs­­váron Ze­nei művelődésünk a változó régióban címmel. A le­tisztult kivitelezésű kötet másfél évtizednyi publikációs csendet tör meg: a Zenetudományi Írá­sok 1998-as, utolsó kötete óta várta az erdélyi és az anyaországi szakma, hogy kolozsvári origóval újabb koprodukcióra kerülhessen sor.

Az apropót a 2011-es, VII. Hungarológiai Kongresszus szolgáltatta, melynek egyik hívó­szava a változás volt. A zenei szekció írásai is több ízben építenek a zenei szöveg(ek) meta­morfózi­sára, leggyakrabban erdélyi vonatkozású témák kapcsán. A szerkesztők, Angi István és Csá­kány Csilla hangsúlyozzák az előszóban, hogy a kötetben 17 előadás szerepel, utalva ezzel arra is, hogy a magas tudományos igényű és precíz, korszerű jegyzet-apparátust fel­sorakoz­tató tanulmányok mellett értékes műelemzések, ill. lényeges „mikro-zenetörténeti” adatokat tar­talmazó, vagy személyes indíttatású, esszé-jellegű szövegek is színesítik a kiad­ványt.

Az archaikus dallamokat, népzenei témákat, romantikus nemzeti törekvéseket, a szublimált folklór eszméjét, vagy avantgárd, kortárs zeneszerzőket felsorakoztató szövegek ívében év­századok magyar és erdélyi vonatkozású muzsikái kapcsolódnak össze. A tanulmányok há­rom nagy egységbe tagozódnak, a népzenei tematikát a zenetörténeti-helytörténeti írások, valamint zeneesztétikai szövegek követik.

A kötet gerincét képező, folklórtudományi írások sorát Almási István indítja összegző ta­nulmányában (Az erdélyi magyar népzenei hagyomány jellegzetességei). Létezik-e a Kós Károly-i „speciális erdélyi psziché”, és megfogható-e ez a népzenében? Almási szerint az Erdélyhez előszeretettel kapcsolt archaikus jelző nem vonatkoztatható általánosan a tájegy­ségre, hiszen a belső táji differenciáltság természetesen képződik le a népzenei dialek­tusok szintjén is. Szintézisre törekvő írásában a folklór-kutatás képviselőinek és eredmé­nyeinek bemutatása révén bontakozik ki az erdélyi magyar népzene korántsem teljes, azonban annál átláthatóbb képe. A történeti Erdély területén jellegzetesnek számító együt­tes-típusok (pl. he­gedű-kontra-nagybőgő, ill. hegedű-gardon), stílusrétegek, rendhagyó előadásmódok és sa­já­tosságok (pszalmodizáló dallamok, „jajnóta”, „falu nótája”, aszimmet­rikus ritmusok, stró­fikus siratók) bemutatása mellett a szerző utal az idegen (román) köl­csönhatásra is, mely meglátásában túlnyomórészt csak helyi érvényű, azaz nem vált általá­nosan elterjedté.

Szenik Ilona Rögtönzés és variálás a népzenében c. tanulmányában két, a népi muzsi­ka gyakorlatában rendkívül sokrétű eljárás tipológiáját rögzíti. A variálás a népzene belső és külső forrásokból táplálkozó fejlődésének legfontosabb tényezője, képessége feltételezi, hogy a tudatban kialakul a szerkesztés szabályrendszere, míg az improvizált (nép)zenei szövegek elvont formai- és dallammodellekre épülnek. Szenik példái erdélyiek, és egyaránt szerepel köztük sirató, bővültsoros dallam és külső forrásból átvett dallam (egyházi nép­ének és világi eredetű üdvözlő ének). A szintetizáló írás kérdésföltevései további kutatások alapját képez­hetik az improvizációk, variánsok és dallami metamorfózisok témájában is.

Utóbbihoz kapcsolódik a kötetben Kővári Réka tanulmánya (Erdélyi és moldvai kará­csonyi szokásdallamok a Deák-Szentes-kéziratban – a Kájoni Cantionalétól a népzenei gyűjtésekig), melyben egyházi énekek (bővített és díszített) változatainak a nép­hagyományban való továbbélését vizsgálja a szerző. Kővári a dallamtár és a szöveggyűj­temény gazdagodásának, átalakulásának folyamatát öt, kevéssé ismert példa keresztmet­sze­tében villantja fel, mindenütt jelölve a népi dallamkincsbe való illeszkedést, ill. a Can­tio­nale elsődleges használati helyén végzett recens népzenei gyűjtések alapján a varián­sokat is. A dallamok metamorfózisához kötődik Péter Éva írása is (A gyülekezeti ének és a magyar népdal közötti zenei kapcsolatok), mely a vokális népzene és a református gyülekezeti ének tipológiai összefüggései, valamint közös jellemzői (monódia, strófikus épít­­kezés, verses textus) alapján von párhuzamokat. Péter meglátása szerint érdemes a szer­kezeti és dallam­történeti jellegzetességek mellett az egyházi ének és a népdal kapcsola­tait a szövegek szintjén is vizsgálni. A népi kultúra és magas kultúra egybeolvadásának hasonló témájáról legutóbb Watzatka Ágnes katolikus dallamokat feldolgozó tanulmányá­ban olvashattunk (Egyházi éne­kek a népi emlékezetben: befogadás, transzformáció, újra­komponálás, In Magyar Zene, L./1., 2012. febr., 108-119.).

Paksa Katalin egy szerteágazó tánctípus-család, az európai régi táncrétegbe illeszkedő ug­rós dallamok erdélyi sajátságait vizsgálja „Ugrós” karakterű néptáncok zenéje Er­délyben című tanulmányában. A szerző kiemeli, hogy paradox módon éppen a „művelődé­sében kon­zervatív Erdélyben” található kevesebb példa erre a típusra, az csupán az ország keleti felé­ben, ill. az onnan kirajzott népcsoportoknál honos – igaz, ott igen fejlett formá­ban, a legé­nyes táncfajta átmeneteként. Tari Lujza „Koltói csárdás” – Liszt Ferenc magyar rap­szódiái és a népzene c. tanulmányában a Liszt-rapszódiák népzenei hát­terét, a felhasznált dallamok korabeli lejegyzését, publikálását, és a zeneszerzőnek e forrá­sokkal való találkozá­sait vizsgálja részletesen. Megállapítja, hogy Liszt népzenei mintái a korabeli kottakiadvá­nyok, kéziratos gyűjtemények mellett olykor közvetlenül maguk az élő előadások lehettek. Tari a Liszt által felhasznált dallamok lehetséges eredetét, népzenei hátterük, ill. folklorizá­ció­juk és továbbélésük kérdéskörét is érinti.

E két utóbbi, a tánczenei dallamok stiláris, tipológiai jellegzetességeit és történeti összefüg­géseit, hatásait tárgyaló írás közé ékelődik Sipos János tanulmánya (Finnugor nyelv ver­sus török-mongol népzene), mely tömör kutatás- és egyben kutatás-elmélet történet is. A szerző Dobszay Lászlónak a sirató alapnyelvezetére vonatkozó összefoglalását egészíti ki új, ázsiai kutatási eredményeivel. Sipos újraértelmezi Vargyas Lajos példáit, és pentaton kvint­váltó dallamok, valamint siratók elemzése kapcsán jut arra a következtetésre, hogy a honfog­lalás előtti magyar népzenei rétegeknek nincs meggyőző párhuzama a finnugor né­pek zenéi­ben, a kutatások török és mongol népcsoportok esetében ígéretesebbek.

Boros-Konrád Erzsébet írása (Birtalan József – Széki rapszódia) már hozzáférhető volt a szűk szakma számára a kolozsvári Kriterion Kiadó gondozásában 2011-ben meg­jelent, Birtalan József pedagógiai és zeneszerzői munkásságát bemutató hiánypótló három­részes kiadvány révén. A szerző ez alkalommal nem igazította a megváltozott szövegkör­nyezethez mondandóját, és az erdélyi kórustörténet jelentős alakjának reprezentatív alko­tását, a Széki rapszódiát annak életműbeli szerepe, kompozíciós közege és mindennemű külső kapcsolata nélkül elemzi.

Pávai István korabeli nyilatkozataik, leveleik alapján mutatja be, milyen is lehetett Bartók, Kodály és Lajtha folklorizmusszemlélete, kimutatva, hogy mindhárom zeneszerző-folk­lorista hasonló elvi elképzelésekig jutott el. Kodály és Lajtha kapcsán Pávai a folkloriz­mus egyéb formáit is érinti, úgy mint a népdal pedagógiai alkalmazása, a kórusmozgalom, vagy a színpadi néptánc stílusproblémái, a tánckísérő zene és a népdalok kíséretének kér­désköre. A Lajtha-hagyaték bevonásával a tanulmány különösképp Lajtha nézőpontja, a „folk­lore imaginaire” (egy gyakorlatilag kimutathatatlan, szublimálódott folklór-szemlélet) bevezetése révén hoz újat.

A zenetörténeti írások sorában Sófalvi Emese Az intézményes zeneoktatás kezdetei Kolozsváron c. tanulmánya egy 1819-es alapítású zenei intézmény első évtizedeit sűríti. Kutatásának új forrásait – a korabeli sajtó híradásai, valamint kéziratos intézménytörténeti munkák mellett – a Conservatorium irat- és kottatára képezik. A kolozsvári zenei szakírás előzményeiről olvashatunk Kulcsár Gabriellától (Emlékek a kolozsvári magyar zene­kritika történetéből – Brassai Sámueltől Lakatos Istvánig), akinél a rendszerezés igénye, az átláthatóság szándéka a különböző műfajok, a zenetörténet-írás, kritika és kró­nika közötti hasonlóságok, eltérések és árnyalatok jelölésében is megnyilvánul.

Két kalotaszegi esemény krónikája Buzás Pál esszéje, a riszegtetői népdal-fesztivál történé­se­it, valamint a magyarbikali népi színjátszó- és dalcsoport éltetőit, emlékét idéző írás (Válto­zatlanságért a változó régióban Kalotaszegen). Az élő hagyomány nevében született Székely Árpád beszámolója is (Az ige fényében és a zene szolgálatában), melyben a Kolozsvári Református Kollégium vegyeskarának két évtizednyi történetét vá­zolja a kórus­vezető, célkitűzéseivel és az énekkar távlataival egyetemben.

A kötet harmadik egységében kapnak helyet a kolozsvári-erdélyi szellemi környezetben ki­alakult zeneesztétikai műhely tagjainak írásai. Csákány Csilla A gregorián ének feldol­go­zási módozatairól a liszti életműben c. tanulmányában a Totentanz zongoraver­seny és a Via Crucis esztétikai/szerkezeti elemzésén keresztül fogalmazza meg a liszti oeuvre-ben kettős (múltból inspirálódó, előremutató) funkciót nyerő gregorián ének szere­pét. A Liszt-évforduló apropóján keletkezett Fekete Miklós eredeti mondanivalójú elemzése is (Fausti reflexiók Liszt Ferenc műveiben). A szerző tanulmánya elején fölvillantja a Faust-szimfónia formai-műfaji problematikájának kérdéseit, majd részletesen tárgyalja a fausti jellem zenei bemutatását, metamorfózisait. Fodor Attila a gazdag liszti életmű előre­mutató, modern sajátosságai közül a francia impresszionista muzsikusokra (is) hatással levő techni­kai-stiláris eszközöket, formákatés témákat elemzi (Impresszionista elő­hangok Liszt Ferenc zenéjében). A tanulmány az átfogó, közérthető bevezetőt követő­en száraz kronoló­gia helyett célszerűen „impresszionista” sujet-k mentén halad (fény és árnyék, víz, harangok, eljutva az ún. oiseaux-zenéig). Fodor megfogalmazásában Lisztnél „a harmónia és a hang­szín nem öncélú, »hangfestő« elemként jelenik meg, hanem egy össze­tett tér-idő manipulá­ció egyik vetületeként. (…) az impresszionisztikus hatást elsődlegesen kiváltó összetevő nem a harmóniához, hanem a zenei időhöz kapcsolódik”. (275. o.)

Angi István Szegő Péter kolozsvári zeneszerző munkáit az eddigi életmű keresztmetszeté­ben minősíti. Az erdélyi avantgárd európaisága Szegő Péter zenéjében a kompo­nista szerzeményeit méltó, nemzetközi inspirációs forrásaikhoz kapcsolódó tágabb környe­zetük­ben ismerteti. Írásában Angi a zeneszerző és avatott együttese, a kolozsvári fiatal ze­nészek­ből álló Anonymus munkásságát, eredményeit is értékeli.

A tematikus konferenciakötetek általános sajátossága, hogy az írások egymás mellett, egy­be­szőve új fényben jelennek meg. A gondos szerkesztésnek köszönhetően ezúttal azonban nem csak szövegek öntudatlan kommunikációja, hanem az azonos (zenei) értékek kiemelé­se ré­vén élő párbeszéd is megvalósul a népzene, a bartóki rend, a liszti életmű, vagy a hely­törté­neti adalékok szintjén, és tágabban Erdély, Magyarország és az egyetemes zenei műve­lődés pont­jain. Több előadás anyagában is szerepel a sajátos erdélyi dialektus és/vagy a lehetséges ma­gyar zenei identitás kérdése, valamint a mindenkori hagyományőrzés szere­pe, fontos­sága. A rendszerező, szintetizáló igény mellett a kérdésföltevéseket ez alkalommal sem csu­pán az egyes szerzők személyes attitűdje vagy a szakma, zenetudományunk egyre gyarapodó-bővülő eredményeinek integrálása követeli. Azok együtt jelentkeznek az identi­táskeresés és -tudat meghatározásával: olyan feladatokkal, amelyek még mindig központi helyet foglalnak el a magyar muzikológiában. A kötet nemzetközi szinten is méltán kelthet érdeklődést, kár, hogy angol kivonatai néhol elmaradnak az írások színvonalától…

Bízunk benne, hogy az érdeklődőknek nem kell újabb 15 évet várni hasonló, kolozsvári ori­gójú zenei tanulmánykötetre!

(Zenei művelődésünk a változó régióban. A VII. Hungarológiai Kongresszus Zenetudo­má­nyi Szekciójának előadásai.Szerk. Angi István és Csákány Csilla, Erdélyi Múzeum-Egye­sület, Kolozsvár, 2013. 292. o.)

                                                           Sófalvi Emese