Ad notam (Transilvaniae)…
AVAGY (ERDÉLYI) DALLAMOK ÉS SZÖVEGEK TALÁLKOZÁSA
Többszerzős, magyar nyelvű zenei tanulmánykötet jelent meg Kolozsváron Zenei művelődésünk a változó régióban címmel. A letisztult kivitelezésű kötet másfél évtizednyi publikációs csendet tör meg: a Zenetudományi Írások 1998-as, utolsó kötete óta várta az erdélyi és az anyaországi szakma, hogy kolozsvári origóval újabb koprodukcióra kerülhessen sor […]
AVAGY (ERDÉLYI) DALLAMOK ÉS SZÖVEGEK TALÁLKOZÁSA
Többszerzős, magyar nyelvű zenei tanulmánykötet jelent meg Kolozsváron Zenei művelődésünk a változó régióban címmel. A letisztult kivitelezésű kötet másfél évtizednyi publikációs csendet tör meg: a Zenetudományi Írások 1998-as, utolsó kötete óta várta az erdélyi és az anyaországi szakma, hogy kolozsvári origóval újabb koprodukcióra kerülhessen sor.
Az apropót a 2011-es, VII. Hungarológiai Kongresszus szolgáltatta, melynek egyik hívószava a változás volt. A zenei szekció írásai is több ízben építenek a zenei szöveg(ek) metamorfózisára, leggyakrabban erdélyi vonatkozású témák kapcsán. A szerkesztők, Angi István és Csákány Csilla hangsúlyozzák az előszóban, hogy a kötetben 17 előadás szerepel, utalva ezzel arra is, hogy a magas tudományos igényű és precíz, korszerű jegyzet-apparátust felsorakoztató tanulmányok mellett értékes műelemzések, ill. lényeges „mikro-zenetörténeti” adatokat tartalmazó, vagy személyes indíttatású, esszé-jellegű szövegek is színesítik a kiadványt.
Az archaikus dallamokat, népzenei témákat, romantikus nemzeti törekvéseket, a szublimált folklór eszméjét, vagy avantgárd, kortárs zeneszerzőket felsorakoztató szövegek ívében évszázadok magyar és erdélyi vonatkozású muzsikái kapcsolódnak össze. A tanulmányok három nagy egységbe tagozódnak, a népzenei tematikát a zenetörténeti-helytörténeti írások, valamint zeneesztétikai szövegek követik.
A kötet gerincét képező, folklórtudományi írások sorát Almási István indítja összegző tanulmányában (Az erdélyi magyar népzenei hagyomány jellegzetességei). Létezik-e a Kós Károly-i „speciális erdélyi psziché”, és megfogható-e ez a népzenében? Almási szerint az Erdélyhez előszeretettel kapcsolt archaikus jelző nem vonatkoztatható általánosan a tájegységre, hiszen a belső táji differenciáltság természetesen képződik le a népzenei dialektusok szintjén is. Szintézisre törekvő írásában a folklór-kutatás képviselőinek és eredményeinek bemutatása révén bontakozik ki az erdélyi magyar népzene korántsem teljes, azonban annál átláthatóbb képe. A történeti Erdély területén jellegzetesnek számító együttes-típusok (pl. hegedű-kontra-nagybőgő, ill. hegedű-gardon), stílusrétegek, rendhagyó előadásmódok és sajátosságok (pszalmodizáló dallamok, „jajnóta”, „falu nótája”, aszimmetrikus ritmusok, strófikus siratók) bemutatása mellett a szerző utal az idegen (román) kölcsönhatásra is, mely meglátásában túlnyomórészt csak helyi érvényű, azaz nem vált általánosan elterjedté.
Szenik Ilona Rögtönzés és variálás a népzenében c. tanulmányában két, a népi muzsika gyakorlatában rendkívül sokrétű eljárás tipológiáját rögzíti. A variálás a népzene belső és külső forrásokból táplálkozó fejlődésének legfontosabb tényezője, képessége feltételezi, hogy a tudatban kialakul a szerkesztés szabályrendszere, míg az improvizált (nép)zenei szövegek elvont formai- és dallammodellekre épülnek. Szenik példái erdélyiek, és egyaránt szerepel köztük sirató, bővültsoros dallam és külső forrásból átvett dallam (egyházi népének és világi eredetű üdvözlő ének). A szintetizáló írás kérdésföltevései további kutatások alapját képezhetik az improvizációk, variánsok és dallami metamorfózisok témájában is.
Utóbbihoz kapcsolódik a kötetben Kővári Réka tanulmánya (Erdélyi és moldvai karácsonyi szokásdallamok a Deák-Szentes-kéziratban – a Kájoni Cantionalétól a népzenei gyűjtésekig), melyben egyházi énekek (bővített és díszített) változatainak a néphagyományban való továbbélését vizsgálja a szerző. Kővári a dallamtár és a szöveggyűjtemény gazdagodásának, átalakulásának folyamatát öt, kevéssé ismert példa keresztmetszetében villantja fel, mindenütt jelölve a népi dallamkincsbe való illeszkedést, ill. a Cantionale elsődleges használati helyén végzett recens népzenei gyűjtések alapján a variánsokat is. A dallamok metamorfózisához kötődik Péter Éva írása is (A gyülekezeti ének és a magyar népdal közötti zenei kapcsolatok), mely a vokális népzene és a református gyülekezeti ének tipológiai összefüggései, valamint közös jellemzői (monódia, strófikus építkezés, verses textus) alapján von párhuzamokat. Péter meglátása szerint érdemes a szerkezeti és dallamtörténeti jellegzetességek mellett az egyházi ének és a népdal kapcsolatait a szövegek szintjén is vizsgálni. A népi kultúra és magas kultúra egybeolvadásának hasonló témájáról legutóbb Watzatka Ágnes katolikus dallamokat feldolgozó tanulmányában olvashattunk (Egyházi énekek a népi emlékezetben: befogadás, transzformáció, újrakomponálás, In Magyar Zene, L./1., 2012. febr., 108-119.).
Paksa Katalin egy szerteágazó tánctípus-család, az európai régi táncrétegbe illeszkedő ugrós dallamok erdélyi sajátságait vizsgálja „Ugrós” karakterű néptáncok zenéje Erdélyben című tanulmányában. A szerző kiemeli, hogy paradox módon éppen a „művelődésében konzervatív Erdélyben” található kevesebb példa erre a típusra, az csupán az ország keleti felében, ill. az onnan kirajzott népcsoportoknál honos – igaz, ott igen fejlett formában, a legényes táncfajta átmeneteként. Tari Lujza „Koltói csárdás” – Liszt Ferenc magyar rapszódiái és a népzene c. tanulmányában a Liszt-rapszódiák népzenei hátterét, a felhasznált dallamok korabeli lejegyzését, publikálását, és a zeneszerzőnek e forrásokkal való találkozásait vizsgálja részletesen. Megállapítja, hogy Liszt népzenei mintái a korabeli kottakiadványok, kéziratos gyűjtemények mellett olykor közvetlenül maguk az élő előadások lehettek. Tari a Liszt által felhasznált dallamok lehetséges eredetét, népzenei hátterük, ill. folklorizációjuk és továbbélésük kérdéskörét is érinti.
E két utóbbi, a tánczenei dallamok stiláris, tipológiai jellegzetességeit és történeti összefüggéseit, hatásait tárgyaló írás közé ékelődik Sipos János tanulmánya (Finnugor nyelv versus török-mongol népzene), mely tömör kutatás- és egyben kutatás-elmélet történet is. A szerző Dobszay Lászlónak a sirató alapnyelvezetére vonatkozó összefoglalását egészíti ki új, ázsiai kutatási eredményeivel. Sipos újraértelmezi Vargyas Lajos példáit, és pentaton kvintváltó dallamok, valamint siratók elemzése kapcsán jut arra a következtetésre, hogy a honfoglalás előtti magyar népzenei rétegeknek nincs meggyőző párhuzama a finnugor népek zenéiben, a kutatások török és mongol népcsoportok esetében ígéretesebbek.
Boros-Konrád Erzsébet írása (Birtalan József – Széki rapszódia) már hozzáférhető volt a szűk szakma számára a kolozsvári Kriterion Kiadó gondozásában 2011-ben megjelent, Birtalan József pedagógiai és zeneszerzői munkásságát bemutató hiánypótló háromrészes kiadvány révén. A szerző ez alkalommal nem igazította a megváltozott szövegkörnyezethez mondandóját, és az erdélyi kórustörténet jelentős alakjának reprezentatív alkotását, a Széki rapszódiát annak életműbeli szerepe, kompozíciós közege és mindennemű külső kapcsolata nélkül elemzi.
Pávai István korabeli nyilatkozataik, leveleik alapján mutatja be, milyen is lehetett Bartók, Kodály és Lajtha folklorizmusszemlélete, kimutatva, hogy mindhárom zeneszerző-folklorista hasonló elvi elképzelésekig jutott el. Kodály és Lajtha kapcsán Pávai a folklorizmus egyéb formáit is érinti, úgy mint a népdal pedagógiai alkalmazása, a kórusmozgalom, vagy a színpadi néptánc stílusproblémái, a tánckísérő zene és a népdalok kíséretének kérdésköre. A Lajtha-hagyaték bevonásával a tanulmány különösképp Lajtha nézőpontja, a „folklore imaginaire” (egy gyakorlatilag kimutathatatlan, szublimálódott folklór-szemlélet) bevezetése révén hoz újat.
A zenetörténeti írások sorában Sófalvi Emese Az intézményes zeneoktatás kezdetei Kolozsváron c. tanulmánya egy 1819-es alapítású zenei intézmény első évtizedeit sűríti. Kutatásának új forrásait – a korabeli sajtó híradásai, valamint kéziratos intézménytörténeti munkák mellett – a Conservatorium irat- és kottatára képezik. A kolozsvári zenei szakírás előzményeiről olvashatunk Kulcsár Gabriellától (Emlékek a kolozsvári magyar zenekritika történetéből – Brassai Sámueltől Lakatos Istvánig), akinél a rendszerezés igénye, az átláthatóság szándéka a különböző műfajok, a zenetörténet-írás, kritika és krónika közötti hasonlóságok, eltérések és árnyalatok jelölésében is megnyilvánul.
Két kalotaszegi esemény krónikája Buzás Pál esszéje, a riszegtetői népdal-fesztivál történéseit, valamint a magyarbikali népi színjátszó- és dalcsoport éltetőit, emlékét idéző írás (Változatlanságért a változó régióban Kalotaszegen). Az élő hagyomány nevében született Székely Árpád beszámolója is (Az ige fényében és a zene szolgálatában), melyben a Kolozsvári Református Kollégium vegyeskarának két évtizednyi történetét vázolja a kórusvezető, célkitűzéseivel és az énekkar távlataival egyetemben.
A kötet harmadik egységében kapnak helyet a kolozsvári-erdélyi szellemi környezetben kialakult zeneesztétikai műhely tagjainak írásai. Csákány Csilla A gregorián ének feldolgozási módozatairól a liszti életműben c. tanulmányában a Totentanz zongoraverseny és a Via Crucis esztétikai/szerkezeti elemzésén keresztül fogalmazza meg a liszti oeuvre-ben kettős (múltból inspirálódó, előremutató) funkciót nyerő gregorián ének szerepét. A Liszt-évforduló apropóján keletkezett Fekete Miklós eredeti mondanivalójú elemzése is (Fausti reflexiók Liszt Ferenc műveiben). A szerző tanulmánya elején fölvillantja a Faust-szimfónia formai-műfaji problematikájának kérdéseit, majd részletesen tárgyalja a fausti jellem zenei bemutatását, metamorfózisait. Fodor Attila a gazdag liszti életmű előremutató, modern sajátosságai közül a francia impresszionista muzsikusokra (is) hatással levő technikai-stiláris eszközöket, formákatés témákat elemzi (Impresszionista előhangok Liszt Ferenc zenéjében). A tanulmány az átfogó, közérthető bevezetőt követően száraz kronológia helyett célszerűen „impresszionista” sujet-k mentén halad (fény és árnyék, víz, harangok, eljutva az ún. oiseaux-zenéig). Fodor megfogalmazásában Lisztnél „a harmónia és a hangszín nem öncélú, »hangfestő« elemként jelenik meg, hanem egy összetett tér-idő manipuláció egyik vetületeként. (…) az impresszionisztikus hatást elsődlegesen kiváltó összetevő nem a harmóniához, hanem a zenei időhöz kapcsolódik”. (275. o.)
Angi István Szegő Péter kolozsvári zeneszerző munkáit az eddigi életmű keresztmetszetében minősíti. Az erdélyi avantgárd európaisága Szegő Péter zenéjében a komponista szerzeményeit méltó, nemzetközi inspirációs forrásaikhoz kapcsolódó tágabb környezetükben ismerteti. Írásában Angi a zeneszerző és avatott együttese, a kolozsvári fiatal zenészekből álló Anonymus munkásságát, eredményeit is értékeli.
A tematikus konferenciakötetek általános sajátossága, hogy az írások egymás mellett, egybeszőve új fényben jelennek meg. A gondos szerkesztésnek köszönhetően ezúttal azonban nem csak szövegek öntudatlan kommunikációja, hanem az azonos (zenei) értékek kiemelése révén élő párbeszéd is megvalósul a népzene, a bartóki rend, a liszti életmű, vagy a helytörténeti adalékok szintjén, és tágabban Erdély, Magyarország és az egyetemes zenei művelődés pontjain. Több előadás anyagában is szerepel a sajátos erdélyi dialektus és/vagy a lehetséges magyar zenei identitás kérdése, valamint a mindenkori hagyományőrzés szerepe, fontossága. A rendszerező, szintetizáló igény mellett a kérdésföltevéseket ez alkalommal sem csupán az egyes szerzők személyes attitűdje vagy a szakma, zenetudományunk egyre gyarapodó-bővülő eredményeinek integrálása követeli. Azok együtt jelentkeznek az identitáskeresés és -tudat meghatározásával: olyan feladatokkal, amelyek még mindig központi helyet foglalnak el a magyar muzikológiában. A kötet nemzetközi szinten is méltán kelthet érdeklődést, kár, hogy angol kivonatai néhol elmaradnak az írások színvonalától…
Bízunk benne, hogy az érdeklődőknek nem kell újabb 15 évet várni hasonló, kolozsvári origójú zenei tanulmánykötetre!
(Zenei művelődésünk a változó régióban. A VII. Hungarológiai Kongresszus Zenetudományi Szekciójának előadásai.Szerk. Angi István és Csákány Csilla, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2013. 292. o.)
Sófalvi Emese