Tiszatájonline | 2014. március 23.

A bennünk élő zsidó

Artur Palyga kortárs lengyel szerző A zsidó című darabját március 7-én mu­tatták be a Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. közös előadásaként; a produkciót Szabó Máté rendezésében, Pászt Patrícia fordításában, Mucsi Zoltán főszereplésével láthatta a közönség. Egy színpadra vitt mű, ami lefor­ráz és megnevettet. Eredmény: vastaps […]

IGAZGATÓ: Abból kell kiindulnunk, hogy vendégünk lesz. Nagyon fontos vendégünk, tisztelt kollégák. Nagyon, nagyon fontos. Ott a Szentföldön nem akárkik laknak. Tudják maguk, micsoda vagyonokkal rendelkeznek?

LENGYEL TANÁRNŐ: Az evangéliumokban nem mindnyájan.

IGAZGATÓ: Azóta sok minden megváltozott, kollegina.

TESITANÁR: Én is hallottam, hogy ezek a zsidók hihetetlenül ki vannak bélelve.

Artur Palyga kortárs lengyel szerző A zsidó című darabját március 7-én mu­tatták be a Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. közös előadásaként; a produkciót Szabó Máté rendezésében, Pászt Patrícia fordításában, Mucsi Zoltán főszereplésével láthatta a közönség. Egy színpadra vitt mű, ami lefor­ráz és megnevettet. Eredmény: vastaps.

Lengyelország, egy csőd szélén álló lepusztult falusi iskola, egy igazgató, egy pap, egy fara­gatlan tornatanár, egy idős lengyel tanárnő, egy csinos, ám nem túl okos angoltanárnő és egy levél Izraelből. A megszorult anyagi helyzetbe került iskola munkatársait az igazgató hívja össze, miután az iskola korábbi diákja, David Wasserstein azt kéri, küldjék el neki egy régi dolgozatát. Az a diák kéri mindezt, akinek évtizedekkel korábban el kellett hagy­nia szülővárosát. Pontosabban elüldözték, s azóta Izraelben él. Az igazgató soha vissza nem térő lehetőségnek tekinti az izraeli levelet: a gazdag zsidó pénzéből talán megment­hetnék a leamortizálódott iskolát, és elkerülhető lenne a bezárás is, mindehhez pedig nem kell mást tenni, csak meg kell hívni az Izraelben élő zsidót, Wassersteint, aki bizonyára megörül nekik, kegyetlenül meghatódik a kedves lengyel fogadtatástól, és adományoz egy nagyobb összeget a tanintézmény megmentésére. Öt különböző korú és hátterű ember beszélget tehát a tervről az iskola tanári szobájában. Palyga nem véletlenül választotta helyszínnek a tanári szobát, hiszen szimbolikusan ez az a tér, ahol az „okosok” eldöntik, hogyan neveljék a jövő nemzedékét, miféle tudást csöpögtessenek a nebulók fejébe, vagy éppen milyet ne, mit ne tanítsanak meg a könyvekből, és mi az, ami elhallgatásra vagy eltagadásra szorul.

Az első fél órában a holokauszttémával átszőtt terepen folyamatosan robbannak a poén­bombák. Jóízűen nevetünk, néhány másodperc elteltével azonban pironkodva konstatál­juk: tulajdonképpen az elénk állított tükörbe nevetünk. Elismerjük vagy sem, bennünk is lappangnak a bőrszínnel, idegen kultúrával, vallással, fajjal szemben érzett előítéletek, sztereotípiák.

Hogyan üdvözöljünk egy zsidót? Egyáltalán, zsidónak, hébernek vagy izraelitának szólít­suk? Szabad vele kezet fogni vagy az azért mégiscsak túlzás? Mellőzzük a kóser kaját és vendégeljük meg inkább milánói makarónival? E kényes kérdések, illetve a rájuk adott válaszok a kitűnő színészi előadásmódnak köszönhetően telnek meg közel negyvenpercnyi humorral. Kár, hogy a kacagás elhaltával újra és újra rádöbbenünk, valójában saját attitű­dünkön nevetünk.

A mókát és kacagást később drámai párbeszédek, álláspontok ütköztetése váltja fel. Az alapkonfliktus az, szabad-e a város egykori szülöttéről, a „zsidóról” elnevezni az iskolát, hogy megmentsék az intézményt az anyagi csődtől. A szereplők – akárcsak mi, nézők – kénytelenek szembenézni a múlttal, felmenőink háború alatti tetteivel. A zsidó című elő­adás fajgyűlölet tematikában egyáltalán nem szorítkozik kizárólag a II. világháború körüli eseményekre, sőt, nem is csupán a rasszizmusról beszél, hanem valami nagyon ijesztő, világméretű problémáról, személyes és társadalmi szintű gyűlöletről, kirekesztésről, ön­védelmi struccreakciókról és felelősség elől való menekülésről.

A tanári szobára lassan rátelepszik a fojtogató tényfeltárás, a falak repedéseiből előkúsz­nak az addig ki nem beszélt titkok és előítéletek: a tanárok nem csak, hogy nem látnák szívesen a zsidó férfit, de lengyel és zsidó témakörben bizony rengeteg bevallani valójuk is akad. Az éveken át cipelt titokputtony szakadozni kezd, napvilágot látnak az eltagadott és elhallgatott személyes történetek. Az igazgatóról kiderül, hogy a háború után elődjét, a holokauszt-túlélő, és a városba visszatért zsidó nőt túrta ki pozíciójából, nem éppen kor­rekt módon került az igazgatói székbe. Különlegesség, hogy generációs különbségek is feszítik a darabot, mely tovább tetézi a feszültséget. A tornatanár és az angoltanárnő fiata­lok, gyerekként élték meg az előző rendszert, ám rá kell ébredniük, felmenőik bűne az ő világlátásukon és történelemszemléletükön is makacsul megtapadt.

Egri Kati, a lengyel tanárnő szerepében remekül hozza a kívülálló, vitriolos, fricskázó ka­raktert. Őt a legnehezebb megtörni, önvizsgálatra bírni. Életét végigkísérti gyerekkori traumája: tettestárs volt egy zsidó kisfiú véresre sebesítésében. A laza, nagyképű torna­tanár (Katona László) a darab végéig emberi marad, már majdnem elhisszük neki, hogy ő az egyetlen, aki nem antiszemita. Sárközi-Nagy Ilona döbbenetes hitelességgel alakítja a divatos, fitnesz imádó, butának látszó, de korántsem ostoba naiva karakterét. Ő „csupán” gazdag nagypapája „örökségét” hurcolja közel két évtizede, azét a nagypapáét, aki abból tett szert a jómódra, hogy eladta a Lengyelországból deportált emberek után üresen ma­radt lakásokat.

Ettől olyan rettentő és meghökkentő A zsidó: itt mindenki – társadalmunk közgondolko­dására is igen csak jellemző módon – antiszemita, így vagy úgy, mindenkiben ott lapul valamiféle eleve elrendelt gyűlölet. Vajon milyen szituáció csalhatja elő belőlünk?

Lengyelország náci megszállása alatt csaknem ötmillió lengyel veszítette életét. Közülük csaknem 2,5 millió volt a holokauszt során meggyilkolt zsidók száma. A tragédia ellenére az antiszemita attitűd a háború végeztével sem szűnt meg a lengyelországi zsidók és nem-zsidók között: a háború alatt a bujkáló zsidókat és az őket rejtegetőket sok esetben épp lengyelek zsarolták meg vagy jelentették föl. Míg itthon éppen a német megszállás emlékműve kavar hatalmas indulatokat, Lengyelországban a kényes kérdés az, hogyan pusztították el szinte a teljes lengyel zsidóságot.

Mi a darab tanulsága? Minél később göngyölítjük fel a kényes ügyeket, annál nehezebb lesz a szembenézés, úgy is mondhatnánk, hogy a darab megmutatja, mennyire fájdalmasan nevetséges a túlpartról kiabálni, és csupán szavak szintjén, őszinte önvizsgálat nélkül le­számolni az előítéletekkel. Ha egy társadalom nincs rendben a múltjával, nincs rendben a jelenével. A jövőjével sem lesz.

Olyan az előadás, mint egy luxuscsokoládé: egyszerre keserű és édes, amelyet professzio­nálisan kidolgozott jellemkomikumokkal öblíthetünk le. Garantáltan sokszor nevetünk majd, mert mi mást is tehetünk, nincs más menekülési útvonal. Vagy feljajdulunk, vagy marad a röhögés. Utóbbi kényelmesebb. Súlyos darab, mellbevágó párbeszédekkel arról, mit kezdjünk a múltunkkal, hogyan kellene azt tisztába tenni. A szembenézés esélyt adhat arra, hogy a borzalmak ne történhessenek meg újra. Bármilyen fájdalmas, a társadalom­nak részt kell vállalnia a felelősségben, az egyetlen út a megtisztuláshoz, hogy szembenéz­zünk az elhallgatni vágyott dolgokkal. A közös továbbgondolkodáshoz a történelem vitat­hatatlan tényeinek elfogadása erősen javasolt lenne. De itt még nyilván nem tartunk. Mert, a történelmi szembenézés még nem megy könnyen. A Magyarországon bemutatott lengyel darab a személyes és társadalmi felelősség szimbolikus felkiáltójele.

IGAZGATÓ: Mucsi Zoltán
LENGYEL TANÁRNŐ: Egri Kati
TESITANÁR: Katona László
ANGOL TANÁRNŐ: Sárközi-Nagy Ilona
KRISI ATYA: Tamási Zoltán

Rendező: Szabó Máté

Szkéné Színház

 Jónás Ágnes