Viharsarki muri

CARLO GOLDONI: CHIOGGIAI CSETEPATÉ, BÉKÉSCSABAI JÓKAI SZÍNHÁZ

„Chioggia negyvenezer lakosa csupa egyszerű ember: halász, matróz, csipkeverő asszony – árujuk keresett portéka –, s mindössze néhány lakos emelkedik ki a pórnép közül. Errefelé az embereket két csoportba osztják: gazdagra és szegényre. Aki parókát hord és kabátot visel: gazdag, aki csak sapkában és köpenyben jár: szegény. Ám az utóbbiak gyakran jóval tehetősebbek, mint az előbbiek.”* – Drubina Orsolya beszámolója

…A február végi, Kiss József rendezésében bemutatott előadásra alig lehet jegyet kapni. Ebben az évben Carlo Goldoni műve alighanem az egyik legnagyobb sikernek ígérkezik a Békéscsabai Jókai Színház színpadán. A felgördülő függöny mögött Horesnyi Balázs díszlettervező XVIII. századi Chioggiája tárul elénk, szürke falakkal, aprólékosan kidolgozott díszítő elemekkel, egy olyan papír hatású díszletvárosként, amelybe tökéletesen illeszkednek az egyszerű natúr fából készült kellékek (székek, söprűk) és amelyből tökéletesen kiválnak a színes jelmezek. Az előadás a történetet ugyan nem emeli el az adott kortól, nem kíván mindenáron stilizált hatást kelteni, ám ezt a rendezés egésze nem is követeli meg tőle. A koncepció sajátja az a korhű látvány és játékstílus, amellyel úgy tud minket több, mint két órán keresztül önfeledt kacagásra bírni, hogy egy pillanatra sem igyekszik Goldoni komédiájára valamilyen nevetségesen „aktuális” világot ráerőltetni. (Megmarad az olyan finom megoldásoknál, mint egy halászmester által kitolható hajó, vagy a kézről felszippantható „dohány” megjelenítése.)

Az olasz commedia dell’arte megreformálójának vígjátéka 1760-ban került először színre a velencei karneválon, és azonnal sikeresnek bizonyult. Alapkonfliktusa igen egyszerű és szerény: a városkában három lányra jut egy legény; s a kevés legény is folyton a tengeren van halászni. Mégis mit lehet ilyenkor csinálni? Tereferélni, ágálni, csivitelni, lefoglalni a kezeket és a gondolatokat, amíg csak az urak végre haza nem térnek. Hanem akkor kerekedik csak igazi ’ereszd el a hajamat’, mikor mindenki szeret valakit, akiről azt hiszi, hogy éppen valaki mást szeret, békülésről pedig ennyi vágyakozó, féltékeny és temperamentumos szereplő között természetesen szó sem lehet.

A játék felszabadult és virtuóz. Az első pillanattól kezdve ott érzem az olasz terasz forróságát a talpam alatt, mintha magam is csipkét vernék a piazzettán a hangosan incselkedő asszonyok között. Fehér Tímea (Lucietta) első megszólalása rögtön megadja az előadás alaphangját, eleven és vehemens figurája csak úgy lobog a színen. Ám karizmatikus nők sorát vonultatja fel az előadás, akik nélkül nem működhetne ez a lármás, jókedélyű csetepaté. Kovács Edit Pasqua asszonya finoman és okosan dühös, lendületes jelenléte a darab során végig töretlen. Komáromi Anett Orsetta szerepében olyan vulgáris, csámpás, mellkas csapkodós vén-hajadon, hogy a közönség tíz ujját megnyalja utána, a perzselő vitákban pedig képtelen ritmust téveszteni. Nagy Erika (Libera asszony) kihallgatási jelenetében visítva röhög a közönség a tökéletes tempóban játszott süketségen, Liszi Melinda pedig emlékezetes alakítást nyújt sóvárgó, fiatal lánykaként. Velich Rita jelmeztervező ruháiban a nők csípője mutatósan ringadozik, a saját, különbejáratú csipke kendőkért és kiegészítőkért pedig nagy dicséret illeti. Az urakon akár halász öltözetről (sapkáról és köpenyről), akár jegyzői maskaráról (parókáról és kabátról) legyen szó,minden jól mutat. Ahogy a színész belakja öltözetét, ahogy a ruha szinte önmagától mozdulataihoz idomul, ott bizony megbújik valami zsigeri tehetség, valami, amitől az összes élettelen tárgy egyszerre életre kel, és a színpadon létező művész elkezdi uralni a teret, az időt és a nézők teljes figyelmét. Erre azt hiszem nagyon kevesen képesek. Csomós Lajos például igen. Fortunato megformálójaként egész testéből játszik, a közönség szinte egy emberként imádja, vérbeli komikus ő, aki csöndjeit olyan színpadi jelenléttel képes megtölteni, amitől hosszú percekig pukkadozik a nagyérdemű. Nincs fölösleges mozdulata, rosszul eltalált hangsúlya, a hadarás nagy mestere. A commedia dell’arte látszólagos kavalkádjában az óramű pontosság elengedhetetlen. Egyetlen hibától képes humortalanná, ritmustalanná válni egy-egy jelenet, ami ebben a műfajban az egész előadás bukását eredményezheti. Vadász Gábor (Toffolo) bájos bajkeverő, Tege Antal (Beppe) amellett, hogy egyébként az előadás játékmestere is egyben, humorosan tud mindent kétszer mondani. (Nehéz feladat, egy idő után ugyanis mindig unalmas.) Bartus Gyula (Toni) és Mészáros Mihály (Vicenzo) remekül segítik az előadás ívét megtartani, Katkó Ferenc Titta-nanéja pedig számomra felejthetetlen. Altisztként Szabó Lajos igazi részeges inas, csodaszépen megformált gegekkel, aki mellett Gulyás Attila főjegyzőként kissé elmarad a színen. Mindenesetre az előadás után bizonyos elégedettséggel jutott eszembe a tehetségben tehetős Jókai Színház gárdájáról Kosztolányi jól ismert, örökbecsű pár sora: „A közönség nem követeli meg okvetlenül a rosszat. A jót is elfogadja.”

Drubina Orsolya

Kép forrása: jokaiszinhaz.hu/chioggiai-csetepate-kepek