Dylan Dog: Az élőhalottak ébredése

A Dylan Dog Olaszország egyik legnépszerűbb képregénysorozata, ami 1986 óta jelenik meg havi rendszerességgel, és mostanra bőven túl van a 300. számon. A horrorszéria és annak címszereplője Tiziano Sclavi fejéből pattant ki, főszereplője vizualitását pedig Claudio Villa határozta meg, méghozzá Rupert Everett brit színészről mintázva (ő 1994-ben el is játszotta a főszerepet a Dellamorte Dellamore című kultikus horrorvígjátékban, ami egyfajta majdnem-adaptációja a Dylan Dognak). Most, csaknem 30 éves késéssel az első (Az élőhalottak ébredése) és a második történet (Hasfelmetsző Jack) végre megjelent itthon egy 200 oldalas kötetben – a vállalkozás nem példa nélküli, és nem is kockázat­mentes. A magyar képregénypiac már bizonyította egyszer egy másik nagyszerű olasz horrorsorozat, a Dampyr bukásával, hogy bajosan (ha ugyan egyáltalán) képes eltartani egy efféle címet, minősüljön az bármekkora klasszikusnak pár országhatárral arrébb.

Dylan Dog egyfajta vagány, nőcsábász, okkult Sherlock Holmes. Az ő magándetektíves bogara az, hogy csak termé­szetfeletti ügyeket vállal, minél furább, minél hátborzonga­tóbb, annál jobb: ő „a rémálmok nyomozója”. A Craven Road 7 (Wes Craven horrorfilmrendező után) szám alatti londoni irodájának csengője egy rettenetes üvöltés hangjá­val jelzi a vendég érkezését, asszisztense a komikus Grou­cho, (Groucho Marx nyomán) aki folyton hülye favic­ceket mesél, akár adódik rá alkalom, akár nem. Dylan ügy­felei jel­lemzően nagyon rémült és nagyon dögös nők, akiket sorban ágyba is visz. Az alapfelállás: minden részben más rejtély, más borzalom, más nő.

A Dylan Dog egy felvállaltan „olcsó”, azaz ponyvás sorozat, ami a címszereplőt a horror klasszikus, popkult rémalakjai ellen (vámpírok, szellemek, zombik, farkasemberek stb.) állítja csatasorba, bátran, szégyentelenül és tudatosan, ami pedig a legfontosabb, szórakoztatóan használva fel a zsáner kliséit. Az első rész legelső paneljén mindjárt egy sötét, horrorisztikusan ábrázolt kúriát látunk, amelynek belsejéből rémült kiáltás hallatszik. A folytatásban egy lengén is alig öltözött, gyönyörű nő menekül egy zombi elől, aki nem olyan régen még a férje volt – végül egy fejébe szúrt ollóval állítja meg. És ez még csak az első hét oldal. Ennél egyértelműbben, lelkesebben és gyorsabban nehéz egy sorozatnak elköteleznie magát egy adott műfaj és stílus mellett.

Mind Az élőhalottak ébredése, mind a Hasfelmetsző Jack mozgalmas és fordulatos történet. Előbbi a vidéki helyszínnel (az első kép a gonosznak otthont adó kisvárosról a Dr. Caligari expresszionista rémálmát idézi) és a zombik hordájával különösen erős atmoszférát teremt, és még az őrült tudós archetipikus figurájának megfelelő Dr. Xabaras (egy még később is visszatérő ellenség) kényszeres, sztorimagyarázó monológja sem rontja jelentősen az összképet – mint említettem, Sclavi mosolyogva öleli keblére a műfaj sablonjait. Oly­annyira, hogy ezt a konkrét sablont aztán ellövi a második sztoriban, a Hasfelmetsző Jackben is. Ennek a látszólag balul elsült szeánszból induló történetnek a legnagyobb erőssége a főhős mellé csapódó vad, manipulatív femme fatale végig ambivalens alakja, és a kétértelmű, szinte teljesen szöveg nélküli, hipnotikus erejű befejezés.

Ami utóbbit illeti, Angelo Stano rajzai nagyszerűek. A zömében szürkeárnyalatok nélküli, így erősen kontrasztos fekete-fehér képi világ egyszerű, de kifejező és nyers vonásokból, egyfajta nehezen megfogható, európai eleganciával épül fel. Stano szépen játszik a képregény hatás­mecha­niz­mu­sá­val, a horrorjelenetek sokkhatását pl. „las­sí­tás­sal”, vagyis egyetlen mozdulat (mint a lecsapó kés), rendkívül részletes, több képkockán átívelő ábrázolásával növeli. A rajzok így ugyanolyan egyértelműen állást foglalnak a Dylan Dog exploitív jellege mellett, mint a történetek maguk – tartalom és forma éppoly tökéletes egységben van, mint a ’70-es, ’80-as évek jobb olasz vagy akár amerikai horrorfilmjeiben, amikből a sorozat egyébként is bátran merít.

A Dylan Dog szórakoztató olvasmány, itthoni megjelenése pedig fájdalmasan nagy űrt tölt be a magyar piacon. Kis szerencsével lesz akkora sikere, hogy ne csak a folytatás legyen garantált, hanem idővel más olasz képregények (fumettik) is lehetőséget kapjanak nálunk. Van miből válogatni.

Rusznyák Csaba