Ordinary Victories

Minden leleményessége, kreativitása és éleslátása ellenére a művészet ritkán tudja igazán jól megfogni magát az egyszerű, hétköznapi életet. Leggyakrab­ban persze meg sem próbálja, vagy eleve „valóságnál nagyobb” karaktereken keresztül, grandiózus szempontból, mindent felnagyítva, stilizálva, lekere­kítve, karikírozva közelít hozzá. A konfliktusok gondosan strukturált drama­tur­giai keretek közt robbannak ki, katartikus nagyjelenetekben oldódnak, a sze­replők átlagemberekként is közel heroikus tetteket visznek véghez, és le­nyűgöző jel­lemfejlődéseken mennek keresztül, jól meghatározott motívu­mok mentén.

A francia Manu Larcenet, akit a frankofón képregé­nyes szcéna a ’90-es évek közepe óta jegyez, az Or­di­nary Victories című művével a kivételek nem túl hosszú sorát gyarapítja. És ezt már a cím is jól pél­dázza: „közönséges győzelmekről” van szó, amiket a hétköznapi ember arat hétköznapi szituációkban – a sok-sok vereség közepette. A szerelmi életében, a mun­kájában, a családi körében, a szomszédjával, az apja volt munkatársaival vagy éppen a postással kapcsolatban.

A főszereplő Marc, egy professzionális fotós, aki pánikrohamaival küszködve keresi magá­ban és munkájában az igazi művészetet, miközben macskájával az oldalán mindennapi problémák és lehetőségek egész sorával szembesül. Megismerjük szüleivel való komplex, szereteten igen, de kölcsönös megértésen nem alapuló viszonyát, amit egy újonnan diag­nosztizált betegség súlyosbít; felszabadult, a gyerekkori csipkelődéseket máig őrző kapcso­latát testvérével; új barátnőjét, és annak igényét a felnőttkor egy érettebb fázisába lépésre, amire Marc még nem képes; összebarátkozását egy szomszéddal, akinek háborús múltja komoly morális fertőt rejt; és küszködését, hogy művészként valami igazán fontosat és tar­talmasat alkosson. (A cikk alapja a négyrészes képregény első felét egy kötetbe gyűjtő ame­rikai kiadás.)

Larcenet olyan elnagyolt vonásokkal, olyan karika­tú­raszerű figurákkal dolgozik (kerek fejek, apró sze­mek, nagy orrok), amik első látásra inkább illenének szati­rikus vagy szimplán vígjátéki babérokra törő comic stripekbe – ráadásul ezeket fokozzák a sze­replők ak­tuális érzéseinek rajzfilmes kivetülései („dühfelhő” a szereplő feje fölött, egyetlen nagy könnytócsává váló szem). Ám ezek látványos kont­rasztot alkotnak a Marc időnkénti, életről való el­mélkedéseit aláfestő fotorealisztikus inzertekkel és a pánikrohamokat, il­letve a szélsőséges érzelmeket ábrázoló, már-már rém­álom­szerű, vörös-fekete ké­pekkel.

Nem is beszélve magáról a sztoriról, ami ugyan bőven tartalmaz humort is (hol gyermete­get, hol szárazat, hol ironikust, hol érettet), alapvetően mégis egy átlagember átlagéletének drámai hangvételű krónikája – konfliktusokkal, veszteségekkel, kihívásokkal, nehézségek­kel, tragédiákkal, és azzal a néhány közönséges győzelemmel. Larcenet rajzstílusa nagysze­rűen ragadja meg mindazt, ami ezzel együtt jár: az élet banalitását, vagyis azt a banalitást, amit nem harsány komédiákból ismerünk, hanem mindennapi szituációkból, saját visel­kedéseinkből, döntéseinkből és gondolatainkból.

Ugyan akad az Ordinary Victoriesnek néhány érez­he­tően kiszámított, így az alapvető spontaneitásából kissé kilógó történeteleme (mint a kapcsolat Marc szom­szédja és apja között), de Larcenet összességé­ben mes­terien szövi főszereplője életének fonalát. A képregény­ben végig érződik az élet véletlenszerű­sége, a szituációk esetlegessége, és bár hangsúlyos Marc érésének, válto­zásának, „felnövésének” folya­mata, ez bravúros módon inkább tűnik az egymás után la­zán szőtt események ter­mészetes következ­ményének, mint a cselekményt vas­kézzel, tudatosan formáló al­kotói szándéknak.

Larcenet belesző a történetébe társadalmi és politikai témákat is (a tisztességes kétkezi munkások ellehetetlenülése, és a szélsőjobb előretörése Franciaországban), felfestve a sze­mélyes problémák mögé az élet néhány olyan aspektusát, amire az átlagembernek nincs befolyása, de ami befolyással van rá, mélyítve a mű realista stílusát és szomorú hangvételét. Bizonyos üzeneteket ugyan kicsit túlságosan szájba rág (mint pl. hogy az általános elége­detlenség a radikális nézetek terjedéséhez vezet), de az így kialakult komplex képből még szebben nő ki az egyszerű, fiatal férfi megkapó, őszinte és mélyen személyes útkeresése. Nagy szavak, de nehéz jobban megfogalmazni: Larcenet magát a jó és rossz értelemben is vett átlagéletet vetette rendkívül hitelesen papírra.