Terek

Amikor tehetem, sétálni megyek. Ilyenkor figyelem, ahogyan történik a város. Fut a Nápoly nevű folyamat. Időnként meglep, hogy a káosz hogyan tartható fenn ilyen sokáig. Alapvetően persze minden az entrópiára törekszik, mégis úgy tűnik olykor, hogy a rendezettség megteremtése egyszerűbb, mint a káoszban élni. Minden jel szerint ezzel az elképzelésemmel kisebbségben vagyok itt.

Sétálok a keskeny utakon és újra rácsodálkozom, hogyan osztották fel Nápolyban a teret. Mindkét oldalon hat-hétemeletes mediterrán épületek, középen macskaköves utca, ami gyakran olyan keskeny, hogy csak robogóval lehet rajta közlekedni. Ezekbe az utcákba órákig nem süt be a nap. A tömeg óriási, mindenki ütközéshatáron közlekedik. Az első napokban szinte sokkolt az emberi testek ennyire közeli és folyamatos jelenléte. Az éttermek, bárok, kávézók, fogadóirodák belső terei is hasonlóak: mind szűk és zsúfolt. Ez a megszokott, nem zavar senkit, csupán az idelátogatókat.

A dómtól nem messze az egyik kis utcában sétálva különös dolog szúr szemet. Két templom, egymással pontosan szemben, a keskeny utca két oldalán. Olyan közel állnak, hogy ha mindkettőben egyszerre miséznek, az az érzésem, minden áthallatszik. Biztosan van egy történet a szokatlan elrendezés mögött. Menet közben jól szórakozom, miközben meglóduló fantáziával a lehetséges okokat és a hozzájuk tartozó történeteket gyártom. Később eldöntöm, hogy nem is szeretném tudni az igazságot, mert mi van, ha prózai.

Egy kevlármellényes rendőr megállít egy szabálytalanul közlekedő autóst. Ebben a városban az a legkülönösebb, amikor valami olyan, mint a megszokott.

Amit az utcákon megspóroltak, hozzáadják a tereikhez. Rengeteg van belőlük és mindnek más a hangulata. Bár nagyvonalúan tágasak, mégsem birodalmiak – talán azért, mert beszélgetésre használják őket a közelben lakó családok. Az ismerősök rendszerint ezeken a tereken jönnek össze. Esténként kiül minden generáció. A felnőttek nagyhangon, látványos gesztusokkal, élvezettel beszélgetnek, a gyerekek fociznak. Mindig fociznak. A zaj óriási, mégis barátságos. Az az érzése a szemlélőnek, hogy az utcák kizárólag azért léteznek, hogy összekössék a tereket.

Vergilius sírjához indulok. Gyalog megyek. A metró épp előtte tenne le, de az ember nem megy metróval Vergiliushoz. Egy kis parkban van, a tengertől nem messze. Még érezni a sós levegőt. Egy sziklafalba vájt hasadék, a hagyomány szerint itt van Vergilius sírja. Mellette egy Apollónak szentelt oltár. Száz méterre innen egy templom, a Santa Maria di Piedigrotta, melyet azért építettek, hogy szakralitásával ellensúlyozza a pogány hely kisugárzását.

Kiülök a tengerparti sziklákra. Most kicsit feljebb, mint szoktam, mert a szél miatt nagy a hullámverés. Kibontom a sörömet. Nézem, ahogy nem működik a Vezúv. Érthetően ez mindig megnyugtató. Az itt töltött hónapok alatt rengetegszer jöttem ide, hol egyedül, hol társasággal. Néztem a vulkánt, a tengert, a hajókat. A hajókat gyermeki módon lenyűgözőnek találom, a csónaktól a luxus tengerjárón keresztül a teherszállító gigászokig. Alföldi gyerek vagyok.

Figyelem a vizet, meg a tűzhányó sötét tömegét. A lábánál csillognak a város fényei. A mostani az utolsó alkalom. Arra gondolok, ha valaha még visszatérek ide, már az sem lesz ugyanolyan, mint most. Akkor se, ha ugyanide, ugyanebben a napszakban, ugyanezzel a sörrel ülök le. Mivel erre gondolok, már ez sem ugyanolyan, mint az előző alkalmak. Az épp mostba szinte észrevétlenül belopta magát a visszaemlékezés.

Az első napomon is lejöttem erre a helyre. Most itt búcsúzom el Nápolytól, ettől az elképesztően szélsőséges várostól, ahol egy téren osztozik a szent és a profán. Kicsit nehéz szívvel, ugyanakkor nagy örömmel, hiszen visszavár, remélem, Szeged.

Szabó István Zoltán (Steve)