A nagy amerikai mítosz

5. RÉSZ: EMBERI ISTEN

Superman felbukkanása és sikere egy csapásra, örökre megváltoztatta az amerikai kép­regé­nyes szcénát. Ami addig egy főleg másodlagos csatornákon folyó és főleg komikus (a „comic book” elnevezés nem véletlen) szórakoztatási forma volt, az Jerry Siegel és Joe Shuster fi­gurájának hála kinőtte magát a szórakoztatóipar egy egészen új és nagy ágává. De mik vol­tak ennek a si­ker­nek a fő okai? Úgy is feltehetnénk a kérdést: mi újat tudott hozni Super­man azokhoz a maszkos/jelmezes/öntörvényű igazságosztókhoz, avagy „super­manek­hez” ké­pest, akikkel a ponyvairodalom már egyébként is csurig volt akkoriban?

Kezdjük a külsőségekkel, hisz elég csak ránézni az Acélemberre: a kék-piros színek élénk­sé­gével és kontrasztjával Shuster és Siegel hőse valóságos villódzó neonreklám a korszak sö­tétbe burkolózó önbíráskodói között. És ez nem pusztán esztétikai differencia. Az Árnyék, a Spider és a többiek jellemzően fekete jelmezt viseltek, ami identitásuk elrejtésére, féle­lem­keltésre, illetve az árnyékokba, az éjszakába való beleolvadásra szolgált. Superman jel­meze ellenben határozottan, senki máséval össze nem téveszthetően világgá kürtöli az iden­titását, és egy szempillantás alatt felismerhető ikont farag belőle. Az ő szerelése nem pusz­tán prak­tikus célokat szolgál, hanem – különösen a mellkasán virító „S” jellel – egyértel­műen szim­bolizálja karakterét. A szuperhős-identitásnak ez az ikonikus kivetülése a zsáner egyik fon­tos alappillére (ld. majd Batman denevér- és Pókember pókjelmezét, Amerika Ka­pitány csil­lagos-sávos ruháját – mindnek megvan a maga mell­kason/hom­lo­kon virító „alá­írása”, emb­lémája is).

Még fontosabbak azonban a belső jellegzetességek. A sorozat második részében végigtekin­tettünk a ponyvahősökön, és láttuk, hogy általában a társadalmon kívül, esetenként a tár­sa­dalmi rendnek ellenszegülve tevékenykednek, és jellemzően nincs helyük az átlagembe­rek világában – nem egyszer pedig gondolkodás nélkül végeznek ellenségeikkel. Superman alakja megváltoztatta ezt a felfogást. Annak ellenére, hogy – idegen bolygó szülötteként – ő a totális kívülálló, sokkal jobban beilleszkedik a mindenkori társadalmi rendbe, mint masz­kos, bosszúálló, vagy akár isteni, mitikus elődei. Ő Nietzsche übermenschének idea­lisztikus változata, olyan emberfeletti ember, aki nem gondolja magát többnek az egyszerű emberek­nél, nem helyezi magát az emberi világ törvényei és szokásai fölé, hanem azoknak megfele­lően él, sőt, azokat védelmezi. Az a moralitásérzék, és az az emberekbe vetett hit, amit földi nevelőszüleitől, Jonathan és Martha Kenttől kapott, éppúgy eltávolítják az Ár­nyékhoz ha­sonló figuráktól, mint élénk ruhadarabjai. Ő lett az isten, aki emberként visel­kedik.

Superman, bár eleinte igen agresszív módszerekkel üldözte a rosszfiúkat, fokozatosan egyre barátságosabbá vált, míg Whitney Ellsworth szerkesztő 1940-ben kikötötte, hogy erősza­kos­ságán finomítani kell (ő volt a felelős azért is, hogy Batman többé nem használhatott lőfegy­vert, amit pedig korai történeteiben még megtett). Innentől Superman egy joviális, kedves hőssé vált, a jóság, a bátorság, az igazságosság, az erényesség, a szabadság megtes­tesítőjévé és bajnokává, nemzeti ikonná, az igazi amerikai, illetve, általában véve, az igazi emberi ér­tékek poszterfigurájává. Az élet – még leggonoszabb, legszörnyűbb ellenségeié is – minden­nél fontosabb, szent dolog lett számára, elképzelhetetlen volt, hogy öljön (persze, akadnak híres-hírhedt kivételek immár 76 éves történetében, amikor mégis rákényszerült, hogy éle­teket oltson ki). Így a „felsőbbrendű” moralitás a szuperhősök egy másik rendkívül fontos, csaknem egyetemes jellemvonása lett, olyan erkölcsi plusz, amivel ponyvaregényes és miti­kus elődeik általában nem rendelkeztek. Ez már annak a „nagy erővel nagy felelősség jár” elvnek a megjelenése, ami majd Pókember jelmondata lesz 24 évvel később.

Kanyarodjunk kicsit vissza a sorozat első részéhez: az amerikaiaknak, eredetileg igen ve­gyes származású európai telepesek lévén, nem volt saját, új hazájukhoz köthető mitológiá­juk, út­mutatásért jellemzően gyerekkorú országuk igazi hősei, az alapító atyák eszméihez fordul­tak. 1938-ban aztán felbukkant Superman, ez a földönkívüli, mégis tetőtől-talpig amerikai hős, aki az egyszerű emberek bajnokaként szállt síkra az igazságért, és azokért az értékekért, amik minden jóérzésű polgárnak fontosak voltak. Nem árnyékokba burkolózó, maszkos bosszúálló volt, hanem bátran a fénybe lépő, inspiráló ikon, maga a reménység. Márpedig a reményre mindenkinek szüksége volt, és nem csak azért, mert Amerika épp­hogy csak kez­dett kikászálódni a gazdasági világválságból.

Amerikát bevándorlók alkották, és maga Superman is bevándorló volt: történetei arról szól­tak, hogy az ország éppolyan meleg otthonul szolgálhat mindenkinek, mint neki, arról, hogy van igazság, van remény, érdemes, sőt, szükséges kiállni a jó ügy érdekében, és arról, hogy igenis van értelme ennek a kaotikus világnak. Az Acélember alakja és küldetése tökéletesen rezonált a ’30-as évekbeli Amerikával, ráadásul mindannak, amit jelképezett, és amit azóta is jelképez, nincs szavatossági ideje. Kívülálló mivolta is éppúgy inspiráló mind a mai napig, mint egyéb jellemvonásai: nemcsak a bevándorlók, és nem is csak az elsőszámú célközön­séget jelentő tinédzserek érzik úgy, hogy nehéz beilleszkedni a társadalomba – olykor még mi, felnőttek is elveszettnek érezzük magunkat.

Siegel és Shuster fogták a ponyvaregények igazságosztóit és a mítoszok isteneit, aztán ké­pességeiket, céljaikat beolvasztották a XX. századi Amerika szellemiségébe. Megszületett a szuperhős, vele együtt pedig egy új műfaj, és főleg: megszületett a nagy amerikai mítosz.

Rusznyák Csaba

(A következő részben: Batman)

[nggallery id=322]