Csobánka Zsuzsa versei

Origami rév

Mennyire viszonylagos, melyik a túlpart.

Csak annyit kértél, átvihess.

Hogy élők közül halottak közé,

vagy holt lelkeket rövidítesz-e meg,

nem tudhatom. Néma a táj.

A csónak papírból van, evezz,

léket az istenek vágnak rajtam,

kicsi kompom, meríts a vízbe,

evezz, hajtogass.

Legfeljebb nem érsz át velem,

de most életedben először

a vízre figyelsz, mit mesél,

merre vinne, ha hagynád.

A papír idővel szétmállik benne,

hajtás mentén sérülékenyebb, azzal kezdd.

Elegyedik fa és víz, evezz, kompom,

tartsd fenn magad a vízen, lebegj.

Akadj fenn a résen, az isten kijátszható,

halhatatlan, te lebegj egy helyben,

míg révbe érsz, hajtogass.

Fák

Képzelj el egy erdőt, telis-tele fákkal.

Kiválaszt közülük kettő.

Túl közel ültethették őket figyelmetlenek.

Egy ember a fák közé indult, lassan jár, megérkezett.

Lecsatolja óráját, nincsen rajta szíj.

Leveszi a kabátját, nincs már rajta ing.

Kibújik a cipőből, mezítláb a szíve.

Csupasz a combja, a hasa, csupasz a tüdeje.

Mélyre szív.

Lombok nőnek benne.

Csupasz a szél, és egyre boldogabb.

Benne érintik egymást a háncsok.

Ő lesz az érintés, földöntúli ráncok az arcomon.

Érintők

Eldől,

vagy állva hal meg,

kiszáradt teste nagymező.

Szürkén hajlik át az ér a bőrön,

ki tudja, hányszor fut neki,

hogy ágait, gyűrűit megszámolja.

Eldől,

vagy állva hal meg,

kiszáradt teste nagymező.

A nyári bogarak koppanása a legtávolibb,

de mert önmagába ütközik, sokaság.

Zúg, nekimegy, nem páncélos,

illékony és elhagyatott ízek szedik lábaikat.

Roppantsd magad, súgják a szelek,

valahol újra szürkül majd a horizont,

kifuthatatlan magányod.

A balatoni stégen két alak egyszerre dől le,

elcsigázottak, és egyszerre alszanak el.

Zúg, nekimegy,

egyszerre ébrednek fel.

A gyűrűkbe belezavarodnak, egymást nézik,

hallgatják, újrakezdik.

Szentjánosbogár leskelődik a lombzajban,

nem kotyog a víz, elcsitul.

Életek telnek el, ők köröznek,

ágaik akkor fonódnak össze

szétválaszthatatlanul.

Darvak szinkronban

Úgy emlékszel rá, ahogy elrugaszkodik.

Nézz rá, ismered rég.

Felhős teste vízhatlan,

esőt hoz, északi fényt.

Láttad, mikor kitakarózott éjszaka.

Hatalmas mellizmai alatt a szívet.

Virrasztottál aznap, a dobogásra

nem volt altató, alázat ébresztett.

Az égbolton feslett szalag:

gödör mosolygás, lyukak az arcon.

A gyerekek Auschwitzban,

befagyott tárnák, lőnek mindenhol.

Rád ajtót zártak, gyermeki tréfa gyanánt.

Gondoltad volna, hogy így menekülsz meg?

Ki sem nyújthatod a karod, falig ér.

De ez az odú milyen mély,

mennyi rés az időn, kívüle vagy benne.

Minden rés ablak. Te horzsolás vagy a téglán,

darumadár az égen.

Ma tanultál meg repülni. Szabad vagy, rettegj.

Ringató

Vidd ki a babákat a kertbe,

ha az eső elmosná a falakat,

a pislogósakat és a szomorúszeműeket is.

Vigyázz, melyiket fekteted vízszintesen,

és melyik elég erős,

hogy mindent lássanak szemei.

Vidd ki a ruhákat a kertbe,

ha ennyi esőtől nem lett penészes,

szárítsa kicsit a szél.

Fújja ki a babák testéből az üregeket,

mert micsoda szomorúság ez,

hogy a vákuum élteti?

Micsoda naplemente kell és esőkopogás,

hogy elfeledjék végre a rossz álmokat?

Mi kong, mintha belülről eső ütközne ki,

mi kong, ami elveszi a babák eszét?

Csak az eső az, szívem, tente,

csak a fákat csavarja ki,

a kezedre vigyázok, őrzöm, ne félj, baba.

Mint szivárgó vér a frissen mosott ruhán,

nem látsz tőle mást, csak foltokat,

valaminek a hűlt helyét egy áradó jelben.

A szagra figyelj, ne a hangokra,

frissen mosott lepedő, paplan- és párnahuzat.

Egyik se bánt, tente.

Ne legyen több átizzadt babapizsama, tente,

ne legyenek esőtől karcosak az üvegek,

ne legyen ízület, ami szakad, tente, tente,

hajlítható vagy, baba. Hitesd el vele,

nincsen semmi vágya más.

Aludj, baba.