Balázs Imre József versei

A vidra útvonalairól

A vidra a fűzfa felé úszik,

a fűzfa tövén moccan valami,

a moccanás ennivalót jelent,

becserkészi, elkapja a cickányt,

vidra moccan most a fűzfa tövén,

eszik.

A vidra a nyárfa felé úszik,

a nyárfán tollászkodik valami,

a tollászkodás türelmet jelent.

Nézi a vidra önnön türelmét,

ráérősen szimatol a nyárfa tövén,

pihen.

A vidra a holtág felé úszik,

a holtág vize zöld, átláthatatlan.

A zöld az elburjánzott életet jelenti,

indák fogják be a vidra bőrét,

rákok, csukák keringnek alatta,

figyel.

A vidra a tölgyfa felé úszik,

a tölgyfa táján villan valami.

A villanás asszonyát jelenti,

együtt úsznak, nem érnek egymáshoz,

láthatatlan húr feszül közöttük,

nézik.

A vidra és a találkozó folyók

Ahol véget ér az erdő,

találkoznak a folyók:

áramlataik elvegyülnek,

s egymás alatt folynak majd egy darabon

a hideg és a meleg vizek,

mielőtt még végleg győz a hideg.

A parton ül a vidra,

és a folyók találkozását figyeli.

Aztán elindul gondolatban fölfelé,

mindegyik mederben –

onnan, ahol véget ér az erdő,

és ahol a torkolat felől haladva

három ágra szakad szét a folyó,

közeledve forrásaihoz;

onnan indul gondolatban

fölfelé a három vidra,

s lesz belőlük öt, majd tizenkettő

az újabb elágazásoknál.

A fű történetei

Elnyugszik a vízparton a vidra,

a lelapult fű történetét olvassa.

Egy egér járt erre, mondja a fű,

egérlábak írtak itt a tájba.

Az orra itt volt, éppen itt időzött,

itt volt az orr, lejjebb pedig a lába.

Később egy gém, méretes példány

lépdelt erre, keresett tán valamit.

Valamit láthatott, tovább ment gyorsan,

látott vagy keresett valamit.

Egy menyét tekintetét őriztem meg még,

mondja a fű. Belém ivódott,

vagy csupán a nap volt, döntsd el,

nap- vagy menyétillat, amit őrzök.

Figyeli a vidra a lelapult fű fecsegését,

vagy nem is figyel, csak nyújtózkodik,

hagyja kószálni a nyomokat.

(Búcsúzni indultam…)

Búcsúzni indultam ma délben,

s még mindig nem tudom,

hogy honnan jöttem meg.

Ott állt egy hajó, útra készen,

ott álltam én is, integettem,

épp rakodtak az emberek.

Van úgy, hogy az integetés szorosabbra kapcsol,

van úgy, hogy csak szorongsz mégis attól,

hogy még egy búcsú, s ott leszel egészen,

és nem marad belőled, aki utánad nézzen.

A gépteremben

1

Kockaköves, régi utakon mentem előre,

lejtett az út, egyre mélyebbre kerültem,

fölöttem hegy, előttem alagút, mögöttem

az, ahová gyávaság volna már visszatérni.

A bejáratnál tábla hirdeti, hogy ALULJÁRÓ,

mintha metró fészkelne a hegy gyomrában,

és törpe árusok lakása volna benn, a vájatokban.

Szürke, hosszúfülű manók bányásszák

az áramot a régi vezetékekből,

s elhagyott szennyvízcsatornák lakóit

látom most gyülekezni.

a félelem a torkodban növekvő kúszónövény

a félelem a szemet elárasztó víz

a félelem az eltűnő látogató ki néhány perce ott volt még

a félelem a tested üregéből előmászó lassú állat

a félelem ha észreveszed nincs árnyékod

a félelem ha mozdulnál és nem bírsz tenni egy lépést sem

a félelem ha nem ismernek fel bár tudod nevüket

a félelem ha sötét van és csend és nem visszhangzik hangod

a félelem ha mozog szád és más beszél belőled

Kialudt a fény, amire eddig jutottam,

és sötét volt és csend és nem visszhangzott hangom

a hegy gyomrában, ahol a metró fészkel.

Kezem akkor felemelkedett, mintha a tenyerem nézné az arcomat,

s hogy jobban lásson, világít a szeme.

Így álltam ott, míg éreztem, mostantól emelkedni fog az út.

2

Egy lépcsőre bukkant lábam, alsó fokain moha és iszap,

feljebb festett mozaik, faragott kőtömb s vörös márvány,

legfölül, a fűrészfogas fémfokoknál véget ér.

Ott állok, középen, súlyos tömbök vesznek körül,

oldalukon éles kék fény világít és pislog.

Mintha apró lyukakon kék anyag szivárogna elő,

s színültig volna minden gép vele.

Most már biztos, alszanak a gépek,

csak a körvonalak látszanak,

elvackolódom az egyik tövében,

leterítem vidrabőr kabátom,

mélyen alszom én is velük együtt.

3

Álmomban műszerfal előtt állok,

s nem ismerem a jeleket a billentyűzeten.

Félek, elrontom a gépet,

félek, elküldenek innen.

Végighúzom bal kezem a billentyűk fölött,

s egyik gombon egy gyűrű rajzára ismer,

találkozott a gyűrűvel a kéz,

találkozott az ábrával a szem.

A gépteremben halvány derengés,

lenyomott billentyű, fölnyíló csapóajtó:

kiszabadult árnyékok csattannak

képernyőknek, pultoknak, fémszínű dobozoknak.

Szikrák, sistergés, zuhanó tárgyak

felébresztik a vörös fényeket.

4

Álmomban meg kell győznöm valakit,

hogy két ember is átköltöztethet

minden gépet a gépteremből.

Odamegyek az egyikhez, és intek P-nek.

Közben figyelnek, jegyzetelnek, mit csinálunk.

Az intéstől az egyik gép recsegni-ropogni kezd,

mintha egy fa próbálná kiszakítani gyökerét a földből,

mintha egy mező fűszálai nyílvesszőkké változnának

és az égre lőnék ki maguk mindannyian,

mintha egy katedrális holnaptól a felhők közé költözne.

Megnyílik a gép fölött a plafon,

nem állja útját senki, semmi,

hűvös éjszakai levegő bolyong a gépteremben.

5

Álmomban megnyílt a gép teste,

s én beléptem a kék anyagba:

eltűnt minden kiterjedés,

belső fény ragyogott be mindent.

Lépéseim nem cipelték súlyom,

fülem nem hallotta hangom,

szemem nem jelezte, megérkeztünk,

orrom nem mutatott biztos irányt,

nyelvem kisebesedett a sótól.

Felismertem a kék anyag lakóit,

érzékeltem sötét körvonalaikat.

Hívtak, költözzem be hozzájuk.

Nemet mondtam végül, de hangjukat rögzítettem,

valami kezdetleges, régi készülékkel.

6

Álmomban a gépek mögött ajtót veszek észre:

halványan világít az ajtórés.

Az ajtón túl egy gyéren berendezett lakás,

körbejárom a szobákat, megszomjazom.

Egy asztal mellett, a fotelben

hátradőlve ül egy lány,

kezében pohárral, félig tele még.

Halott a lány, vagy alszik.

Óvatosan kiveszem a poharat a kezéből,

kiöntöm a konyhában, ami még benne volt.

Visszamegyek a lányhoz, az arcát nézem,

kint egy busz ajtaja csapódik és léptek közelednek.

Bent suhogás hallatszik a szomszéd szobából,

árnyékok mozdulnak a falakon.

7

„Hogyan ébresszem fel azt, aki alszik?”

„Suttogj a fülébe.”

„És hogyha nincsen füle?”

„Küldj feléje visszhangot és hangot egy időben.

Remegni kezd, és kettéválik.”

„Kettévált. Most mit tegyek?”

„Nyúlj belé, és emeld ki, amit ott találsz.”

„Nem tudom megfogni! Síkos, csúszós,

áthatol a kezem rajta.”

„A kéz csak az egyik lehetőség.”

„És ha én vagyok az, aki alszik?”

„Suttogj saját füledbe.

Vagy várj, ameddig megtalál a suttogás.”

8

A fogason lógok, oda akasztottak.

Érzem a gépterem-padló érintését,

a földalatti páráktól még súlyos vagyok s állott szagú.

Az ágy sarka látszik csupán innen,

estig, tudom, semmi dolgom,

estig fürdök itt a természetes homályban és fényben.

A Tiszatáj folyóirat 2012-ben a szomszédos országok folyóirataival együtt­működve elindította a Csomópontok átkötése című, fiatal lírát bemutató csereprogramját. A Tiszatáj eddig horvát és szerb válogatással jelentkezett, cserébe a Tiszatájhoz kötődő fiatal magyar költőket bemutató összeállítás megjelent vagy megjelenés előtt áll horvát, szlovén és a szerb folyóiratokban (és folyamatban van a román, a szlovén csere is). A válogatást mindig az adott folyóirat versrovatának szerkesztője végzi. A Tiszatáj Online most a külföldi lapokban megjelenő magyar anyagot közli. A sorozatot Szegő János bevezető esszéjével indítottuk útjára, melyet Áfra János, Balázs Imre József, Csehy Zoltán, Csobánka Zsuzsa, Deres Kornélia, Gerevich András, Győrffy Ákos, k. kabai lóránt, Kollár Árpád, Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor, Nemes Z. Márió, Orcsik Roland, Polgár Anikó, Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Szabó Marcell, Szálinger Balázs és Turi Tí­mea szövegei elé írt.