Severed

Emlékszel, amikor gyerekként féltél a sötétségtől? A hosszú, súlyos árnyékoktól? Amikor megijesztett az erdő sűrűsége, vagy akár egy halk hang – talán csak a képzelet játéka – ami úgy tűnt, mintha az ágyad alól jönne? Amikor tartottál az egyedülléttől egy villámlástól kettéhasított éjszakán? A felnőtté váláshoz sok egyéb mellett az is hozzátartozik, hogy ezeket az ősi, mélyen bennünk gyökerező, ösztönös félelmeket lassan háttérbe szorítjuk – de kipurgálni sosem tudjuk őket teljesen, mert részük mindannyiunk lényének, az egész fajunk kollektív tudatának. Az ismeretlentől való rettegést csak bizonyos fokig képes elcsitítani a világ racionális működésének fokozatos megismerése, a társadalomba való betagozódás, időnként mindig előmerészkedik, és teret nyer magának. A Severed, Scott Snyder, Scott Tuft és Futaki Attila 2011-es, hétrészes képregénye az a fajta klasszikus stílusú horror, ami napjaink sok trendi próbálkozásával ellentétben ezeket az ösztönös félelmeket korbácsolja fel bennünk, hogy ismét remegő kisgyerekké változtasson minket.

A sztori 1916-ban játszódik, Amerikában. Egy Jack nevű, 12 éves fiú elszökik otthonról, hogy átutazva a fél országon, megtalálja igazi apját, egy zenészt, aki születésekor elhagyta őt, de aki azóta újra felvette vele a kapcsolatot. Jack maga is játszik a hegedűn, és az az álma, hogy apjával együtt lépjen fel – semmi sem állhat elhatározása útjába. Egy tehervonaton potyázva találkozik egy Sam nevű hontalan lánnyal (aki, mivel a lányok élete az úton nehéz és veszélyes, fiúnak adja ki magát), akivel barátok lesznek, és aki úgy dönt, hogy elkíséri Jacket az apjához. Csakhogy valaki tudtukon kívül vadászik rájuk: a fiúra szemet vetett egy különös férfi, aki hol fonográf értékesítőnek, hol a General Electric alkalmazottjának adja ki magát, valójában azonban még csak nem is ember. Évszázadok óta járja a világot, és gyerekekkel, illetve az álmaikkal táplálkozik.

Már a borítók is gyönyörűen kifejezik, miről szól a sorozat: hétköznapi és már-már fotorealisztikus képeket (vonat, ház, erdei út, város) szakít át valaki vagy valami, ami érezhetően kegyetlen és rosszindulatú. Az alkotók egy ősi, kvázi halhatatlan gonoszt szabadítanak fiatal, szimpatikus és ártatlan főszereplőikre, de a klasszikus rémtörténetek koncepcióját belebetonozzák a hétköznapok realitásába. A „szörnyről” alig tudunk meg valamit, nincs eredettörténete, nincs rásütve a vámpír, a vérfarkas vagy bármiféle egyéb bestia billoga, vagyis figurája nem szolgál a popkultúra által nyújtott „ismertség” minimálisan kényelmes tudatával sem. A lény maga a sötétség, az árnyék, az arctalan mumus, a megtestesült borzalom, ami szörnyűséges kontrasztként magával az ártatlansággal táplálkozik. És ez a rém nem sötét erdőkben vagy kísérteties kastélyokban él, hanem köztünk, emberi álcában, és nem karmokkal és vicsorgással vadászik áldozataira, hanem kedves szavakkal és joviális mosollyal. Azt könnyű bebizonyítani, hogy az ágy alatt nem rejtőzik semmi, és hogy a szekrény is üres, de azt honnan tudod, hogy a viccelődő, szimpatikus öregember, aki felajánlja, hogy elvisz a kocsijában egy darabon, nem a véredet – vagy a húsodat – akarja?

A Severed méltóságteljes lassúsággal építi fel a történetét, és elsősorban az atmoszférával igyekszik hatást kelteni – él ugyan a gore eszközével is, méghozzá igen bátran, de csak akkor, amikor indokolt, és még a tényleges gyilkosságok esetében is többször rábízza a véres részleteket az olvasó képzeletére. A narráció a horrorjelenetek közt is folyton előreutal a közelgő borzalmakra (kicsit, mint Stephen Kingnél, akivel Snyder dolgozott együtt közös képregényükön, az American Vampire-en), így a nyugtalanító légkör még az egyébként idillikusnak tűnő momentumok közben sem oszlik el. És ilyenekből is van bőven: a ’10-es évek Amerikája sem a képregények, sem a filmek világában nem különösebben gyakori és népszerű téma, viszont a Severed fantasztikus élénkséggel eleveníti fel ezt a lassan 100 évvel ezelőtti korszakot. A táj- és városképek lenyűgözőek, és a puszta látványosság mellett jól szolgálják a sztori hátterét is: Amerika az első világháború alatt, távol az európai hadszíntértől, élvezve az ipari boom hatásait, építve az infrastruktúrát – még a hontalan gyerekek kóborlásaiban, a folytonos veszély és nélkülözés ellenére is van valamiféle kellemes szabadságérzet. Persze, a veszélyt nem csak pedofilok, tolvajok és közönséges gyilkosok jelentik. Ahogy a világ „összemegy”, a távoli pontokat egyre könnyebb elérni, és egy kisgyerek néhány nap alatt át tudja szelni az országot, egy súlyosabb sötétség is előmerészkedik, csápjai egyre messzebb érnek el. Jack minderre adott reakcióiból, a világ szépségeinek és rémségeinek felfedezéséből, a korrajz és a horror alatt felsejlik egy katartikus történet is a felnőtté válásról.

A látványvilágért a magyar Futaki Attila felelt, akinek először itthon jelent meg egy albuma 2008-ban (Spirál), majd betört az amerikai piacra, és a Disney-nek illusztrálta a Villámtolvaj képregényes adaptációját. Képei a Severed-ben gyönyörűek, rendkívül realisztikusak és részletekben gazdagok, élettel, lendülettel telik. Nagyszerűen ábrázolja a fejlődő, festői Amerikát, annak minden szépségével, és ugyanolyan hatásosan jeleníti meg az árnyékokból előbújó borzalmat, annak minden ocsmányságával – a színek pedig vagy csodálatos, vagy nyomasztó harmóniában tündökölnek (a finálé hangulata pl. már-már pokoli). A legjobbak azok a jelenetek, amelyekben a külön-külön ártalmatlan szöveg és rajz egy hátborzongató pillanattá áll össze: mint a harmadik rész felkavaró, roppant fesztült vacsorajelenetében (rémisztő pszichológiai játék), amikor az „öregember” az elfogyasztott étel maradványai fölött, kedves mosollyal az arcán kérdezi meg a főszereplőket, hogy vajon mit tartogat számukra a jövő. A Severed-ben az olvasó sokkal korábban – és igen intenzíven – van tudatában a főszereplőkre leselkedő veszélynek, és ezt a többletinformációt Futaki képei számtalan ehhez hasonló, nagyon ügyes, finom vizuális trükkel használják ki.

Bár a sorozat egyfajta happy endre fut ki – persze, nem minden áldozat nélkül – az alkotók az ’50-es évekbeli kerettörténetben, még ha némileg tipikus módszerrel is, de újra megerősítik bennünk mindazt a félelmet és nyugtalanságot, ami a finálé tisztítótüzében elégni látszott. A gonosz, a sötétség, az ismeretlen ellen csak időszakos győzelmet lehet aratni – kipurgálni képtelenség, hiszen ott él bennünk. Nincs menekvés előle.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=307]