Tiszatájonline | 2014. február 19.

Al Berto versei

bennem szállsz meg éjszakára
és ha véletlenül emlékeidhez érek…
szeretsz vagy halált színlelsz

megérzem a tűz fényes aromáját
a nedves föld morajlását
és a csillagok kiégett párbeszédét
hallgatom
[…]

*

Hol kezd majd elfémesedni a nyelv?

egy el nem készült ajtó

titkos és mély iszap szérűjébe vezet

Hol hagyom majd el az írás kék sebét?

egy virág szállja meg a kő száraz ércereit

meggyullad mielőtt feloldódna a porban

hol itatom majd meg az emlékezés bánatát?

a ritka fémmé vált vér

lehetséges bányát csinál a szívből és az erekből

hol vibrál majd a csuklók vad fénye?

szűk sebzett állat-pályák vannak a falakon

az álomban követjük őket a hajnalba

kifürkészhetetlenek a lélek és az őrület

katasztrófái amik már nem kötnek össze minket

milyen sorsot ígér az életvonal nélküli tenyér?

hallgatom az idő koppanását a szemhéjon

és az írógép borzalmas hangját

*

az állat egy nap majd eljön az érzékek őrületével

és átszúrja a hiány kénes tengerpáráját

egy nap majd eljön

és lenyalja az álmatlanság ártatlan penészét

testek törékeny árnyaival táplálva engem

szomorú álomba merült vitorláshajókat érzek a kezemben

ahol kiontottuk a remegő spermát

az állat

egy nap majd eljön szűzarany nevedet suttogva

megmutatja nekem a vihar villámló szőrét

és gyökérfogzásával beburkolja

a tiszta nyelvet melybe menekültünk

az állat egy nap majd eljön

és mi majd világító csontokon sétálunk

a hajnal irányába a tenger távoli sötétjében

bennem szállsz meg éjszakára

bennem szállsz meg éjszakára

és  ha véletlenül emlékeidhez érek…

szeretsz vagy halált színlelsz

megérzem a tűz fényes aromáját

a nedves föld morajlását

és a csillagok kiégett párbeszédét

hallgatom

még éjszaka van

a távollévő test lassan otthonra lel

a madarak vándorló magányával öregszem

már nem az enyém a szavak titkos fehérje

és nem robban be a fény, hogy megigyad

egy másik nap

bezuhan a keserű szív hajnalába

a feketeposzáta aki az imént még itt énekelt

most

az arc bánata elérte a szájat

hogy felégesse test és a föld

közelgő halálát

de ha eljön a fátylak

érthetetlen fényeivel telt éjszaka

megállnak az órák – tárd ki szárnyad

sértsd fel a fojtogató eget és ne mozdulj

hadd lássam hogy töröd szét

azt amit gondolok és már nem írok – azt

aminek már nincs neve, amit úgy isznak ki

mint bürökpoharat a szakadék szélén

tested szépségének szomszédságában

később majd

hagyom hogy a nap

tovatűnjön a felszálló hajóval

ami a rossz híreket szállítja

és az elfelejtett dolgok sűrű szaga – a szemüveg

hogy lássam a tengert amit már nem látok és egy felparázsló ujj

a homokba rajzol egy arany- és szélablakot

 

Urbán Bálint fordításai

num009alberto1Al Berto (Alberto Raposo Pidwell Tavares, 1948–1997) portugál költő. A 80-as, 90-es évek egyik legmeghatározóbb, legmarkánsabb, legapo­kaliptikusabb költői hangját képviseli a portugál költészetben. Képes volt a posztmodern nyelvjátékos paradigma közepette valami egészen radikálisan mást felmutatni, miközben megmaradt végig egy margi­nális, a közélettől és az irodalmi világtól elzárkózó embernek. A be­tegség alakzatai központi jelentőségű lírájában.