Al Berto versei
bennem szállsz meg éjszakára
és ha véletlenül emlékeidhez érek…
szeretsz vagy halált színlelsz
megérzem a tűz fényes aromáját
a nedves föld morajlását
és a csillagok kiégett párbeszédét
hallgatom
[…]
*
Hol kezd majd elfémesedni a nyelv?
egy el nem készült ajtó
titkos és mély iszap szérűjébe vezet
Hol hagyom majd el az írás kék sebét?
egy virág szállja meg a kő száraz ércereit
meggyullad mielőtt feloldódna a porban
hol itatom majd meg az emlékezés bánatát?
a ritka fémmé vált vér
lehetséges bányát csinál a szívből és az erekből
hol vibrál majd a csuklók vad fénye?
szűk sebzett állat-pályák vannak a falakon
az álomban követjük őket a hajnalba
kifürkészhetetlenek a lélek és az őrület
katasztrófái amik már nem kötnek össze minket
milyen sorsot ígér az életvonal nélküli tenyér?
hallgatom az idő koppanását a szemhéjon
és az írógép borzalmas hangját
*
az állat egy nap majd eljön az érzékek őrületével
és átszúrja a hiány kénes tengerpáráját
egy nap majd eljön
és lenyalja az álmatlanság ártatlan penészét
testek törékeny árnyaival táplálva engem
szomorú álomba merült vitorláshajókat érzek a kezemben
ahol kiontottuk a remegő spermát
az állat
egy nap majd eljön szűzarany nevedet suttogva
megmutatja nekem a vihar villámló szőrét
és gyökérfogzásával beburkolja
a tiszta nyelvet melybe menekültünk
az állat egy nap majd eljön
és mi majd világító csontokon sétálunk
a hajnal irányába a tenger távoli sötétjében
bennem szállsz meg éjszakára
bennem szállsz meg éjszakára
és ha véletlenül emlékeidhez érek…
szeretsz vagy halált színlelsz
megérzem a tűz fényes aromáját
a nedves föld morajlását
és a csillagok kiégett párbeszédét
hallgatom
még éjszaka van
a távollévő test lassan otthonra lel
a madarak vándorló magányával öregszem
már nem az enyém a szavak titkos fehérje
és nem robban be a fény, hogy megigyad
egy másik nap
bezuhan a keserű szív hajnalába
a feketeposzáta aki az imént még itt énekelt
most
az arc bánata elérte a szájat
hogy felégesse test és a föld
közelgő halálát
de ha eljön a fátylak
érthetetlen fényeivel telt éjszaka
megállnak az órák – tárd ki szárnyad
sértsd fel a fojtogató eget és ne mozdulj
hadd lássam hogy töröd szét
azt amit gondolok és már nem írok – azt
aminek már nincs neve, amit úgy isznak ki
mint bürökpoharat a szakadék szélén
tested szépségének szomszédságában
később majd
hagyom hogy a nap
tovatűnjön a felszálló hajóval
ami a rossz híreket szállítja
és az elfelejtett dolgok sűrű szaga – a szemüveg
hogy lássam a tengert amit már nem látok és egy felparázsló ujj
a homokba rajzol egy arany- és szélablakot
Urbán Bálint fordításai