Kísértés

Kevés olyan romantikus filmet látni, ahogy így perzsel a levegő a szerelmesek között. Az egymás után egy lehetetlen szituációban sóvárgó Guy Pearce és Felicity Jones ürömjátéka a melankolikus Kísértés.

Drake Doremus leragadt az angol diáklányoknál. Pontosabban az őket játszó Felicity Jonesnál, aki előbb az Őrülten hiányzolban, most pedig a Kísértésben alakít az Egyesült Államokban tanuló brit lányt. Az amerikaiakat hamar elcsábítja a szigetországi akcentus és Jones érzéki intellektusa: előbb egy fiatal amerikai srác, most pedig egy középosztálybeli zenetanár lesz az „áldozat”. A 18 éves Sophie egy tanévre érkezik a Reynolds-famíliához, ahol látszólag hamar összebarátkozik az elkényeztett lánnyal, Laurennel, és megtalálja a közös hangot az édesanyával, Megannal is. Keith-szel (Guy Pearce) már keresni sem kell a közös nevezőt: mindketten zenészek, Keith csellózik és fiatalkorában gitározott a The Unconscious Brothers nevű rockbandában, Sophie pedig zongorázik. A korkülönbség ellenére hamar egymásra hangolódnak, hiszen összeköti őket a kívülállóság érzete: Keith a porcelángyűjtő (Megan) és sportoló (Lauren) családból lóg ki a feladott zenészkarrierjével (a tanítás számára kényszermegoldás), Sophie pedig vendégdiákként téblábol a Reynolds-házban és az iskolában egyaránt.

Doremus beszélgetésfoszlányokkal is könnyedén érzékelteti, miért vonzódik egymáshoz ez a két ember. Sophie apafigurát lát a középkorú zenetanárban – szüleit még kiskorában elveszítette és nemrég hunyt el nagybátyja is, aki bevezette a zene világába –, Keith pedig szertefoszlott szabadságát, a fiatalkori álmait látja tükröződni a lányban. A színészek elkapott pillantásokba, visszafojtott feszültséget sugárzó, tétova mozdulatokba sűrítik a lefojtott vágyakat, amelyek persze kötelező érvénnyel törnek felszínre. A Kísértés egyenes úton baktató narratívája így meglepetést nem, csak szépen körülrajzolt, intim jeleneteket hoz, amikben összegződik a két kinyíló szerelmes közti félszegség és vágyódás. Guy Pearce az álmairól lemondott, nosztalgiázó negyvenévest, Felicity Jones az elveszett, de élményekre, újdonságra szomjazó 18 évest hozza flottul, és le sem lehet tagadni, hogy bizsereg, remeg körülöttök a levegő.

Doremus rendezése is erre erősít rá: közelikben fogalmaz, és kamerájával a rebbenő pillantásokat keresi. De míg a két ember között feszülő érzékiséget maradéktalanul megragadja, a szituáció bonyolultságáról már nem vesz tudomást. Az arcokra komponált Kísértés ugyanis nem mondja ki a belső drámát, ami mind a négy emberben zajlik: míg a legtöbb film túlbeszéli a problémákat, addig a Kísértésben azt a folyamatot látjuk pusztán mimikával eljátszva, ahogy megszületnek a szenvedélyes érzelmek, majd a feleségben és a lányukban a gondolatok, hogy valami zajlik a háttérben. De Doremus nem használja ki a lehetőséget, hogy négy perspektívából vizsgálja a szituációt: ő csak a férj bezártságát, csalódottságát érzékelteti, akinek 17 év után kezd kicsit szűkös lenni a házassága és roppantul vonzódik a 18 éves diáklányhoz. Ez pedig így nem más, mint a középkorú férfiak vágyálma, akik hevesen bólogatnak a „koraérett” lány megjegyzésére, miszerint „nehéz megtenni, amit meg kell tenni”. De hogy miért is nehéz, abba Doremus már nem megy bele: Megan a feleség szerepében szinte alig jut szóhoz, és a házastársi viszonyukról ugyanúgy nem tudunk meg szinte semmit, mint Keith és lánya kapcsolatáról.

Doremus a félrelépő férj helyzetének ambivalenciája helyett így annak romantikus színben feltüntetett tragédiájára fókuszál. Ahelyett, hogy a csellista főállásért küzdő zenész és a zongorista tanítvány románcának lehetetlenségét járná körül, inkább a deus ex machinára bízza annak eloszlatását – hogy az beteljesületlen vágyálomként ott lebeghessen továbbra is a horizonton. A fináléra így nem is zajlik le jelentősebb jellemfejlődés: a film melankolikus atmoszféráját megteremtő bús zongora- és csellókíséret csak a megvalósulatlan szerelemnek szól. A dicséret viszont csak Pearce-nek és Jonesnak: ők még alulírt szerepeikben is díjérdemes alakítást nyújtanak be.

Soós Tamás