A nagy amerikai mítosz

3. RÉSZ: AZ ELSŐ SZUPERHŐS

A mítoszok hősei, a sci-fik rémalakjai és a ponyvák bosszúállói után lassan eljutunk a korai képregények karaktereihez, és felmerül a kérdés, hogy valóban Superman volt-e az első szuperhős. Több, hasonló attribútumokkal rendelkező, és őt akár évekkel megelőző igazságosztó is pályázhat ugyanis erre a címre. Az előző részben már szóba került Spring-heeled Jack, aki az 1860-as években a klasszikus szuperhős szinte minden tulajdonságát birtokolta: kortárs környezetben, kettős identitással, emberfeletti (illetve annak tűnő) képességekkel, illő eredettörténettel, markáns jelmezben szállt szembe a gonosszal – ám híres utódai moralitásának híján volt, és egyébként is, a karakter sosem vívott ki magának komoly népszerűséget, még kevésbé indított el bármiféle trendet.

Gyakran emlegetik proto-szuperhősként Hugo Dannert, Philip Wylie 1930-as Gladiator című regényének hősét is. Danner apja kísérleteinek hála lesz szupererős és sebezhetetlen, hogy aztán figurája egyfajta tragikus fonákjává váljon a korábban tárgyalt sci-fi „supermanek” alakjának. Danner jót akar tenni, hős próbál lenni, de vagy saját korlátai, vagy környezetének iránta tanúsított bizalmatlansága, vagy egyszerűen csak a társadalom és a politika általános romlottsága újra és újra kudarcba vezetik. Fontolgatja, hogy igazságosztó, esetleg bűnöző vagy akár a világ ura lesz, de mindezen lehetőségeket üresként, értelmetlenként veti el. A Gladiator egy olyan nagyhatalmú ember története, aki hiába keresi a helyét a világban – emberfelettisége minden jó szándéka ellenére eltávolítja a civilizációból, és mikor Istenhez fordul tanácsért, villám sújtja halálra.

A „superman” alakja a képregényekben is egészen korán megjelent. Egy mára többnyire elfelejtett comic strip, az 1902-ben és 1903-ban igen kis sikerrel futott Hugo Hercules címszereplője szupererővel rendelkezik, és rendszeresen segít a bajbajutottakon. De ez többnyire csak kicsinyes dolgokat jelent, első felbukkanásakor pl. puszta kézzel megállít egy villamost, aminek vezetője nem reagál egy felszállni kívánó nő kérésére. Hugónak nincs „küldetése”, nincs eredettörténete, és legalább annyira cselekszik magamutogatásból, mint önzetlenségből (hasonlóan egy másik vicces, képregényes „szuperkarakterhez”, Popeye-hez).

Dr. Occult már egy fokkal közelebb áll a klasszikus szuperhős fogalmához. Superman alkotói, Jerry Siegel és Joe Shuster kreálták 1935-ben, és afféle főpróbának bizonyult az Acélemberhez, ráadásul a DC Comics szuperhős-univerzumának legrégibb máig is aktív tagja. Dr. Occult repült, piros-kék ruhát és köpenyt hordott, ám nem annyira szuperhős volt, mint inkább egy természetfeletti nyomozó, egyfajta okkult Sam Spade, avagy a Hellblazer főhőse, John Constantine elődje.

A legnagyobb kihívást az Acélember elsőségére, mint szuperhős, Lee Falk 1936-ban született Fantomja jelenti. A főszereplő, Kit Walkter őse egy 1500-as évekbeli kalóztámadás egyetlen túlélőjeként, apja gyilkosának koponyájával a kezében esküdött meg, hogy harcolni fog az igazságtalanság ellen. Onnantól a rejtélyes és félelmetes Fantomként vadászott a gazemberekre, majd küldetése generációról generációra szállt (Walker már a 21.), ezért ellenségei halhatatlannak, illetve egyfajta szellemnek hiszik. A Fantom volt az első hős, aki testhezálló jelmezt (és pupilláit teljesen eltakaró maszkot) viselt, emellett volt titkos főhadiszállása (a koponyaformájú barlang), morális kódja (a pisztolyait csak arra használta, hogy kilője a fegyvert ellenségei kezéből), határozott célja, küldetése, kettős identitása, és bár Doc Savage-hoz hasonlóan főleg egzotikus helyszíneken tevékenykedett, időnként nagyvárosi környezetben is felbukkant. Misztikus színezetű eredettörténete, tipikus ellenségei és klasszikus stílusú kalandjai mégis foglyul ejtik a ’30-as évek ponyvahősei között: messze nem jelent olyan egyértelmű, forradalmi és trendteremtő törést a korszak igazságosztó bajnokainak sorában, mint debütálása után két évvel Superman fog.

Ironikus módon, ha karaktere az Acélemberé után született volna, ma minden bizonnyal a Fantomot is szuperhősnek tartanánk – de a zsánerteremtés ereje és újszerűsége hiányzik belőle, míg Superman esetében már minden megvan, ami a jelmezes önbíráskodók térhódításához szükséges. Hiába illene elvileg a Fantomra a „szuperhős” definíciója, azt majd Superman figurája hozza létre (még akkor is, ha magát a szót már egészen az 1910-es évekig visszakövették). Ugyanis ezt a műfajt (ellentétben pl. a westernnel) nem a közege, a stílusa, hanem egyértelműen a főszereplője határozza meg. Tehát, a szuperhős: eredettörténete, titkos identitása, ikonikus megjelenése, küldetése és különleges (vagy annak tűnő) képessége van, amelyet a kortárs társadalom érdekében, a társadalmon belülről, egyfajta morális kód szerint kamatoztat.

Supermanre maximálisan illik a leírás, míg néhány utódjára, így pl. a ’60-as évek szuperhősforradalmát kirobbantó Fantasztikus Négyes tagjaira nem (nincs kettős identitásuk, de még ikonikus jelmezük sem igazán, főleg kezdetben). Az Acélember által meghatározott definíció azonban, akár egy tengerbe torkolló folyó, később, a műfaj alakulásával már tágulhat: az egzotikus fantasykben gyökeredző Wonder Woman, a titkos identitás nélküli „szuper-magándetektív”, Luke Cage vagy az okkult sci-fi ponyvák világába passzoló Doctor Strange azért lettek szuperhősök, ahogy a kiadójuk pozícionálta őket, és amilyen közegben (tipikus szuperhőskarakterekkel és -toposzokkal körülvéve) tevékenykedtek egy post-Superman kultúrában. Így a Fantasztikus Négyes tagjai, Cage és Strange már a nyílt vízben úszkálnak, a Fantom pedig még a folyóparton áll.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=304]