Usankától az orosz abszurdig

BESZÉLGETÉS PETAR ĆUKOVIĆCSAL

A Ludwig Múzeum és az Avantgárd Művészeti Kutató­inté­zet együtt­működésében megvalósított Átmenet és átmenet című ki­állítás poszt­szocialista országok művészein ke­resz­tül vizs­gálja a megválto­zott világ, a kelet-európaiság és a modernitás egy­másra gyakorolt hatását. A montenegrói mű­vészeti ­kriti­kus­sal – aki egy­ben a budapes­ti kiállítás ku­rátora is – beszél­get­tünk arról, mi­ben rej­lik a Blue Noses művészcsoport sikere.

–  Kifejtené, hogy pontosan milyen történelmi és politikai vonatkozások miatt kapta a budapesti kiállítás az Átmenet és átmenet nevet?

–  Meddig tart a „posztkommunista társadalom” megnevezés, mikortól kezdődik a régió számára új periódus? – ezt a kérdést teszi fel a tárlat. Olyan művészek munkáit válogattuk össze, akik emelkedett, de kritikus hangnemben képesek elemezni a posztkommunista társadalmakban zajló változásokat. A 20. század kulcsfontosságú történeti pillanatainak sorában a berlini fal leomlása szimbolikus képpé, metaforává és választóvonallá vált a korszakváltások különböző megítélésének tekintetében. Fal előtti és fal utáni időszakról beszélünk. Kialakult a tranzíció (átmenet, megszűnés) fogalma, amely szintén korszak­jelölővé vált. A kommunista rendszerből a kapitalista rendszerbe történő átmenetet jelöl­te, ám emögött a privatizáció és a tőke eltulajdonításának ideája is meghúzódik. A volt kommunista Kelet átmenete tulajdonképpen privatizációs dráma. Ez alkotja azt a jelensé­get, amelyet az Átmenet és átmenet kiállítás elemez. A 20. század végén bukkant fel a Blue Noses művészcsoport (Alekszander Saburov és Vjacseszlav Mizin) is, amely az önirónia és irónia szintjéig vitt klisékkel dolgozik. Fotó­kat és videofelvételeket használnak, amelyek egyszerű adathordozókon tárolhatók.

– Mi a Blue Noses művészcsoport megalakulásának története? 

– A művész csoport megalakulásának hátterében tulajdonképpen az 1990-es évek végén kialakult pánikhangulat áll. Ekkoriban egyre több olyan információ látott napvilágot, amely riadalmat keltett az emberekben, nevezetesen, hogy a számítógépes programok elavulttá válnak, alkalmatlanok lesznek arra, hogy átléphessünk vele a harmadik évezred­be. 2000 után olyan híresztelések terjedtek el, miszerint minden rendszer, amelyet számí­tógép irányít, összeomlik majd, légi katasztrófák és közlekedési káosz következik be. Eb­ben a hangulatban formálódott a Blue Noses. Hogy hogyan? Nos, tizenöt művész elhatá­rozta, hogy paródiát hoz létre ebből az említett pánikhangulat időszakból. Bezárkóztak hát egy atombunkerbe, és úgy döntöttek, hogy tizenöt napot töltenek el itt úgy, hogy nem visznek magukkal semmilyen technikai eszközt. Két-három nappal később kiderült, hogy egyikük mégis vitt magával egy videokamerát. Ekkor úgy döntöttek, elkezdik azt használ­ni: tipikus orosz bundában, usankában készítették el az első rövid videofilm sorozatukat. Mindez tulajdonképpen a magas művészet parodizálását, karikírozását szolgálta. Későbbi filmsorozataiknak, installációiknak alapját ez a bunkerben készített tizenegy filmsorozat képezi.

– Blue Noses, azaz Kék orrok… Miért ezt a nevet választották a művészek a csoport meg­jelölésére?

– A magas művészet ellen irányuló iróniát – az atombunkerben készített videofilmekől van még mindig szó – tovább kívánták fokozni azzal, hogy kék ásványvizes kupakokat tettek az orrukra. A Kék orrok művésznevet, (Blue Noses) ekkor még nem használták ön­maguk megjelölésére. Az atombunker-akciót követően Saburovot és Mizint – a művész­csoport alapító tagjai – egy művészeti fesztiválra hívták meg. Amikor be akartak jelent­kezni a szállodába, nevüket a személyzet nem találta a listán. A recepciós jött rá, hogy Alexander Kék Orr és Vjacseszlav Kék Orr néven foglaltak számukra szobát a fesztivál szervezői, tehát ők voltak azok, akik a Blue Noses nevet rájuk ragasztották.

– A közélet meghatározó szereplőit sok humorral, parodisztikus vagy groteszk módon ábrázolják, közismert politikusok pedig gyakran félreérthetetlen helyzetben, meztelenül jelennek meg a műveikben. Előfordult már, hogy művészetüket pornográfnak aposztro­fálták?

– A művészetükben megjelenő meztelenséget a kritikusok és a szemlélők többsége inkább giccsnek és kifigurázásnak tekinti. Tény, hogy az alkotások nagy része amilyen érdekes és extravagáns, olyan zavarba ejtő is. A Mizin és Saburov alkotta filmes és fotómontázs alko­tások minimális kultúr- és társadalomtörténeti előképzettséget kívánnak meg a befogadó­tól. E háttértudást mozgósítva mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a Blue Noses-művészet lényege nem a pornográfiában rejlik. Nyers cinizmus és kíméletlen kritika illeti a kor orosz és nemzetközi közszereplőit éppúgy, mint a tömegkultúra termékeit.

– Hogyan összegezné a Blue Noses-művészet ars poétikáját?

– A művészetben használatos kifejezés a „karnevalizáció”, amely logikai kapcsolatok el­vetését, komolyságon felülemelkedő, komikus művészi magatartást jelöl.  A karneválszerű bohóckodás az, amely a Blue Noses művészetén végigvonul. Hogy műalkotásaik még ne­vetést is képesek kiváltani a befogadóból, egyértelműen a Blue Noses sajátossága. Filmjei­ket nem a hosszú történetek, sokkal inkább pillanatvázlatok, gegek jellemzik. Gyors, vitá­lis kisfilmekről van tehát szó, amelyeket egyszerű eszközökkel rögzítenek. A forma és a műfaj, amelynek keretében mindezt bemutatják, nagyon távol áll a high-tech-től, de hát ez is a cél, no meg az, hogy az installációk úttörőktől a nyugdíjasokig mindenki számára abszolút érthetőek és befogadhatók legyenek. A Blue Noses művészetének tárgya egyrészt a magasművészet, másrészt a közéletben lezajló események, a média által az egyszerű emberek számára közvetített tartalmak kifigurázása és kifordítása. A művészek a kis­ember szemüvegén keresztül szemlélik a világot, s nem csupán az orosz közéletre fóku­szálnak, perspektívájuk kiterjed Amerikára, Iránra és Angliára is. Összegezve: közélet, irónia és nevetés mindig és mindenhol. Képeiket a szembesítés és szellemesség kettőssége jellemzi, komoly témákat bújtatnak komolytalan köntösbe. Videókat látva először az idió­ta, abszurd, infantilis művészet juthat eszünkbe, a mély mondanivalóval csak ez után szembesülünk. Elsőre meghökkentenek, másodjára gondolkodásra késztetnek. Kevésbé agresszívan, nem kevésbé zavarba ejtően fejezik ki a véleményüket a minket, átlagembe­reket körülvevő világról. Fotókat és videofelvételeket használnak, amelyek egyszerű adat­hordozókon tárolhatók. A populista, népi, könnyen érthető művészeti formákra fektetik a hangsúlyt.

– Mint például Shrekről, Leninről, Harry Potterről vagy Erzsébet királynőről?

– Így van. Ők mind a hétköznapi ember életének része. Mert hogyan is zajlik egy átlag­ember napja? Hazaér a munkából, megeszi a pizzáját, megissza a sörét, és nézi a televí­ziót. Na és mit lát a tévében? Politikusokat, terroristákat, celebeket és filmhősöket. Ez a Blue Noses művészetének táptalaja. Fényképeik visszatérő eleme a kisember gúnyolódása az őt körülvevő, egyre elnyugatiasodottabb világon.

– A meztelen testekre illesztett arcképek nem éppen a pontos illesztésről vagy a photo­shop nyomairól árulkodnak. Ez is a high-tech-től való szándékos elfordulás ered­ménye?

– Igen, de jó példa erre a csecsen Marilyn kép is. Tudjuk, hogy az ismert Marilyn Monroe-képen a szellőző eredményezi a fehér szoknya fellibbenését, viszont a csecsen változat esetében két kéz tartja a szoknyát. A szellőző mint technológia ez esetben is tudatos ki­iktatásra került, ez által válik viccessé a kép.

– A politikus művészet megszólítja a hatalom képviselőit és annak gépezetét, így előfor­dulhat, hogy kormány és művész között ellenséges viszony alakul ki. Volt már erre példa Saburovék esetében?

– Természetesen. Alekszandr Szokolov orosz kulturális miniszter személyesen intézkedett annak érdekében, hogy néhány műalkotás – köztük a Könyörületesség kora fotósorozat – ne kerülhessen Párizsban kiállításra mondván, hogy a Blue Noses Oroszország szégyene. Az említett képeken két egyenruhás meleg orosz rendőr csókolózik a hideg télben. Ez oly­annyira kiverte az orosz hatóságoknál a biztosítékot, hogy a művet nem akarták kiengedni Oroszországból.

– Művészetükre a fiatalok vagy az idősebb korosztály fogékonyabb?

– A bunkerban készült kisfilmeket a fiaim már öt évesen imádták nézni. Fiataloknak és idősek számára egyaránt egyértelmű, hogy a szexjelenet imitációk, nem a szexuális aktust helyezik a középpontba. Az imitált aktus minden esetben a hatalomról és a dominanciáról szól, a provokáció, a nevettetés és az érdeklődés felkeltésének eszközei csupán.

[nggallery id=300]

Képek: Ludwig Múzeum

Jónás Ágnes