„Calcio, calcio!”
Az elmúlt hónapokban talán ezt a felkiáltást, ezt a szót hallottam itt a legtöbbször. Közhely, hogy Olaszországban a foci vallás. Identitásképző szerepe van annak, hogy melyik csapat a kedvenc. Egy személyről alkotott általános képnek az is a része, hogy melyik egyesületnek szurkol. Nápolyban, ha a csapat játszik, nem kell nézned a meccset ahhoz, hogy tudd, mikor szereztek gólt a kékek. Az elmaradhatatlan tűzijáték miatt. A focimeccs fontos közösségi esemény, így egyáltalán nem mindegy, hogy kik a kedvenceid.
Számomra, akit soha nem érdekelt és kötött le igazán a foci – legalábbis az nem, hogy nézzem – ez nem volt kezdettől fogva nyilvánvaló. Ezért átéltem néhány különös helyzetet, mire világossá vált számomra néhány szabály a fociról folytatott beszélgetésekkel kapcsolatban.
Amikor új emberekkel ismerkedtem meg, eleinte minden jól ment. Beszéltünk munkáról, családról, arról hogyan érzem magam Nápolyban, milyen ételeket szeretek és azok miben mások, mint az itteniek. Effélék. Aztán jött a kérdés:
– Melyik csapatnak szurkolsz?
Kezdetben még őszintén válaszoltam.
Megmondtam, hogy nem érdekel különösebben a foci, ezért nincsen csapatom. A jellemző reakció erre a feszült csend volt. A cigarettát tartó, gesztikuláló kezek megdermedtek a levegőben egy pillanatra, majd mindenki rendezte a sorait: ivott egy kortyot a söréből vagy ellenőrizte a telefonját, rágyújtott, elment a mosdóba vagy egyszerűen a tévé felé fordult. Eleinte azt gondoltam, hogy most témaváltás következik és a lehetséges topikok között válogatnak újdonsült ismerőseim, ennek köszönhető a csend. Valójában a gyászfolyamat része volt és – mint később sértett önérzettel felismertem – bántóan gyorsan lezajlott. Ettől kezdve halott voltam, bármennyire jó beszélgetőtárs benyomását is keltettem ezelőtt. Kísértetként voltam jelen köztük, aki még nem döbbent rá, hogy többé nincs az élők sorában.
Gyorsan levontam a tanulságot: ha el akarod magad fogadtatni Nápolyban, de nem szereted a focit, hazudnod kell. A helyzet viszont még mindig nem egyszerű, ugyanis nem mindegy mit füllent az ember. Az nem volt kérdéses, hogy olasz klubcsapat mellett kell döntenem. A Nápolyt nem akartam mondani, két dolog miatt sem. Egyrészt átlátszó hízelgésnek éreztem volna és ekkor volt még bennem annyi jóérzés, hogy ezt szem előtt tartsam. Másrészt – és, hogy őszinte legyek, ez volt az erősebb érv – mert egyetlen játékost sem tudok megnevezni a Napoliból Maradonát kivéve, ő viszont nem tagja mostanában a kezdő tizenegynek, lévén húsz éve visszavonult az aktív labdarúgástól. Mi lesz, ha megkérdezik, ki a kedvenc játékosom a csapatban? Tudatlanságomban a lehető legrosszabb válaszlehetőség mellett döntöttem a rendelkezésemre állók közül. Utólag csodálkozom, hogy senki nem volt agresszív, amikor a Milant neveztem meg, valószínűleg azért, mert nem a vérmesebb focidrukkerekkel ismerkedtem. A hatás így is leírhatatlan volt.
Mintha Andrej Csikatiloként mutatkoztam volna be. Mintha vitattam volna, hogy a pizza olasz étel. Mintha szándékosan felbuktattam volna egy idős, beteg embert. Hamar összeraktam: annál, hogy Milan szurkoló vagyok, csak az lehet rosszabb, ha egyben református is.
Valahogy így lettem Napoli szurkoló.
A csapatösszeállítás elérhető az interneten. A meccsekről pedig erőfeszítés nélkül megtudok mindent. Ahogy mondani szokás: bejön az ablakon. Elmesélik anélkül, hogy különösebben kérni kellene erre őket. Hangosan, hogy biztosan megértsem.
Szabó István Zoltán (Steve)
