Tiszatájonline | 2014. február 6.

A túlélő

Az afganisztáni háború a filmesek vakfoltjába esett: a forrongó iraki helyzet és a Bin Laden utáni hajsza miatt mind a nagyközönség, mind az alkotók elfeledkeztek róla. Robert Redford a témában benyújtott esszéjén (Gyávák és hősök) és két rögrealista, vesén vágó dokumentumfilmen (Restrepo, Armadillo) kívül nem bolygatták a témát. Az elmaradásokat A túlélő pótolja – de bár ne tenné… – Soós Tamás kritikája

Az afganisztáni háború a filmesek vakfoltjába esett: a forrongó iraki helyzet és a Bin Laden utáni hajsza miatt mind a nagyközönség, mind az alkotók elfeledkeztek róla. Robert Redford a témában benyújtott esszéjén (Gyávák és hősök) és két rögrealista, vesén vágó dokumentumfilmen (Restrepo, Armadillo) kívül nem bolygatták a témát. Az elmaradásokat A túlélő pótolja – de bár ne tenné.

Még azt se mondhatjuk, hogy minden olyan jól kezdődött, hiszen az izgalom legyilkolásának már maga a cím is nekifeszül (eredetiben: az egyedüli túlélő). Innentől kezdve mindenki kényelmesen hátradőlhet a moziszékében, és várhatja, hogyan hullanak el Marcus Luttrell (Mark Wahlberg) mellől katonatársai. A királyságért, sőt a Csatahajóért is felelősséggel tartozó Peter Berg nem is vesződik olyan filmművészeti leleményekkel, mint a karakterábrázolás: a figyelmes szeretőknek és becsületes bajtársaknak beállított katonákról csak annyit tudunk, hogy az Ahmad Shahd nevű tálib terroristavezért indulnak kiiktatni az afgán hegyvidékre, de akciójuk hamar megakad, mikor belebotlanak három fegyvertelen pásztorba. Berg azzal áltatja nézőjét, hogy morális dilemmába sodorja főszereplőit: vajon a bevetés szabályai szerint elengedik a civileket, és ezzel saját és társaik életét is kockázatják, vagy pedig a törvények és a becsület semmibevételével inkább kiiktatják a veszélyforrást?

Lone-Survivor-ss-18b-1024x682A kérdés költői, ugyanis hiába teszi fel Berg, nem foglalkozik annak mélységével, morális vonatkozásaival – csakis a következményekkel. A túlélő rövid úton egy monumentális, elnyújtott shoot-outba torkollik, ami kliséivel – sokáig sérthetetlen amerikai katonák vs. célozni képtelen tálibok – a 80-as évek VHS-kompatibilis akciófilmjeit idézi. A megvalósítás az, ami viszont radikálisan eltér a campba hajló ősakciófilmektől, hiszen Bergénél erősebben talán csak a Ryan közlegény megmentésének partraszállás-jelenete vágja gyomron nézőjét. Nem azért, mintha A túlélő rambói áthallásoktól sem mentes dzsungelharca olyan izgalmas lenne, inkább csak a szándék közös: belehelyezni a nézőt egy háborús szituációba, és beleverni mindazt a fizikai stimulust, amit ott átélhet. Berg mindent bevet, hogy belebújtasson minket a hős SEAL-kommandósok bőrébe, és éreztesse, milyen lehet hegyoldalakon keresztül lebucskázni, bordát roppantani, fejlövést kapni, kezet törni, megsüketülni.

A nyitójelenet kommandós-kiképzést mutató dokumentum-képsoraiban még csak a végletekig feszítették, ezekben az akciójelenetekben viszont már átlépik a katonák fizikai tűrőképességének határát. Hiába alapozza igaz történetre háborús filmjét Berg, Wahlbergékből a realizmus álcája alatt rettenthetetlen hősöket farag. Ennek érdekében bevet egészen elcsépelt – lassított felvételek, kitartott közelik – és egészen modern eszközöket is. A harcokat ugyanis rengeteg digitális utómunkával színezi ki, akár a vérontásról, akár a sebesülések és az állóképesség feszegetéséről van szó. A túlélő virtigli hiperrealista film, amely nem a valósághoz, hanem annak felturbózott, idealizált képmásához hűséges. Olyannyira, hogy meg is téveszti a nézőket, akik üdvözlik ezt a fajta kendőzetlen brutalitást, mondván a rendező nem engedte, hogy Hollywood elfinomkodja a dolgokat. Pedig egy ideje már pont ez a nyers, csatakos realitásérzet dominálja a hollywoodi akciófilmeket, a tendencia a Bourne-trilógia óta csak fokozódik.

lone-survivor-1024x683A túlélő (hiper)realizmusa tehát csak biológiai: a fizikai sebek és kínok megrajzolásában roppant részletes, de az – amúgy erősen közepes – akciójeleneteken kívül mással nem is törődik. A karakterábrázolás nevetségesen felületes, konkrétan háromféle alak rohangál a filmben: hős amerikai, gonosz tálib és segítőkész falusi afgán. A film világképe is csak ennyire bonyolult: nem feszegeti az afganisztáni háború okait és céljait, és azzal sem foglalkozik, hogy az amerikai katonai jelenlét milyen hatással van a helyi lakosságra. Hogy mégis kasszasiker lett – ha nem is világ-, de Amerika-szerte –, azt ravaszságának köszönheti: mind a háború ellenzőinek, mind támogatóinak ad valamit. Előbbieknek szemtelenül hatásvadász hősábrázolást: megható zenére halnak hősi halált az emberfeletti teljesítményre sarkallt katonák, még David Bowie Heroes című dala is az ő tiszteletükre árasztja a melankóliát. De Berg a kommandósok dicshimnuszába pár kritikus hangot is becsempész: a Marcus Luttrellék megsegítésére érkező helikoptereseket például túlhevült heroizmusuk sodorja bajba, és – mivel mégiscsak igaz történet alapján dolgozik – a rendező a katonai vezetés taktikai hibáit sem kendőzheti el teljesen. A túlélő felvet olyan motívumokat is, amik kimutatnának a naiv akciófilm keretei közül (pl. a katonák értetlenül csodálkoznak rá arra, hogy az afgán pásztorok utálják őket), de Berg végül lógva hagyja ezeket az utalásokat.

Lone-Survivor2Helyette inkább állást foglal az afganisztáni katonai beavatkozással kapcsolatban. Mikor Luttrellt megmentették és megvédték a falusiak, a beszámolók szerint a tálibok nem rohamozták meg a falut, mert az ott lakók létszám- és erőfölényben voltak. A túlélő megfordítja ezt a szituációt: a túlerőben lévő gonosz tálibok lecsapnak a falura – a Marcust mentő becsületes parasztemberre és bociszemű kisfiára is –, ám az amerikai hadsereg pont jókor érkezik, hogy rendet teremtsen. A túlélő végül azt sugallja, hogy igenis szükség van az amerikai fegyveres beavatkozásra, de nem csak azért, hogy levadásszák a terroristákat, hanem hogy meg is védjék az egyébként becsületes afgánokat. A hálás amerikai katona még pár angol szót is megtanít az afgán kisgyereknek, és búcsúzásképp homlokon csókolja – épül a nemzetek közti barátság. S hogy mikor lesz vége az örökös harcnak és háborúnak? A túlélő felemelőnek szánt, de ijesztőnek ható végszava szerint: soha.

Soós Tamás

Kapcsolódó írásunk: Rusznyák Csaba kritikája