Tiszatájonline | 2014. január 30.

„Tánc nélkül nem élek…”

BESZÉLGETÉS LŐRINC KATALINNAL
Tennessee Williams világhírű drámája, A vágy villamosa a külföldön is elismert balettművész és táncpedagógus, Lőrinc Katalin főszereplésével kortárstánc-adaptációként kerül színpadra március elején […]

BESZÉLGETÉS LŐRINC KATALINNAL

Tennessee Williams világhírű drámája, A vágy villamosa a külföldön is elismert balettművész és táncpedagógus, Lőrinc Katalin főszereplésével kortárstánc-adaptá­ció­­ként kerül színpadra március elején.

– Ha jól tudom, ismeretséged A vágy villamosának koreográfusával, Kulcsár Noémivel évekkel ezelőttre nyúlik vissza. Hogyan találkoztatok?

– A Győri Tánc– és Képzőművészeti Iskola tánctagozatának 2001től 2006ig voltam vezetője. Egyszer csak megjelent egy fiatal szőke lány az irodámban azzal, hogy ő kortárs táncot szeretne tanítani. Meglehetősen körültekintő vagyok, ha pedagógus kiválasztásáról van szó, mégis ahelyett, hogy azt firtattam volna, mit tett le szakmailag az asztalra, beszélgetni kezdtünk. A beszélgetés után már biztosan tudtam, hogy alkalmas lesz a feladatra. Felvettem. A döntést anélkül hoztam meg, hogy valaha is láttam volna őt táncolni vagy tanítani. Be is vált. A győri időszak során többször említette nekem, mennyire szeretné, ha A vágy villamosában egyszer együtt dolgozhatnánk majd.

– Igent mondtál a felkérésére. Mi jelentett kihívást számodra a táncszínházi adaptációban?

– Igent mondtam, persze, hiszen már akkor nagyon tetszett a gondolat, amikor Noémi először említette. Húszévesen – utólag visszagondolva – talán túl korán láttam először a filmet. Azért mondom, hogy túl fiatal voltam hozzá, mert akkoriban még semmi olyasmit nem mondott nekem a film, ami az én korosztályom számára is releváns lett volna. Később több változatát is megnéztem. A drámáról is mindig úgy tartottam, hogy fantasztikusan izgalmas, viszont hiányzott számomra belőle az a bizonyos plusz: a személyes érintettség. Évek kellettek, amire a mondanivalóját végre a magaménak kezdtem érezni. Húsz évesen az ember még lesz, ami lesz alapon él. Az évek múlásával már eltöpreng az elszalasztott lehetőségeken. Mi az, ami már nem tehető jóvá, hogyan tudunk úrrá lenni olyan helyzeten, amely már visszafordíthatatlan? Többek között ezeket a kérdéseket veti fel számomra most a darab. Tapasztalni és érni kellett ahhoz, hogy hitelesen játsszam el Blanche szerepét. A Tennessee Williamsmű főszereplője harminc év feletti, színházi adaptációkban a női karaktert idősebb színésznők formálták meg épp az előbb említettek miatt.

– Milyen volt vele és a többi szereplővel együtt dolgozni?

– A tudatot, hogy el van várva tőlem valami, imádtam. Szeretek tanulni, javíthatatlan stréber vagyok, a visszajelzéseket is szívesen meghallgatom. Noémi szerencsére mert engem kritizálni, korrigálta a mozdulataimat, és instruált a próbákon. Úgy kezelt, hogy az mind nekem, mind az előadásnak hasznára váljon. Nagyon üdítő volt így együtt dolgozni

A vágy villamosaLÁZÁRNOÉMI

– Technikailag milyen nehézségeket rejt magában a darab koreográfiája?

– Kortárs tánc koreográfiával sosem foglalkoztam. Ez a próbasorozat egyike volt azon helyzeteknek, amikor bizony nem volt mit tenni, meg kellett valósítanibizonyos mozdulatokat, ha törik, ha szakad. Komód tetejére ugrás, majd onnan tovább ugrani… Ilyen helyzetben nem gondolkodom azon, vajon meg tudome csinálni ezeket, nincs bennem kérdés, hogy most akkor mindezt merjem vagy sem. Belevetettem magam a csinálásba, és sikerült megoldanom a feladatokat.

– Hány hónapot vett igénybe a próbaidőszak?

– A hazai független táncszférára jellemző, hogy több, különböző társulattól jönnek össze a táncosok, így nincs lehetőség hosszú próbaidőre. Ennek egyaránt van előnye és hátránya. Egy adott társulathoz szerződött tagok körülbelül hat hétig készülnek egy bemutatóra, de A vágy villamosa esetében nem ez volt a helyzet, hiszen sokan sok helyen dolgozunk. Hiába tartott egy próba például este hattól tízig, ha volt, aki az elfoglaltságai miatt csak nyolcra tudott jönni. A rövid próbaidőszak előnye, hogy erős koncentrációt igényel. Karácsony előtt kezdtünk el dolgozni, ekkor még csak ismerkedtünk a koreográfiával. Az ünnepek utáni intenzív próbaidőszak három hét volt.

– A te vágyaid villamosa miért éppen a balett felé vitt annak idején?

– A szüleim szakmabeliek voltak, pontosan tudták, mennyi nehézséggel jár ez a hivatás, így nem is erőltették rám. Nem beszéltek le arról, hogy ezt az utat járjam, de nem is ambicionáltak túlzottan. Én magam éreztem azt, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Tizenegy éves voltam, amikor a szüleim elvittek az Operába, hogy megnézhessek egy főpróbát. Ez után döntöttem úgy, hogy jelentkezem a balettintézetbe. Tizenhét évesen jöttem rá, hogy nem feltétlenül balerina szeretnék lenni. Éreztem, hogy fejlesztenem kell magam, de nem igazán tudtam, merre induljak. Egy amerikai tanár (Karen Bell-Kanner) itthon tartott kurzusokat, ő volt az, aki kibillentett a bizonytalankodó, keresgélő élethelyzetemből. Meghívott a London School of Contemporary Dancebe, az egyik legdrágább és legnevesebb kortárs tánciskolába.

– Eljutottál többek között Brüsszelbe, táncművésze lettél a svéd Cullberg Balettnek, 1984-től pedig a bécsi Tanztheater Wien szólistájaként léptél fel. Mennyiben más táncművésznek lenni külföldön, mint itthon?

– Külföldön fellépni mentális nyitást jelentett a rendszerváltás előtt. A szabadság minden értelemben megélhető volt. Mára nagyjából kiegyenlítődtek a külföldi és a hazai szakmai lehetőségek, itthon is lehet társulatot váltani, továbblépni az egyéni fejlődés és önképzés céljából. A mentális nyitottság, lazaság és könnyedség viszont még mindig inkább külföldre jellemző.

– Fontosnak tartod, hogy tanítványaid külföld felé is nyitottak legyenek?

– Abszolút. Kozmopolita vagyok. Gyakran kérnek tőlem tanácsot azzal kapcsolatban, hogy merre és milyen társulathoz menjenek külföldön. Tanácsot nyilván tudok adni, de amondó vagyok, hogy mindenki azt az utat válassza, amit a szíve diktál, amit zsigerből érez magáénak. Megeshet, hogy nem az lesz a jó út, de úgy vélem, sokkal nagyobb rizikót vállal lelkileg az, aki pusztán a racionalitás felől választ utat. A lényeg, hogy az ember vegye kezébe saját életének irányítását. A lehetőségek és az utak felkutatását ne a szüleitől vagy az iskolájától várja. Csakis önmagunktól várhatjuk, hogy megtaláljuk és megérezzük azt, ami számunkra örömöt okozhat.

– Vidéki színházakban is sokszor léptél fel. Miben látod az alapvető különbséget a vidéki és a fővárosi közönség között?

– A 20112012es színházi évadban a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSzT) válogató tag voltam, ez által lehetőségem nyílt bejárni az országot. Azt tapasztaltam, hogy a vidéki emberek számára a színház egy rettentő fontos, rituális jelentőséggel bíró alkalom és hely. A közönség nyitott, a nyugdíjasok is rezzenéstelenül figyelnek még az alternativitásra is, meg akarják érteni azt, amit át akarunk nekik adni. Őszinte érdeklődésben, nyitottságban és szeretetben volt részem köztük.

LázárNoémiA vágy villamosa_02

– Egy egyszerűnek tűnő kérdés: mit jelent számodra a tánc?

– Nem is olyan egyszerű kérdés ez! A tánc egyrészt terápia, amelybe az ember- én is- minden bánatát és örömét beleölheti. Segít feldolgozni a traumákat. Számtalanszor megfogalmazódott már bennem, mi lett volna, ha más hivatást választok. Öt évesen regényt írtam, később rengeteget olvastam, a manuális készségem is igen fejlett volt, potenciálisan sok minden lehetett volna még belőlem. Mindig is imádtam fejleszteni magam: tanultam szociológiát, pszichológiát, felsőfokú nyelvvizsgát tettem svéd nyelvből, beiratkoztam a MÚOSZ posztgraduális képzésére, utóbbi jó döntés volt, ugyanis a nagy öregektől (Réz András, György Péter és mások) felbecsülhetetlen értékű tudásra tettem szert. Úgy gondoltam, bármi történik velem, van egy szakmám, eggyel több lábon állok. A szellemi fejlődés, a folyamatos mentális fittség örömet okozott, mégis úgy éreztem, ha mindez nem egészül ki a tánccal, nem vagyok teljes egész. Tánc nélkül nem élek.

– Mit szóltál volna ahhoz, ha valamelyik gyermeked a balett felé szeretett volna orientálódni?

– Úgy vagyok ezzel, hogy az által, hogy rengeteget dolgozom, felállítok előttük egy emberi mintát, de a nézeteimet, az akaratomat sohasem oktrojálom rájuk, nem befolyásoltam az érdeklődési körüket, még az általános szorgalmukat sem. Hagyom, hogy ők maguk érezzék meg, milyen úton érdemes elindulniuk. A középső gyermekem évekkel ezelőtt még jött velem a balettiskolába, aztán az érdeklődése idővel alábbhagyott. A fiam grafika szakra, a középső lányom textil szakra jár, szerencsére jó manuális érzékük van. Lili, a legnagyobb lányom még vacilál. Énekel, drámaszakkörre jár, nem kizárt, hogy színházi közegben találja meg majd a helyét. Ők hárman nem is rendelkeznek a baletthez szükséges alkati adottságokkal.

– Apropó adottságok… Milyen alkatot kíván meg a klasszikus balett? Egyáltalán milyen életvezetést követel meg ez a hivatás?

– Mentális és fizikai alkat egyaránt kell hozzá, emberileg pedig szívósság és akarat. Klasszikus balett tekintetében mérhető például a csípőízületi tágság vagy a combhosszúság. Ami azonban nem mérhető, és nem látható előre: hogy például egy kiskamasz az évek során testileg hogyan változik, hogyan alakul a zsírszázalék mértéke.

Életvezetést illetően úgy gondolom, hogy mindenben a mérték számít. Lehet bort vagy kávét inni, süteményt is lehet enni, csak az nem mindegy, hogy mennyit.  Fontos tisztában lennünk azzal, hogy mennyire uralják el szokásaink a valódi szükségleteinket. Az én titkom – ha lehet így nevezni – talán az, hogy nap mint nap kapcsolatban vagyok a testemmel, meg tudom figyelni, hogy egy adott pillanatban mire van szüksége.

– Szigorú tanárnak tartod magad?

– Humorral sok mindent meg lehet oldani. A tanítványaimhoz inkább ironizálva vagy humorral közelítek, mint szigorral. Ezeket könnyebben fel tudják dolgozni. A „taktikám” az, hogy az értékelést először mindig a jóval kezdem, csak ez után mondom el az építő kritikát. Mindig tegeződést kérek a tanítványoktól, hiszen munkatársak vagyunk, közösen dolgozunk egy célért.

– Tanítasz, táncolsz, írsz. Könnyen ki tudsz kapcsolódni?

– Metróra kisméretű könyvet szoktam betenni a táskámba, az olvasás kikapcsol. Mosogatógépet sem vettem, mert a kézzel történő mosogatás is megnyugtat. Nem vezetek autót, az utazás és a gyaloglás jó hatással van rám, kiállításokra nagyon szeretek járni, de az is remek program, ha a gyerekeimre koncentrálhatok, és főzhetek nekik egy nagy ebédet.

– Milyen szakmai lehetőségek várnak rád a 2014-es évben?

– Nem élem bele magam semmibe, sok mindent elvállalok, persze van, hogy szelektálnom kell, és fel kell állítani egy fontossági sorrendet. Egy rendezőszakos hallgatónak leszek Garcia Lorca Bernarda háza művén alapuló táncváltozatában Bernarda, a bemutató május végén várható. Pálosi Istvánék mozdulatművészeti előadásában szintén májusban szerepelek, Gergye Krisztián társulatával pedig folytatjuk az Opera Amoralét az Átrium Filmszínházban. Továbbra is várnak rám zsűrizési feladatok, és tartok még workshopokat is.

 Jónás Ágnes

Fotó: Kincses Gyula és Lázár Noémi