Szupercella

Amióta Sylvester Stallone elintézte magának a comebacket a Rambóval és a Rocky Balboával, a ’80-as évek izomból és tökös egysorosokból gyúrt akcióhősei a vénasszonyok nyarát élvezik. A buliba beszállt a kormányzóból színésszé visszavedlett Arnold Schwarzenegger is, a kérdés csak az volt, illetve, még mindig az, hogy az egyre halványuló nosztalgiafaktoron túl tényleg van-e helyük ezeknek az egykori (?) ikonoknak abban a mai filmgyártásban, ami látszólag rég meghaladta az általuk annak idején képviselt stílust. A legtöbb próbálkozás ugyanis a hadseregkaszáló régi motorosok egykori fényének visszaállítására vagy művészi (Feláldozhatók-filmek) vagy pénzügyi (Erőnek erejével) vagy mindkét szempontból (Fejlövés) kudarcnak bizonyult. Ami közös volt bennük, hogy igyekeztek megidézni a ’80-as évek szellemiségét, akár komolyan (Fejlövés), akár ironikusan (Erőnek erejével).

A Szupercella az első ezeknek a filmeknek a sorában, amiről nem üvölt mérföldekről, hogy a nosztalgiával akarja magához édesgetni a nézőket – persze, kivéve, hogy azok játszanak benne, akik. De ha nem azok játszanának benne, hanem mondjuk Bruce Willis (ahogy azt az alkotók eredetileg tervezték) és valaki más (pl. Jason Statham), a Mikael Håfström rendezte produkció csak egy teljesen átlagos XXI. századi akciómozi lenne, különösebb kapcsolódási pontok nélkül az izomhegyek 30 évvel ezelőtti fénykorához. Így viszont, hogy Stallone és Schwarzenegger lettek a főszereplők, a fan service jegyében kicsit megfűszerezték a forgatókönyvet a tőlük elvárt beszólásokkal, nagy pillanatokkal és kikacsintásokkal.

Ray Breslin (Stallone) csúcsbiztonságú börtönökből szökik meg, hogy feltárja azok gyengeségeit, és segítsen a továbbfejlesztésükben. Egy nap megbízást kap egy különösen veszélyes, tárgyalások nélkül fogva tartott bűnözőkkel és terroristákkal megtöltött, hipermodern szuperbörtön tesztelésére, és némi huzavona után elvállalja a melót. Valaki azonban átveri, és külső kapcsolatok nélkül ragad ott a jövő fegyházában, kegyetlen rabok és szadista őrök közepette. Gyorsan összeismerkedik egy Emil Rottmayer nevű fogollyal (Schwarzenegger), és együtt próbálnak megszökni a szökésbiztos (kac-kac) börtönből.

A Szupercella, ami egyébként olyan, mintha az Ál/Arc szökésjelenetét kibővítették volna egy egészestés filmre, kiábrándítóan lomhán és unottan indul, részben, mert Stallone túl komolyan veszi magát, ahogy nagy, szomorú, szenvelgős tekintettel jár-kel, mint aki az egész világ súlyát hordja a vállán. A film csak akkor kel valamennyire életre, amikor felbukkan Rottmayer karaktere, Schwarzenegger ugyanis, barátjával és kollégájával ellentétben rafinált mosolyokkal, ravasz pillantásokkal lubickol a szerepben. Van benne valami szimpatikus bölcsesség: tudja, hogy színészként nem sokat ér, de nyoma sincs benne semmilyen fárasztó fontoskodásnak, szimplán csak élvezi a hajcihőt, mi meg élvezzük, hogy élvezi. És hiába kapta a főbb szerepet Stallone, egyértelműen Schwarzenegger nagy pillanataiért érdemes végigülni az amúgy ostoba és klisés, messze nem elég izgalmas és akciódús filmet. Azért, ahogy beszól partnerének („Úgy ütsz, mint egy vegetáriánus!”), ahogy percekig német nyelven üvöltözik és káromkodik, és azért, ahogy a fináléban elkerülhetetlenül, igazi férfias szeretettel vesz kézbe egy gépágyút, hogy, akárcsak a régi szép időkben, megmutassa a tetveknek, hol lakik az Úristen, és el is küldje őket oda.

A Szupercellából egyrészt az derül ki, hogy egy bután megírt és lustán megrendezett film nem lesz sikeres és jó, csak mert beleteszik gyerekkorunk hőseit, másrészt az, hogy ezeknek a hősöknek – feltéve, hogy nem egy minden stílus és inspiráció nélküli fércművet tesznek alájuk – talán mégiscsak van létjogosultságuk ma is. Legalábbis Schwarzeneggernek. Stallonét ideje lenne nyugdíjazni.

Rusznyák Csaba