A Beethovennek kijáró tisztelet

HOMMAGE À BEETHOVEN – MÜPA

Némelyek vitatják a karmester szerepét a mai koncerttermekben: a sztár élete állandó utazással telik, így alig jut ideje a zenekarra, egy-egy előadás kidolgozására. Ahogyan az együtteseknek is van saját repertoárjuk, amelyet – valószínűleg – karmester nélkül elő tudnak adni (és mégis, milyen keveseknek sikerül ez jól, még a legkiválóbbak közül is).

A baj az, hogy a zenemű mindenkinek a fejében másként él, több párhuzamos olvasata és értelmezése létezik. Bár ez önmagában egyáltalán nem tragédia, képzeljük el mi születik abból, ha megközelítően 100 zenész leül, hogy ott helyben összedobják a fejükben élő elképzeléseket egy szimfóniáról vagy egy concertóról! Persze nem káosz – hiszen figyelnek egymásra és hasonló ideáik vannak a műalkotásról –, ennél valószínűbb, hogy az apró eltérések egymásra rétegződnek s itt-ott kioltják egymást, máshol meg bizonytalan érzést keltenek a hallgatóban együttes jelenlétükkel, szóval olyan előadás jön létre, amelyet a középszer jellemez.

Ülök a Művészetek Palotája Bartók Nemzeti Hangversenytermében és a zenészek arcát lesem. Nem sokat hallottam eddig a debreceni Kodály Filharmonikusokról, és amit látok, az nem lelkesít különösebben: fáradt, meggyötört arcok, az üres tekintetek mögött alig valami szépség, méltóság és báj pedig semmi.

Amiért most összegyűltünk, az Hommage à Beethoven, azaz tiszteletadás. Meg van itt egy svájci hegedűs, aki a műsor első felének háromszögelési pontja, és – alig feltűnő módon – magyar származású. Nem tudom, mi fontosabb: a rég halott zeneszerző, avagy a fiatalember?

A műsorrend legalábbis nem igazít el ebben: G-dúr hegedűverseny, majd a szünet után a kilencedik. Persze az összeállítás különböző koncepciókat siffírozhat, ám valamiért olyan érzésem van, hogy kellett az egyetlen hegedűverseny a fiatalember miatt, mely aztán kevésnek bizonyult a másfél órát kitölteni, és így jött a IX. szimfónia ötlete, mivel utolsó, negyedik tételében a Kodály Kórus is szerephez jut.

„A IX. Szimfónia és a Hegedűverseny akár két szerző alkotása is lehetne, olyannyira különböznek egymástól. Bár hangnemileg egymás rokonai – mindkettő a D-dúrt járja körül, és abban fejeződik be –, különböző műfajokat képviselnek, különböző hagyományokat visznek tovább, új korszakba vezetnek. Ráadásul a versenymű Beethoven középső alkotói szakaszában keletkezett, ezért inkább a bécsi klasszikához áll közel, a szimfónia pedig a romantika korszakát megelőlegező kései periódus szülötte. A bemutatókat elválasztó szűk két évtized alatt Beethoven mintha kicserélődött volna: zenéről, művészetről vallott nézetei gyökeresen megváltoztak, ahogyan az őt körülvevő kulturális és társadalmi közeg is.” – áll a Müpa műsorfüzetében.

Szóval a koncert előtti néhány pillanatban azon tűnődök, hogy mit tudhat a fiatalember, és legalább ennyire kíváncsi vagyok, hogy a Kodály Filharmonikusok mit kezd a nagy művel, Beethoven IX. szimfóniájával. Mert úgy gondolom, hogy e kettő nem független egymástól.

Aztán fellép a színpadra a neves hegedűs is, néma csend, beintés és indul a hegedűverseny: a zenekar erőtlenül játszik, a karmester pedig a helyén van és gesztikulál, ám a mozgása nem győz meg arról, hogy határozott elképzelése van a darabról, amelyet aztán a zenekar követ. Szól a zene, amelyben a hangok ugyan a helyükön vannak, ám a szólamok külön életet élnek, és zenekari szinten alig tettenérhető a frazeálás. Nem együttest, csupán fáradt muzsikusok gyülekezetét hallom együtt zenélni: hozzák a kottaformát, amiben „minden a helyén van”.

Egészen addig, amíg a fiatalember, Hosszu-Legoczky Géza ujjai a hegedűhöz nem érnek. Egyébként sem szokványos az eleganciája: (emlékeim szerint) kék színű (bársony)zakó van rajta, kedvesen mosolyog, láthatóan nincs megilletődve és a legnehezebb futamokat is könnyedén, manírok nélkül játssza le. (Márpedig Beethoven hegedűversenye bővelkedik ilyenekben.)

Nincsenek technikai zörejek, a hangerővel és a vonóval kiválóan bánik, pontosan intonál, használja és kihasználja a hangerőkülönbségeket. Mégsem érzem a kontrasztot a meggyötört zenekar és a könnyed fiatalember között. Tudniillik az utóbbi cigányosan játszik: sima modora a „Jó ebédhez szól a nóta” hangulatát idézi fel bennem – édesen és búsan, ám mindig szívettépően, a giccshez veszélyesen közel zenél.

Nem érzek szenvedélyt Hosszu-Legoczky játékában, aki mézédes, vibratóval teli hangokon szárnyal. Nem vitatom, hogy rendkívül jó hegedűs, és azt sem vetem a szemére, hogy az esztrádzenével kacsint össze, különösen hogy maga a zenemű ad alapot hasonló (édes) értelmezésekre. Csak azt állítom, alig volt más esélye, hogy a koncert emlékezetesre sikeredjen.

Ugyanis a zenekar nem hibázott, s ahogy mindenki, a karmester is végezte a dolgát, ám a hegedűverseny során csak nem vált világossá, hogy kinek mi a koncepciója erről. A darab utolsó tételének a lezárása sikerült a legfurábbra – persze az sem hibás volt, egyszerűen csak elsietett, gyenge és erőtlen. Ezek után pedig jobb volt a mézédes hegedűhangokra emlékezni.

Nem említettem, hogy a zenekar félhangerőn játszott. Ez leginkább a szünet után, a IX. szimfóniában tűnt fel, amiben maximum az ff-ig jutottak el. S hogy valami határozottan pozitív dolgot is mondjak a Kodály Filharmonikusokról, ezen a korlátozott dinamikai sávon belül tudatosan mozogtak.

Az énekesekről szólván pedig meg kell említenem, hogy mindannyian jól énekeltek: rövid szerep jutott nekik, ahogyan a Kodály Kórusnak is, ám egyöntetűen kiváló teljesítményt nyújtottak, fellépésük valóban az est Örömódája volt.

Márcsak ezek miatt, meg az egyébként hibátlan játék miatt is azt gondolom, hogy kiváló zenészek játszottak a színpadon. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy a pontos és dinamikus előadásban a karmesternek, egyszemélyben a zenekar művészeti vezetőjének és igazgatójának, Somogyi-Tóth Dánielnek is szerepe volt. Egyszerűen nem álltak készen erre a megmérettetésre.

A közönség viszont lelkesen ünnepelte a Kodály Filharmonikusokat, az énekeseket, a Kodály Kórust és a karmestert a meglehetősen szárazra és koncepciótlanra sikerült IX. szimfónia után. Csak én éreztem azt, hogy a mindig derűsen mosolygó Hosszu-Legoczky Géza nem elégedett az előadással?

Mert a zenészeknek még keményen meg kell dolgozniuk azért, hogy amit létrehoznak, az olyan legyen, amit büszkén hagynak az utókorra. Ahogyan a zeneszerző tette. Tiszteletet Beethovennek.

Danczi Csaba László

Műsor:

2014. január 19. 19.30
Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Hommage à Beethoven
Hosszu-Legoczky Géza (hegedű) és a Kodály Filharmonikusok

Beethoven: D-dúr hegedűverseny op. 61

Allegro ma non troppo, Larghetto, Rondo allegro

Beethoven: IX. (d-moll) szimfónia op. 125

Allegro ma non troppo un poco maestoso, Scherzo molto vivace – presto, Adagio molto e cantable, Presto – allegro ma non troppo

Közreműködik:

Rendes Ágnes – szoprán
Bódi Marianna – mezzoszoprán
Balczó Péter – tenor
Rácz István – basszus

Kodály Kórus, karigazgató Pad Zoltán

Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel