Szávai Attila: Hetedik emelet

RÉSZLET A KÖTETBŐL

Fortuna Privata

Évekig csak amolyan háttér volt a zene az életemben. Nem voltam aktív. Pedig a családi legenda szerint zenére születtem. Umpappa-umpappa, mondjuk. Keringőre születni, ez lenne itt irodalmilag kényelmes, mert akkor lehetne folytatni azzal, hogy az élet is körbe-körbe (karikába), satöbbi, valamit a lüktetésről, körbe, mint egy elszabadult traktor, ha menet közben magára hagyják. Csinálj, amit akarsz.

Zenére születtem. Hogy milyenre, azt sose mondta senki. Nem is értem. Vagy nem merték, vagy már senki nem emlékszik. Akkor meg minek hozzák fel. Mindenesetre az első benyomásaim között, amiket az emberi lét okán tapasztaltam, nem nagyon vannak hangok.  Hideg, az igen, meg sok fény, sok hideg fény (a sok fény az mennyi?). Zenére nem emlékszem. Egyszer ezt elmondtam a gimiben is, valami osztályfőnöki volt, mondja el mindenki, valamelyik gyerekkori élményét. Elmondtam ezt, hogy állítólag én zenére születtem, csak senki nem emlékszik arra, milyenre. Sándor szerint, aki az osztály vagánya volt, ilyen fejjel, csakis hevimetálra lehet születni, vagy valami alternatív zenei förmedvényre. Nyúvévre. Aztán, ahogy teltek az évek, úgy közeledtem a zenéhez. Ahogy egyre inkább kezdtem befelé zárni a világgal szemben, úgy kezdtem nyitni (befelé, illetve belül, de kifelé, mindegy, nem egyszerű, a lényeg, hogy úgy zársz, hogy nyitsz) a zenével szemben. Odáig fejlesztettem a zenei befelé nyitást, hogy egyre gyakrabban, ha rossz a kedvem, vagy ha éppen túl jó, akkor nem szavakat gondolok, hanem mindezt inkább valami belső zenében fogalmazom meg, dallamban. Amit csak én hallok, befelé dúdolom, csak magamnak. Befelé dúdolok, mint a telihold. Próbálkoztam zeneszerzéssel is, de eltelt az az idő, hogy be kellett lássam: külön műfaj a szerzés. Én csak költeni tudom a zenét, fogyasztani a hangokat, fogyasztani, mint a habpatront. Nyúvév korszakomban határozott benyomásom volt, hogy mikor lementem a kocsmába, hogy határozottan benyomjak, ott nyomban elterveztem: milyen tárgyakon, milyen hangokat lehet előállítani ahhoz, hogy egy, mondjuk szociológiai problémát, a legtökéletesebben adjam vissza. Bementem a kihívásba.

Cigányság lakásproblémája? Ehhez lapáttal kell ütni a vályogház oldalát (alapritmus), csörömpölni a kopott fazekakkal, suhogtatni a ruhaszárítókötél leszakadt végét, csapkodni a villanyóraszekrényt, villáskulccsal kocogtatni a tuningolt villanyórát. Hogy ne pörögjön annyira. Hergelni a kutyát egy zacskó romlott csirkenyakkal. Na, és itt vagyunk a következő lényegesnél. Évekig agyaltam azon, hogy hogyan lehetne a szagokat hangokkal kifejezni. Egy zacskó romlott csirkenyakat. Vagy egy lábas egyhetes pacalt, ha felöntöd tejjel és kiteszed délutánra a napra. Micsoda szinkópákat lehetne fejleszteni. Csak aztán elmaradt a fejlesztés, mert jött egy nő az életembe. Illetve az életem ment körbe-körbe, ahogy szokott, aztán egyszer csak az egyik körben ott állt ez a nő, én meg elgázoltam az életemmel. Ez a nő mondta, hogy inkább zenekarban kellene zenélni, mint magamban. Jobban is állna nekem egy zenekar, mint a tejes pacal. Elhihetem, mondta és csinált egy lábos ilyen tejes pacalt, hogy lássam, mire gondol (mire gondoltam). De mivel tél volt, nem volt ereje a napnak, hát bent a konyhában melegítettük meg. Zuhogott a sparhelt, fortyogott a matéria az edényben, alulról a gázzal melegítettük, felülről hajszárítóval. Közben ez a nő a fakanál nyelével (a fakanálnak a feje is a nyele, önmaga folyamatos nyele, de mindegy) rendszertelen, tört ritmusokat vert le a konyhaszekrényen. Hogy ezt akarom-e. Ez-e a célom az életemmel. Nem inkább az, hogy ellenni ügyesen, mint egy pár elefántfóka. Lassú, de masszív házasság, egyebek. Nem elhadarni az olyan verbális súlyokat, mint: szeretlek.

Felvételkor, tehát belépéskor, mikor felvettek a szimfonikus zenekarba, ebbe a népes, hangos családba, kérdezte a karmester, hogy van-e olyan műtárgy, amit minden nap áhítattal tudok nézni. Kikötés volt, hogy a hangszert, azt nem lehet mondani. Mert nem műtárgy, amíg legalábbis használatban van. A Föld is csak onnantól lesz műtárgy, mondta erre a karmester, amíg alább nem hagy az emberiség egész napos mancsozása, összefogdosni szeretett bolygónkat, magmáig, reggeltől estig, kihasználni, nem is lovalja bele magát.

 Azzal folytatta, hogy nem kell otthoni példákat mondani. De, szóval, hogy mit nézek, művészileg, ha nézhetnékem van, mit néznék szívesen. Egy ötliteres üvegnyi kovászolt uborka. Ez nekem a műtárgy. Hogy ezért nyár a nyár, nekem ez a nyár, a langyos, erjedő, zavaros lé, az ázott kenyérdarabkák súlytalan, felszabadult lebegései. Ahogy vigyorognak a sebészi pontossággal bemetszett uborkatestek. Mondhatnám: minden uborka egy négyrét vigyorgás, önmaga öröme, mint minden teremtett lény. Nem akartam tovább vinni ezt a vonalat. Hogy csavarod, csavarod a befőttesüveg kupakját, de nem enged, befeszül, mint a vasúti váltó, hogy csak később érzed az engedést, mikor rámész aztán késsel, a kupakra, ácskapoccsal, a szerszám feszülése, mikor erőt gyakorolsz, és közben a baszdühhöz hasonló érzés jár át. Mert tudod, hogy mi a vége, hogy mindjárt felszabadul a befőttesüvegbe zárt légkör, mindjárt tiéd lehet a kövér gyerekangyalok mindennapi uzsonnája. Add meg nekünk ma. Mondtam ezt a karmesternek, de aztán sokáig hallgatott, csak nézett rám, bólogatott, hunyorgott, mutató, és hüvelykujjával az orra és a felső ajka közötti részt babrálta, mint a kottaírók, mikor valami frappáns zenei megoldáson gondolnak.

A karmester szerint határozott az egyéniségem, ami elengedhetetlen a művészi élethez, de határozottan kérné, hogy ne nagyon feltűnősködjek a színpadon. De valahogy mindig kialakul a feltűnés, mint mikor főpróbán megcsörren a telefonom, vagy elkalandozok, viszketni kezd a bal térdem, akármim, és belehúzok egy kis hamisságot. Nem durván persze, van rutinom, csak vájt fülűek hallják. Meg, hát, a profik, azok úgy rontják el a zeneművet, hogy az nem lesz hamis. A szünetben, vagy a végén, ha megkérdezik, hogy mi volt az a bakugrás ott, hát megmondod nekik. Hogy magadban továbbgondoltad azt a futamot, jobb így, jobb, mint az eredeti, ha bunkó is vagy ezzel, és nem vallod be, hogy felbüfögted a kovászos uborkát, amit kezdés előtt dobtál még be. Öreganyád mondta, hogy a kovászolt uborka az egy bölcs étel, gazdagítja a szellemet, nem ám, mint a párizsi, amitől csak leépülsz. Amiről beszélt, az tradíció, hagyomány, sőt, gasztronóm népművészet, falatnyi folklór.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért pont hegedű. Ezt először anyáméktól kérdeztem, mielőtt beírattak volna. Anyámék szerint a hegedüléstől megjavul a jellem. Később az egyik tanárom, egy gyengébb pillanatában szintén megkérdezte ezt: miért pont a hegedű. Meg valamit mondott még az erőltetésről. Anyámék akarták, válaszoltam közönnyel. Aztán meg beleszerettem. Beleszerettem egy hegedűbe. Nem, ez nem pontos így, szóval, hogy megszoktam, mint ló a kötőféket. Nem tudok most jobb példát. Pláne légből kapottat.

A levegő meg nem kis dolog. Ha nincs levegő, nincs zene. Nincs, mi rezdüljön, tajtékozzon, lobogjon. Meggyújtani a levegőt egy frappáns, kiszámítható futammal, sőt, skálával, ami aztán egy betonkemény harmóniában ér véget, oda torkollik, ott akad el, teljesedik ki. Hogy kitartod az utolsó hangot, mintha csak erre készültél volna egész életedben, odateszed magad, eggyé válsz az utolsó harmóniával, az autentikus zárlat teljesen átjárja minden sejted, egész lényed. Hogy bármit teszel, csak egyféleképpen alakulhat az utolsó másodperc, minden változhat, de a vége fix, lezsírozták az angyalok. Mint a szex, hogy bármit csinálsz az ágyban, tudod, hogy mi lesz a vége. Tudod, hogy visítozni fogsz az örömtől, belülről visítasz majd, akár a gyorsuló metró.

Koncert előtt mindig cikáznak a gondolataim, mint egy szatyor szétengedett denevér. Nem az előadandó darabon gondolkodok, az benne van a vérben, zsigerekben, ha négy kezem lenne, főzés, vagy favágás közben is akármikor lejátszanám a repertoárt, oda-vissza. Hanem, talán a fokozott koncentráció okán gondolok másképpen a világra. Van, mikor idegesítő ez a szellemi cikázás. Mert akkor a talán fontosabb, hétköznapi, tehát a gyakorlatiasabb dolgok a háttérbe szorulnak. Ilyen most is például, hogy minden kolléganőm és kollégám fekete ruhákban jött, én persze fehér ingben, otthon hagytam a zakót. Világítok a sarokban.

Rendszerint a zenekar szélén ülök, nem is ám, hogy mindenki engem bámuljon a nézőtéren. Ha unalmas a darab, túlzott a rutin, olyanokkal szórakoztatom magam, hogy új szavakat találok ki. Otthon van egy füzetem, abba gyűjtöm. Mert hát miről is szól az egész. Hogy az egyén a lehetőségeihez mérten jól érezze magát. Ahogy itt is. Beül a sok szürkeegér a nézőtérbe, jó, nem szürkeegér, mert némelyik nő olyan ruhát rak magára, mint valami kanári, amit még pofán is öntöttek egy vödör összekevert vízfestékkel. Beül és vágja a pofákat. Hogy de jó neki. Én meg, ahogy húzgálom neki a vonót, huzigálom a jókedvét, gyakran inkább a villanyszámlára gondolok, vagy, hogy égve hagytam-e a villanyt az előszobában, elmostam-e a kislábast a lecsó után. A néző az más. Elsősorban persze fülel, aztán csak a látvány: nézni a zenészt, a frissen sminkelt, lelkes csellistalányokat. Az alkoholista klarinétost, meg a többit, és elképzelni, hogy melyiknek milyen napja volt a koncert előtt, mit evett, mikor, mekkorát és hogyan szeretkezett, hányszor rázza ki a kisszőnyeget, meddig mosogat a vasárnapi ebéd után, milyen tévézési szokásai vannak, hogyan nyomkodja a távkapcsolót. Érdekes tapasztalat: minél inkább merül az elem a távirányítóban, annál erőszakosabban nyomkodjuk a gombokat rajta.

Konfekciószerű az életem. Mint egy öltöny, amit leakasztottak az angyalok, hogy nesze, vedd fel, itt ez a ruha, itt vannak a szokásaid, reflexeid, ösztöneid, hordjad őket, találj nekik ritmust, ha úgy alakul, keress harmóniát. Hogy azért ott vannak a szinkópák, disszonáns hangok, hogy tekersz a bringával és a sors, tehát a nagy sorcsináló betol az első küllők közé egy darab fél colos vascsövet, hogy na, ezt tessék megoldani, feldolgozni.

A zenészek olyanok, mondjuk, magamból kiindulva, hogy sose haragudnak meg. Komolyan legalábbis nem. Ez is alkati kérdés. Hogy forr a víz a vasárnapi levestészta alatt, kedvenc Chopin-darabod szól a rádióban, cikkan a lélek, majd bemondják a lottószámokat, bemondják, hogy négyesed van. Hogy érzed magad körül Fortuna ölmelegét, nem is részletezve, pinamelegét. Fortuna Privata. Dobnád el a fedőt, de bejön az asszony a konyhába, hogy miért nem a lépcsőházban vetted le a cipőd, minek takarít ő. És mondod neki a négyest, az abban rejlő lehetőségeket, de az csak cipőzik, cipőzik, nem ám felfogni a pillanatnyi anyagi biztonságot. Nem haragudni meg rá ezért. Kellő időben, könnyű fröccsel hígítani a vérmérsékletet. Örömödben szódával kergetni meg az asszonyt a konyhaasztal körül, megfuttatni, mint egy pohár könnyű, nyári bort.

Van egy zenei darab, amiben nem sokat kell játszanom, sikálni a hegedűmet. Van egy zajosabb rész, ott van egy kis szerepem a többi hegedűssel, húzunk egy olyan tömegű hangorkánt, ami elvileg valami vihart szimbolizál. Jól megírta a szerző, ki van használva a hangversenyterem minden lehetősége, ami a viharzást illeti. Lobognak a falon az árnyékok, hunyorognak a szobrok a falakon kialakított ablakmélyedésekben. Egyszer próbáltam ki, hogy milyen, ha kicsit befröccsözve jövök koncertezni. A sűrű, apró böffentéseket a koncert előtt elfogyasztott szódabikarbónára fogtam, hogy leült bennem a lógulyás, befészkelte magát. Várom a kifészkelést. Ahogy alul kinyerít belőlem a lógulyás.

Így, hogy a színpadon oldalt vagyok ültetve, megtanultam, hogyan tudok úgy fészkelődni, ülni át egyik fenekemről a másikra, hogy lehetőleg senki ne vegye észre ezt. Vagy éppen a csukott szájjal ásítást. Ezt se volt kis munka kitalálni. Nézed a karmestert, ahogy lobogtatja a lelkét, rázza a fejét, a hosszú haját, nézed, és befelé ásítasz közben. Megfeszülnek a nyaki izmok, ennyit látni csak.

A legtöbb emberen meglátszik, hogy mivel foglalkozik. Hogy meglátszik rajtam a hegedülés, a komolyzenei hétköznapok. Beköltöztem ebbe a mostani albérletbe, ebbe a dohos, koszos, olcsó, de otthonos lyukba, futok össze a közös képviselővel, az meg mondja nekem, hogy művészúr. Honnan tudja, kérdeztem, csak magára kell nézni, válaszolta. Hogy ránéz a zoknira, az egyikre, a másik, az másmilyen mintájú, és leveszi egyből, hogy na, ez valami művész. Mert szerinte, a művészet az kicsit a szellemi aszimetria is. Balra nézel, jobbra gondolsz. Mondod a csajodnak (feleségednek), hogy szereted, de közben magadra érted, hogy de jó most neked, mert szeretsz valakit. Hogy a másik az általad szeretődik, ami neked köszönhető, a te kedvességednek. Vagy, hogy csinálod a kovászos uborkát, de nem konkrétan az alkotásra gondolsz, hanem már előre korgatod magad belülről, hogy de jól be fogsz zabálni. Csinálni ezt a kellemes eledelt az ötliteresben és közben keringőt hallgatni a bécsiektől, magnón, vagy rádión, mondjuk.

Keringőre születni, ez lenne itt irodalmilag kényelmes, mert akkor lehetne folytatni azzal, hogy az élet is körbe-körbe (karikába), satöbbi, valamit a lüktetésről, körbe, mint egy elszabadult traktor, ha menet közben magára hagyják. Csinálj, amit akarsz.

(JAK+Prae.hu, Bp., 2013)