March – Book One

Akinek sosem kellett faji, vallási, nemi, szexuális vagy bármilyen szempontból elnyomást, kitaszítottságot elszenvednie, annak nem könnyű megértenie és átélnie ezt az érzést. Milyen az, amikor az ember „kevesebb”, csak mert pl. egy bizonyos bőrszínnel született? A kérdés megválaszolásában a művészet nyújthatja az egyik legnagyobb segítséget: a művészet, ami azért van, hogy jobban megértsük a világot és saját magunkat, hogy tágítsuk a perspektívánkat, hogy konfrontálódjunk önnön gondolkodásmódunkkal, vagy éppen megerősítsük azt. A rasszizmus egyike azoknak a társadalmi jelenségeknek, amiket a művészet mindenféle válfaja rendszeresen elővesz, hogy csökkentse máig tartó jelenlétét szerte a világon. Egy ilyen sokat cincált és érzékeny téma azonban könnyen süllyed didaktikusságba és giccsbe. A tavalyi év két nagyszerű alkotással bizonyította, hogy a művészetnek a rasszizmus problémájához vezető megközelítési útjai közül a dokumentarista, tényszerű stílus lehet a leghatásosabb. Az egyik egy film, a másik egy képregény. Az egyik a 12 év rabszolgaság, a másik a March – Book One.

Utóbbi John Lewis kongresszusi képviselő és írótársa, Andrew Aydin háromrészesre tervezett képregényes önéletrajzának első, 120 oldalas kötete (a pontos meghatározása: eredeti graphic novel). A most 73 Lewis a gyerekkorától kezdi mesélni a történetet, de annak lényege és fókusza természetesen az a ’60-as évekbeli polgárjogi mozgalom, aminek ő maga is legendás alakja. A jelenleg is aktív politikus (és elvileg az első kongresszusi tag, aki valaha képregényt írt) az ideológiailag és tolerancia tekintetében igencsak elmaradott amerikai délen nőtt fel, mielőtt egyetemistaként egyre jobban kezdte foglalkoztatni a szegregáció igazságtalansága, és végül Martin Luther King mozgalmának egyik legnevesebb aktivistája lett. A képregényben Lewis keretes szerkezettel tekint vissza a múltba, és vezeti fel azokat az eseményeket, amik a mozgalom híres, 1963-as Washingtoni Meneteléséhez, és King „Van egy álmom…” kezdetű beszédéhez vezettek.

Az első kötet két hangsúlyos folyamat köré épül. Az első Lewis ráébredése a világra, arra, hogy amit a nagyvilágtól szinte teljesen elzárt családi farmon, és annak környezetében tapasztal, nem feltétlenül normális. A kellemes, bukolikus idillből egy autóút rántja ki, amit nagybátyjával tesz meg több államon keresztül: a férfi félelme tapintható, ahogy gondos tervezést igényelve fogyasztják a kilométereket, nem mindegy ugyanis, hogy melyik benzinkútnál állnak meg enni vagy tankolni – bizonyos helyeken feketékként az a legkevesebb, amire számíthatnak, hogy nem szolgálják ki őket. Jóval északabbra a kis Lewis döbbenten konstatálja, hogy fehérek és feketék nyugodtan, békében élnek egymás mellett, és nincsenek a boltok ajtajára „niggereknek” szóló tiltótáblák akasztva. Az „ilyen életet élek” és az „ilyen életet élhetnék” hirtelen látványos kontrasztba kerül, a dolgok természetes rendjének illúziója elpárolog, és helyét átveszi az igazság.

A kötet második fele az úgynevezett „beülések” krónikája. Miután évekkel később Lewis tagja – és egyik szócsöve – lesz King éppen ébredező, terjedő mozgalmának, elkezdődnek a békés tüntetések, amelyek során a feketék ebédlőkbe, kávézókba ülnek be, egyenesen a pult elé, ahol pedig csak fehérek tartózkodhatnak. A reakciók skálája a mímelt udvariasságtól („kérjük, távozzanak”) a fenyegetésekig, majd pedig a konkrét fizikai erőszakig terjed. Lewis tényszerű narrációval dokumentálja az eseményeket, dátumokat, helyszíneket, neveket sorolva, és mindent egy nagyobb történelmi és érzelmi kontextusba helyezve, hogy érezzük, a tüntetők „honnan tartanak” és „hová tartanak”, miért küzdenek, és miért úgy küzdenek, ahogy. A könyv legjobb jelenetében a „beülésekre” készülő karakterek főpróbát tartanak: eljátsszák egymásnak az elnyomó fehéreket, gyalázzák, mocskolják, megalázzák, sőt, fizikailag bántalmazzák egymást, hogy teszteljék magukat, és megbizonyosodjanak róla, tényleg képesek lesznek megmaradni békés tüntetőknek élesben, még a legextrémebb körülmények közt is.

Egy atrocitás mértéke belülről ábrázolva érződik igazán. A March elvitathatatlan érdeme az, hogy a témára jellemző cukormáz és hatásvadászat nélkül viszi be az olvasót a mozgalom köreibe, hogy onnan nyújtson képet arról, milyen bátorságra, állhatatosságra, elhivatottságra és lelki erőre volt szükségük azoknak az embereknek (és nem csak a feketéknek, bár a sztori elsősorban értelemszerűen rájuk összpontosít), akik igazságtalanságok sorozatát eltűrve dolgoztak a jövő szebbé tételén. Nem csak maguknak, hanem mindenkinek, és nem csak az elnyomó fehérek, hanem a beletörődő feketék ellenében is. Lewis és Aydin egyszerűen és hivalkodás nélkül fonják a sztori fonalát, éppen a megfelelő helyeken váltogatva a személyesebb (a főhős gyermekkora) és a távolságtartóbb (a beülések) mesélés módszerei között, nagyszerű kontrasztokat teremtve közben (nyitójelenet: egy békés tüntetés brutális szétverése – 1965, „Bloody Sunday” –, keret: Barack Obama 2009-es elnöki beiktatása).

A műbe Nate Powell gazdag és kifejező fekete-fehér képei lehelnek életet. Már az említett nyitány plánozása és dinamikája is lehengerlő, bár – eseménydús jelenetről lévén szó, amihez hasonló kevés lesz később – a rajzoló tehetsége csak később mutatkozik meg igazán, amikor panelelrendezésekkel, beállításokkal és árnyékokkal teszi izgalmassá még a statikus dialógusokat is. Powell munkájában van egy leheletnyi melegség és pátosz, pont annyi, amennyi még nem ássa alá az írók dokumentarista stílusát, de sikeresen belevesz egy plusz érzelmi löketet – és Powell tudja, hogy ehhez néha egyetlen jól megválasztott szemszög vagy jó helyre beszúrt egészoldalas kép is bőven elég.

A March példás mértéktartással, mégis komoly érzelmi erővel mesél a rasszizmusról, és megteszi azt a szívességet a befogadónak, hogy nem túloz, nem bagatellizál, nem szépít és nem játszik biztonsági játékot (akárcsak az említett 12 év rabszolgaság, bár fontos különbség, hogy ez inkább reményteli és inspiráló mű, még a néhány sötétebb és erőszakosabb momentuma ellenére is). Jól felépített, szépen kivitelezett, érett – és fontos.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=289]

Miért gondoljuk, hogy képregényt olvasni ciki? Mert elveszi a gye­rekek kedvét az olvasástól. Ja?! Értem. Miért, a képregényt csak ol­vas­sák? Nem, végül is rajzolják is. Meg hát olvassák is. Miért, a képregényt csak a gyerekek olvassák? Nem, hát vannak felnőtt képregények is. Nos igen, tehát a kép­regé­nyek szövege van, meg képe van, és az egyik legizgalmasabb mű­vé­szi forma, a legváltozatosabb kifejezési formákkal. És mi – Rusz­­nyák Csaba és Szekeres Niki – főképpen azt szeretnénk, hogy mi­nél többen találkozzatok a kép­regénnyel, legyen az noir vagy mar­vel, felnőtt vagy gyerek, populáris vagy művészi. Induljon hát a Comics Trip! (Logo: Anticia Pago)