01.12.
| Vers l’infini. Konok Tamás életmű-kiállítása (1930–2020) >>>
12.08.
| Figyelem és irgalmasság – Iványi Gábor és Liszkai Tamás >>>
12.07.
| Edda Művek, Prognózis, Ámen és Sziámi albumokkal zárul a Lemezjátszó Classic >>>
12.07
| Egy nő – Művész Távmozi (online premier) >>>
12.03.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
12.01.
| ArteKino 2020 – Nézz egy hónapig ingyen európai fesztiválfilmeket! >>>
11.27.
| A Szépírók Társasága XVI. fesztiválja >>>
11.26.
| Indul az e-Trafó online programsorozat >>>
11.26.
| Asztali beszélgetések… – Tompa Andrea és Szabó B. András disputája >>>
11.25.
| Olasz világsztárral, „operapástétommal” és adventi koncerttel folytatódik a Müpa Home műsora >>>
NAPI TANDORI

12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>
10.17.
| Swimathon Pécs 2020 >>>

Csontos Márta, Hartay Csaba, Marno János, Mizsur Dániel versei

„Alternatív földrajz” (kortárs egyiptomi költőnők versei Tüske László válogatásában és műfordításában)

Csippán Péter, Domokos Márton, Repkő Ágnes, Sántha József prózája

Bálint Péter, Gömöri György, Miskolczy Ambrus tanulmánya

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Krúdy Gyula: Egy ember története
2014.01.27 - tiszatáj

Ezt a történetet a nagyanyám mesélte nekem egy téli estén, amikor odakünn porzott a hó, bőgőzött a vihar és idebenn vidáman recsegtek a hasábfák a vén kandallóban.

Abban a faluban, ahol én születtem, gyerekkoromban lakott egy világszép asszony. Szebbet, kedvesebbet, jobbat csupán a mesemondók tudnak, de hát a mesék nem szoktak igazat mondani. Hívták pedig azt a szép menyecskét Kövi Györgynének.

Mielőtt továbbmennék a történetben, el kell mondani, hogy a falucska a Bakony közepén volt. Akkor még a Bakony is másféle volt. Hetekig lehetett benne bódorogni anélkül, hogy makkoló disznókondákon vagy szegénylegényeken kívül másra is talált volna a vándorló. A nagy erdőség közepén, szelíd völgyhajlásban feküdt a falucska. Egyik oldaláról szőlődomb mosolygott le rája, a domb tetejéről a Balatont lehetett látni, mint valamely földre szállott tündérálmot. A falu végén régi, félig rombadőlt kastély állott. A monda szerint Mátyás király mulatott benne – de hát ki tudná, hogy a mondák mikor igazak? Csak annyi bizonyos, hogy Köviné ebben a vadászkastélyban lakott két kis fiacskájával. Gyönyörű két kis fiú volt az, tündér-gyerekek, szelídek, csendesek és szomorúak. Szomorúak, mint az édesanyjuk. De hát kitől is tanulták volna meg a nevetést? A komor vén falaktól tán, vagy a sötét nagy erdőségtől, amely télen-nyáron zúgott, mormogott? Az édesanyjuk nem nevetett soha. Fekete ruhát hordott, pedig talán özvegy sem volt. A templomot járta mindig, pedig tán bűne sem volt. A bánat néha szomorú nótákat juttatott eszébe, amelyeket estefelé dalolgatott a vadászkastély romjai között.

De hiába epekedett, az nem jött vissza, aki innen elment. Kövi uram immár negyedik esztendeje eltűnt odahazulról és hírt sem adott magáról. A falusiak szentül meg voltak győződve, hogy beállott ő is a Sobri bandájába, mint annyi sokan. Némelyek tudni vélték, hogy Sobri senki más, mint Kövi uram. De hát akkor néha csak haza-hazanézett volna, ha az asszony kedvéért nem is (mert asszony akad másfelé is), de legalább a gyermekeit látogatta volna meg. Akik emlékeztek rá, daliás, hetyke, szép embernek mondták. Szénfekete bajuszát megcsodálták lesütött szemük alól a falusi leányok, menyecskék. Ezüstsarkantyú pengett a csizmáján és ha rájött a bolondja, akkor három napig is muzsikáltatott a fülébe a Selyem-csárdában. Az a Selyem-csárda pedig már jó mélyen benn volt a Bakonyban. Rosszhírű zsiványtanya volt, éjjel-nappal szólt benne a muzsika. Ha a betyárok abbahagyták a dínomdánomot, jöttek a pandúrok és azok folytatták. Ha pandúrok is kidőltek, jött Kövi uram, csendesen léptetve pej lován. Csak az ördög volna annak a megmondhatója, hogy mikor aludt a csárdásné. De hát az ördögnek is más gondja van, mint az efféle asszonyszemélyekkel törődni. Talpig selyemben, talpig bársonyban, piros csizmácskában állt a söntésben a csárdásné. Talán még fösték is volt az arczán… Azaz hogy arra nem igen volt szüksége, mert szép volt a cudar anélkül is. Sötét a szeme, mint a bakonyi éjszaka. Fehér az arcza, mint az elefántcsont. A kondásokra éppen olyan szívesen nevetett, mint a gazdag kereskedőkre, akik megrakott furmányos szekereikkel ezer veszedelem között ott tanyáztak a Selyem-csárdában. Ördöngős asszony volt. Mindenki bolondja volt, csak egyetlenegy ember nem. Az az egyetlen az ura lett volna, ha számított volna valamit a vén csárdásgazda. De az olyan ember volt, hogy gyertyagyújtáskor aludni ment és aludt addig, amíg csak a menyecske föl nem költötte. A csárda vendégei néha évődve szóltak rá a vénemberre.

– Gazsi bácsi, az asszony is olyan portéka, mint a kámfor: elillan.

Az öreg ember megvakarta a süvegét, mivel haja már nem igen volt.

– Ördögöt illan. Megmarad szépen és összeszárad, mint a szilva.

Sohasem is lehetett teljes bizonyossággal megtudni, hogy igazi felesége volt-e a csárdásnak Piros. Lehet, hogy csak úgy találta valahol országúton, erdőszélen, kiöltöztette, csinosította és beállította a Selyem-csárdába asszonynak. Asszonynak, akinek joga volt a pákosztos vendéget elhessegetni magától, mint a kellemetlen dongót. A házasságot még a betyárok is szentségnek tartják, hisz a legtöbbnek volt a felesége.

Igen, hát ki is volt az az egyetlen, akit Piros asszony nem babonázott meg? Senki más, mint Kövi uram. Ő csak azért járt oda tivornyázni, mert tudhatta előre, hogy nem találkozik tisztességes emberrel, aki előtt szégyellni kellene magát. Dalolt, ivott, tánczolt, muzsikáltatott, amíg bele nem fáradt. Majd felült a lovára, aztán indult hazafelé. Útközben elnyomta már az álom, de a pejkó már ismerte az utat, szépen hazatalált magától.

Forradalom utáni idő volt akkor. Kövi se igen tett egyebet, mint mások: búsult és ivott és várta a szebb jövendőt. Az asszonya még csak nem is haragudott meg reá, ha a mulatságból hazavetődött. Szépen lefektette, dédelgette, ápolgatta: a gyerekek, azok az angyali gyerekek ott ugrándoztak körülötte: bizony bátran dörzsölhette ki az álmot a szeméből, azt a rossz selyem-csárdabeli álmot.

Egyszer aztán történt, hogy Kövi György nem került haza a Selyem-csárdából. Elmúlt egy hét, elmúlt a másik hét. Köviné elbúcsúzott a gyerekeitől.

– Elmegyek az apátokért – mondta. – Kitánczolhatta már magát azóta.

Elment nagy vidáman, de annál szomorúbban került elő.

– Nem találtam az apátokat – mondta és könnybeborult a szeme.

Azok a könnyek pedig állandó vendégek lettek az ő szemében. Sírt, ha fölébredt, sírt, ha lefeküdt. Sírt tán még akkor is, ha álmodott. Falubeli szekeres emberek hírül hozták, hogy a Selyem-csárdának mestergerendáját beszőtte a pók, nem döngetik már azt a szegénylegények fokosai, de még a pandúrok is más kvártélyt kerestek. A csárdás bora savanyodott, Piros asszonyon nem suhog már többé a selyemviganó. Azaz, hogy talán suhog, csak másfelé suhog. Otthagyta a csárdát, benne a vén csárdást, amióta Kövi György nem jár oda. Vagy az is meglehet, hogy már előbb elment. Az ördög tudná az ilyenféle fehérszemélyek útjait.

Az idő múlott, múlott, a kis Kövi-gyerekekből nagy gyerekek lettek, a vén vadászkastély még vénebb lett és a Köviné szép szeméből is kiapadott a könny. Csak a mesemondók állítják, hogy a könnynek forrása kiapadhatatlan. Bizony kiapad az a forrás is. A szegény Köviné belenyugodott a balvégzetbe. Nem lehet mindenki boldog asszony. És mikor a fiúk megnőttek, arravalók lettek, elvitte őket Veszprémbe iskolába és ott maradt velük ő maga is. A vén vadászkastély lakatlan lett. Mindjárt bele is költöztek a varjak, baglyok, amelyek az ilyen elhagyott helyet szeretik. És megint elmúlott néhány esztendő. Mert abban az egyben igazuk van a mesemondóknak, hogy az időnek mindegy: száz esztendő vagy egy esztendő, – elmúlik egyformán.

Ezek alatt az esztendők alatt az történt, hogy a Köviné szívéről múlni, múladozni kezdett a nagy, nehéz bánat. Sőt lassan egészen elmúlott. A hangos városi élet tette-e, vagy a vidám emberarczok, amelyeket maga körül látott, – a fekete ruha lekívánkozott róla. És mintha a fekete köntössel levetette volna bús özvegységében eltöltött bánatos éveit is. Egyszerre a régi, kedves, világszép asszony lett Köviné, akinek a mosolygásáról még a szomszéd vármegyékben is beszéltek a férfiak. Az asszonyok csak annyit mondtak:

– Nagyon újak a fogai.

Persze, persze, hiszen eddig nem igen láthatták a fogát. A vár sarkán lakott egy kis házban és esténként két fiával karonfogva sétálgatott a girba-gurba utczákon. Egyszer – éppen holdas este volt és Köviné ábrándozva nézett a semmiségbe – ezzel a szóval fordult a két fiúhoz:

– Mit szólnátok hozzá, ha egyszer véletlenül férjhez menne az anyácskátok?

Ugyan mit szólt volna az a két kamasz fiú? Csak maguk elé bámultak, míg az anyjuk nevetve végigsimogatta az arczukat.

– No ne féljetek. Csak éppen egy bolondos álmom volt valamelyik éjszaka.

Ó, hunczut asszonyi szív! Amelyiken nem tud eligazodni tán még maga a teremtő sem. Be furcsa csoda is az asszonyi szív! A Köviné szívébe akkor már régen egy férfiúnak a képe vala beírva. Beírva oly mélyen, amilyen mélyen a temetők fejfájába szokták belevésni a halott nevét. Egyszerre porladt el a név a fejfával. Legalább is szegényke azt hitte, hogy amolyan temetői fejfa már az ő szíve. Dehogy is volt az. Kivirított szépen még azon a tavaszon, mint egy rózsafa. Köviné férjhez ment bizonyos Bártfai Sámuelhez, aki nem volt se öreg, se fiatal, se szép, se csúnya, csak éppen férfiú volt. S ez néha mindennel fölér. Szelíd, csendes ember volt, takarékos, józan és kényelmes. Bizony, ha Kövinének nem fáj úgy utána a szíve, mint ahogyan fájt, sohasem is lett volna házasember. A házasságot hosszadalmas eljárás előzte meg. A nyomaveszett Kövi Györgyöt hivatalosan holttá kellett nyilvánítani. Köviné bánatosan sóhajtotta álmatlan éjjelein:

– Ó, Istenem, hátha él szegény valahol? Most már halottnak kell örökre lennie.

De ezek a bús gondolatok mégsem tartották vissza attól, hogy Bártfai uramnak megtömje a csibukját – csibukozni szeretett igen nagyon – és gondja ne lett volna arra, hogy finom töltöttkáposzta legyen a konyhán, – a töltött káposztát szerette Bártfai. A csibuk és a konyha között így megoszlott ideje, nem búsult azon se, hogy a halántékán fehér hajszálakat talál reggelenként, hisz ott volt Bártfai, aki reggeltől estig komótsapkában sétálgatott a házban és ház körül. Bojtos, törökös sapkában. A jó Isten tudná miért, az asszonyi szív bizonyos korban jobban örül az effajta sapkának, mint a sarkantyús csizmának.

*

De egyszer… A mesemondók sem tudják azt jobban kigondolni, mint ahogy az élet megcsinálja: szürke szakállú, kopottas, félénk kéregetőforma ember ődöngött végig a veszprémi utczákon. Ment-ment mindaddig, amíg oda nem talált, ahova akart, a Bártfai kényelmes polgári házához. (Éppen ilyenkor nem tudott az az ember otthon lenni.) Benyitott és a tekintetes asszonyt kereste. Napsütéses őszi délelőtt volt. Az ember megállott az udvar közepén és tétován nézett körül. Ebben a perczben éles sikoltás hallatszott a ház felől. A ház asszonya halotthalovány arcza meredt rá az ámbitusról az udvaron álló emberre. Az némán visszanézett.

Kövi! – kiáltotta az asszony.

A kéregető csendesen feljött az ámbitusra.

– Tévedés, – mondta halkan, nyugodtan – én nem vagyok Kövi. Én csak egy régi-régi barátja vagyok annak az úrnak. Valamikor nagyon jól ismertem. Régen…

Az asszony eltakarta arczát a két kezével.

– Lépjen be – mondta.

A kéregető belépett a házba, de az ajtónál tovább nem ment. Ott megállott görnyedten és kalapját forgatva így beszélt:

– Igaz, hogy Kövi György meghalt, de nem akkor, amikor hitték. Még azután sokáig élt, bujdosva, vergődve egy nagy, nehéz átok alatt, amely átok egy asszony alakjában kísérte, mint az árnyék. Egy kocsmai nő alakját vette magára az ördög, amely elvitte Kövi Györgyöt messzire, olyan messzire, ahonnan már visszatérés sem volt. Zsivány is lett volna a fáma szerint, de ez nem nagyon igaz.

– György! – zokogta az asszony és a férfi felé lépett.

A kopott ember felemelte a karját.

– Engedelmet, tévedés van… Én csak jó barátja voltam. Kövi megvezeklett a bűneiért, már nem tartozik a világnak semmivel, a világ se neki. Némelyek azt is mondják, hogy későbben a tömlöczöt is megülte volna, de igazi nevét sohasem árulta el. Gyermekei és felesége volt valamikor…

– Istenem, segíts! – jajgatott az asszony.

– Most már mélyen odalenn fekszik a föld alatt és ha van valami kívánsága, csak az lehet, hogy ittenmaradottjai boldogok legyenek. S ez, úgy látom, teljesült. Majd megmondom neki a másvilágon, ahol újra találkozunk.

Sebesen megfordult és kisurrant az ajtón.

*

A Kövi-gyerekek ezután néha mesélgették, hogy egy rongyos ember messziről kísérni szokta őket útjukban, midőn az iskolába mennek. De Bártfainé hiába lesett a rongyos emberre… A fiúk se látták többé. Vagy talán a sok rongyos ember között, akik a világot ellepik, nem ismerték fel többé az igazit? Ki tudná? Csak annyi bizonyos teljesen, hogy Kövi György halott volt.

(Az Újság, 1906. március 2., 1-3.) 

 

BEVEZETŐ: Vigh Imre: Krúdy Az Újságban (Bevezetés Krúdy Gyulának Az Újságban megjelent szövegeihez)

 


*  A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt  keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.


Címke: , , , , ,
2021.01.20 - tiszatáj

MÁNYOKI ÁDÁM MŰVEI NYOMÁN, EGY MŰTEREMLÁTOGATÁS MARGÓJÁRA
Mányoki Ádám (1991) festőművész, grafikus. 2019-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán. Mesterei: Madácsy István és Szurcsik József voltak. Sokoldalú művész, aki már az egri főiskolán is többféle technikával kísérletezett. A kezdetekben illusztrációkat készített, a litográfiát vegyes technikával kombinálva alkotott, főleg Pilinszky verseinek hatására…

Tovább olvasom >>>
2021.01.19 - tiszatáj

A fotózásra Miklós kért meg, a Volt egyszer egy Közép-Európa (1989) válogatott anyaghoz, majd az egyik legszebb könyve, Az én Pannóniám (1991) kapcsán. Ekkor tudtam meg, hogy ez a mosolygós, kedves ember – aki barátai közé fogadott a második találkozás után, mert hogy én is Szekszárdon születtem ‒ milyen szigorú, már-már kegyetlen. Többször át kellett dolgoznom az egészet. Miután megjelent, én közömbösen lapozgattam. Hogy miért használtak a kritikusok a képek kapcsán szuperlatívuszokat, máig nem értem […]

Tovább olvasom >>>
2021.01.19 - tiszatáj

NAGY GÁBOR FESTŐMŰVÉSZ ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSA
Nagy Gábor festőművész olyan nagyszabású kiállítással jelentkezett október elején Szeged művészetértő közönsége előtt, amely a közel öt évtizedet átfogó képzőművészeti pályafutásának – és az egyes műcsoportokban részletesen dokumentálható – változatos alkotói tevékenységének hiteles bemutatója. Azért is lehet – sőt kell – most az életmű korrekt mérlegét megvonni, mert a REÖK két szintjének összes termeit megtöltik a művész alkotásai, azaz több mint háromszáz művet vonultat föl a kiállítás […]

Tovább olvasom >>>
2021.01.18 - tiszatáj

BARTÓK IMRE: JERIKÓ ÉPÜL
Formabontó posztapokaliptikus-poszthumanista trilógiájának sokatmondóan vegyes fogadtatása után Bartók Imre az új keretek között sem hagyja el azokat a törekvéseket és irányvonalakat, amelyek előző köteteit vezették és meghatározták. A Jerikó épül családregény, fejlődésregény, de már összetettségét és merészségét tekintve is érdemes összevetni A Patkány évével kezdődő, nagyszabású, transzgresszív trilógiával… – VIDOSA ESZTER KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.18 - tiszatáj

Csontos Márta, Hartay Csaba, Marno János, Mizsur Dániel versei

„Alternatív földrajz” (kortárs egyiptomi költőnők versei Tüske László válogatásában és műfordításában)

Csippán Péter, Domokos Márton, Repkő Ágnes, Sántha József prózája

Bálint Péter, Gömöri György, Miskolczy Ambrus tanulmánya

Tovább olvasom >>>
2021.01.14 - tiszatáj

MÜLLER DEZSŐ:
ALÁMERÜL ATLANTISZOM
Indulás és érkezés, és ami közte van. Egy tartalmas életmű stációi sorakoznak Müller Dezső legújabb verseskötetében. Ahogy öregszik az ember, gondolatai egyre többször elidőznek a Máté Péter által megénekelt „lázas ifjúság”-nál… – FÁBIÁN TIBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.13 - tiszatáj

MAURER DÓRA IXEK 7-1 CÍMŰ TÁRLATA A VINTAGE GALÉRIÁBAN
Új, színpompás tárlatát tekinthetjük meg Maurer Dórának, a magyar avantgárd jeles képviselőjének, alkotójának. A Kossuth-díjas grafikus és festőművész IXEK 7-1 címet viselő munkái újdonsült szériájának, az IXEK 22-nek (2019-2020) válogatott darabjai. Három alapszínben: vörösben, sárgában, kékben „ragyogó” geometrikus alakzatok… – TAKÁTS FÁBIÁN ÍRÁSA

Tovább olvasom >>>
2021.01.13 - tiszatáj

KONOK TAMÁSRA EMLÉKEZTEK A LUDWIG MÚZEUMBAN
z Asztali beszélgetések sorozat és a Ludwig Múzeum közös online rendezvényén a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas festőművészre, Konok Tamásra emlékeztek pályatársai, barátai a művész 91. születésnapján, 2021. január 9-én… – GALAMBOS ÁDÁM BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.01.11 - tiszatáj

PIECES OF A WOMAN
Mundruczó régebben sem idegenkedett a melodrámától, ám némi kitérő után forgatott legújabb filmje mintha a zsáner legtisztább párlata lenne, kérdés, milyen végeredménnyel… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő