Komplett rémálom

HAMUPIPŐKE, SZEGEDI KISSZÍNHÁZ

A nyitány alatt egy lányt látunk, aki földre tett szivacson alszik, durva pokróc takarja. Majd fölébred, és „kezdődik az őrület”. A darab legvégén aztán, a fényes eljegyzésen, miután a címszereplő arról énekel, hogy mindez talán csak álom, utolsó trillái után Hamupipőkét ismét a szivacson találjuk, ugyanabban a pozícióban, mint az elején. Majd fölriad, föltérdel, és riadt, néma arca ezt mondja: „Milyen furcsa, gyönyörű álmon volt!”

A közönség jó része gyermeki sértődéssel nyugtázza, hogy elveszik tőle a mese legkötelezőbb kellékét, a happy endet. Nem mese ez, gyermek! – mondhatjuk nekik szelíden, hanem vígopera. Csak egy mesén alapul. Ráadásul Toronykőy Attila leleményében az a főcsavar, hogy a boldogságot nem veszi el tőlünk – csak épp viszonylagossá teszi. Mitől vagyunk boldogok? Meddig is tart a boldogság? Mi igaz belőle? És csalás-e az álom? – efféle kérdések zakatolnak a fejünkben miközben hazafelé ballagunk a téli tavaszban. S közben folyamatosan mosolygunk, hisz a darabban egyébként vagy három tél fölolvasztására alkalmas tréfán nevettük magunkat boldoggá.

Ritka az olyan teljeskörűen kitűnő operaelőadás, mint ez a Hamupipőke, még Szegeden is ritka. Pedig mi, foglalkozásszerűen vagy hobbiból mű-kedvelő kritikusok rendszeresen megkapjuk a vádat: elfogultak vagyunk az itteni előadásokkal. Pedig színvonalas produkciókban, fölvillanyozó énekes teljesítményekben, megrázó jelenetekben bőven volt részünk az elmúlt években. De egy sem volt, ahol ilyen komplett élményt kaptunk volna. Két szinte kifogástalan szereposztás, virtuóz zeneszó, sziporkázó, ugyanakkor végiggondolt, mívesen kidolgozott rendezés.

Hogy a közepébe vágjunk: szenvedélyesen mókás belépőjét a fekete ruhás Dandini (mint álherceg) két vörös rózsaszál lengetésével festi alá, mondani is szégyellem: természetesen a zene ritmusára. Látszik, hogy a két virágot a két lánynak szánja. Ám amikor jön a kadencia, a hőzöngő futamok ritmusára a világszál hirtelen karddá változik, azzal hadonássza körbe Clorindát, hogy zárlatra végül a kezébe nyomja. A visszatéréshez a mögötte álló kórustól újabb két rózsaszálat szerez, és szenvedélyes frázisai alatt ezekkel csapkodja mellkasát – finom mazochizmussal  érzékeltetve, s egyben idézőjelesre túlozva szerelmi vágyát. A közönség a jelenetet végignevetgéli – de csak annyira, hogy az még nem zavarja a zenehallgatást.

A zseniális jelenet az egész előadás metaforája: Toronykőy tele van ötlettel, ám fantáziáját mindig a muzsika lódítja meg, s a tobzódást biztos ízléssel tartja kordában. Nem mesét mond, nem burleszket rendez, hanem vígoperát.

A Kisszínház színpadára egyszerű, ám rafináltan változékony díszletet tervezett. Magnifico házában balról nagy franciaágy, jobb oldalon a mostohalány szivacsa.  A szoba boltozata alatt ajtó nyílik a konyhába. Kifordulva a boltozat másik oldala égbetörő lépcsősor, félkörösen omlik a rivalda elé, néhány tologatható dór oszlop egészíti ki – oldalnézetben alkalmasint körömcipőformára. Az egyszerű, ám nagyvonalúan szabatos díszlet jelzi, mennyire világos elképzelése van alkotójának a darabról.

Két momentum arról, mi is az, hogy rendezés.

Ramiro herceg és lovásza, Dandini ruhát cserélnek. Akárhány divatos rendező-tervező százezres hercegi ruhát varratna akár igazi aranyszövéssel, tízezreket költene arra, hogy a lovászkabát minél nyomorúságosabban mutasson. Toronykőy ezzel szemben eljátszatja a különbséget. Dandini füligérő szájjal ölti magára gazdája bőrdzsekijét, napszemüvegét pedig úgy veszi föl, mintha aranyból volna. Ramiro viszont undorodva húzogatja magán a piros lovászruhát, szinte érezzük izzadt lószagát, láthatóan feszeng benne.

A palotába a rendező beállít négy élőszobrot a lépcsősor szélére. Négy hófehérre festett táncos domborít, időnként meg is elevenednek. Mint a varázsképek szereplői, elmászkálnak helyükről. Egy ilyen jelentben, amikor Dandininak el kell bújnia, egyszerűen fölül az egyik posztamensre és megmerevedik. Szobornak álcázza magát. Pár perc múlva Ramiro is ugyanilyen rejtekhelyet választ.

A Hamupipőkében több szép példát találunk arra, amivel az operaműfaj abszurditását szokták bizonygatni: nevezetesen, hogy szereplők ahelyett hogy cselekednének, hosszú percekig csak cselekvésre biztatják egymást „A gróf, a gróf a vízbefúl, mentsétek meg őt!” Nos, egy vígoperában ez az ellentmondás épp a humor egyik fő forrása, amikor például Ramiro és Dandini hosszas, hangos énekléssel győzködik egymást: „Csendben, csendben, halkan, halkan, hogy megtudjuk, mi a teljes igazság.” Avatatlan zenés rendezők, prózából átrándult kontárok rémálma, amikor egy operában három-négyszer éneklik el ugyanazt. Igazi operarendezőnek, mint Toronykői, ez a legnagyobb gyönyörűség, hisz ügyesen forgathatja előttünk a drámai szituációt, mindig újabb és újabb oldalát villantva elénk.

Pál Tamás kristályosra csiszolta a virtuózan vágtató együtteseket. Olyan tempót ad, amit nem is lehet elénekelni. Így aztán külön élmény a meglepetés, hogy az énekesek mégis eléneklik – többségük magabiztosan, de néhányan fölényesen. Kardos Gábor nem kapcsol ötödikbe, csak a négyest húzatja ki, de így is hatásos. Mindketten maguk kísérik csemballón a recitativókat, ami rugalmasan hullámzó kapcsolatot jelent fent és lent között. Különösebb összekacsintások nélkül is természetesen jön létre színpadnak és ároknak az a közös tere, ami csak a buffára jellemző, s ami olyan közvetlenné tud tenni egy jó előadást.

Az opera igazságtalan műfaj, az operarajongó rosszabb a legcsapodárabb szerelmesnél. Kertész Mónika kislányos alkata, selymes, mozgékony mezzója jól illik a címszerephez. Amikor 45 kilójával odaáll 100 kilós, türelmetlen apja útjába, hogy „Vigyen a bálba engem is!” egycsapásra hiteles figurát teremt. Vonzalmunk egészen addig töretlen, amíg meg nem pillantjuk Kálnay Zsófiát. Az ő hangja nem csak szép, de játékos és könnyed, s a pasztózus figurát egyszerre élettelivé teszi. Két torokszorító pillanatában örökre szívünkbe zárjuk. Az első, amikor saját státusát derűsen, ám egy csernusimre kegyetlenségével írja le a hercegnek:

„Apám nem az apám nékem…
Szegény anyám meghalt régen…
Itt lakik a két nővérem…
Nem egészen azok nékem…
Apám rosszul bánik vélem.”

A másik egy pillanat alatt kiüresedő arca, amikor apja a jelenlétében gátlástalanul azt állítja, hogy a harmadik lánya meghalt, s neki a hitetlenség döbbenetével csúszik ki a száján: „Nem. Ő még él.” Kálnayval a történet nem egy gyereklány romantikus álma. Sokkal inkább egy szerencsétlen gyermek megalázó kiszolgáltatottságát éljük végig, szenvedélyesen féltjük, s nyomban eszünkbe villannak mai kor családi rémdrámái Pándy Andrástól az amstadti rémig. Ez az elbűvölő tehetség a komédiának szinte észrevétlenül ad sorsmélységet, bujkáló feszültséggel telíti azt. Első előadásán mindkét Ramiro enyhén túlterhelt hercegnek tűnt. Szerekován János rutinos Rossini-tenor, biztosan formálja a szólamot, bár színe egy árnyalattal kevésbé elbűvölő, külseje kevéssé daliás. Kóbor Tamás szerepkör (vissza)váltása után megőrizte kellemes tónusát és visszaszerezte a hangadás biztonságát. Alakításának folyamatossága minden villanyoz föl: ahogy az önirónia, a szerelmes tehetetlenség, és az elszánás lelkiállapotait, no és a magas C-ket olyan arányosan adagolja, s közben mindvégig az éppen megfelelő intenzitással vesz részt a játékban.

Szélpál Szilveszter könnyedén formál szeretnivaló szélhámost Dandiniből. Elegáns, ízléses, tenoros. Bognár Szabolcs csak egy vékony vonallal van előtte, ám ez a vonal egy hegyvonulat gerince. Bognáré igazi baritonhang, lovászfiúja pedig úgy 50–100 volttal több feszültséget sugároz. A szűk fekete nadrágban Szélpál fess fiú. Bognárnál a ruha túl ambiciózus választás, kezdődő pocakján megfeszül, s ettől az alak nyomban emberi esendőséggel telik meg. A Toronykőy által komponált lehengerlő entreé-t Szélpál szépen komédiázza végig. Bognár viszont ellenállhatatlan gátlástalansággal veti bele magát, s a tisztelt publikum szájtátva bámul. Amikor a II. felvonásban Magnificónak arról mesél, hogy ő a lovász, a szolga meg a borbély, önfeledten „belefigarofigarofigarózik” szólamába.

Itt villant be először a hagyomány, vagy nosztalgia, hogy évtizedekig Szegeden láttuk-hallgattuk a világ legnagyobb buffóját. Az előadás a lehető legméltóbban kezeli a szegedi opera nagy hagyományát: hatásos, pontos és sziporkázik. Elhangzik két halhatatlan „gregoriáda” is. A milói Vénuszt „lemilánóivénuszozzák”, majd Magnifico magából kikelve azt kiabálja Hamupipőkének: „És súrold föl a színpadot!” (a „lépcsőket” helyett) Ez Szegeden a falakba ivódott. Gregor József szelleme ott lebeg az előadás fölött. Sőt most cinkosan mosolyog.

Egykori világsikerű szerepe méltó kezekbe került. Cseh Antal nagy zenei biztonsággal rajzolja körbe a lecsúszott báró gyarlóságait. Hangjának hideg árnyalata jól illik az apa kegyetlenségéhez. Kiss András viszont belakja a szerepet. Nem mulatságosan felmutatni akartja Magnificót, hanem az igazságát keresi. Ahogy első áriájában hatalmas karjaival imitálja a harangok lengését, az fizikai és lelki egyesülést mutat. Mindketten néhány élményszerű egyvonalas gé-vel csillogtatják felső regiszterüket. Ám erről az élményről szívesen lemondanánk valamivel több basszusdörmögés fejében.

Különösen, hogy Alidoro szerepében sem kaptunk vérbeli basszusokat. Altorjay Tamás korban baszbaritonos, habitusban, énekmódban „nevelőibb”. Réti Attila ellátja a szolgálatot, ám baritonja vigasztalanul morcos hangulatot áraszt, nehéz azonosítanunk a szereppel.

Majdnem egyformán kitűnő a négy nővér. Horák Renáta a legenergikusabb, a leghisztérikusabb, mellette Gaál-Véber Ildikó lassúbb észjárásúnak, ám ugyanolyan elszántnak mutatkozik. A másik pár puszta megjelenésével is frenetikusan hat. A magas, vékony Laczák Boglárka és a teltkarcsúnak mondott Somogyvári Tímea Zita a legigényesebb cirkuszban is tapsos párost alkotna. Somogyváriról, az emelkedett oratóriumok szólistájáról eben az ellenmisében kiderül, hogy erős komikai vénája van. Kiderül továbbá, hogy operaszínpadon egy nagy és szép hang akkor is átütően hatásos, ha momentán csak kvalitásainak töredékére van szükség.

A férfikar a legjobb kórusformát hozza. A herceg maffiózós kíséreteként egységes hangzású, és finoman egyénített csapatot alkotnak. Nagy kedvvel vesznek részt a mókában, magtól értődőn veszik föl az eszeveszett tempót. Vérbeli operai együttes.

Decemberben fájó szívvel állapítottuk meg, hogy vége a bicentenáriumi évnek, hisz a társulat Verdire van kihegyezve. Januárban pedig meghökkenve láttuk, hogy hasonlóan nagy távlatai vannak felénk Rossininek, Donizettinek, Mozartnak vagy a könnyed francia zenének. Különösen, hogy a széles értelemben vett szegedi operatársulat legbonyolultabb feladatokat is ilyen virtuózan, mívesen, fölszabadultan oldja meg.

 Márok Tamás

[nggallery id=287]

Kapcsolódó írásunk: Rossini bakancsban (Ibos Éva kritikája)