„Hogy majdnem valaki lettem, kő, durva kő…”

HEY, JUDE!

Az egyik képregénybörzén került kezembe Koska Zoltán 5panelses füzete, ami azonnal felcsigázott azzal, hogy amint kinyitottam, az első oldalakon máris az ágyban hentergő főszereplők karjaiban találtam magam. Nézzük, mi jöhetett még ezek után?

Már az első oldalon találunk egy pársoros előzményt, amiben Leviről és Juditról, várhatóan a főszereplőkről megtudjuk, hogy együtt jártak általános iskolába, aztán végül ugyanabba a budapesti művészeti középsuliba mentek továbbtanulni, és végül összejöttek. Már lassan 3 hónapja járnak. A röviden rekonstruálható történet alapján egy kamaszkori első szerelem bimbódzása elevenedik meg a lapokon, ahol is elég hamar szexcentrikussá válik a kapcsolat, és a két, szinte még gyerekszereplő nem tud mit kezdeni ezzel a felállással. A lány kollégiumba kerül, ami egy darabig felerősíti az egymáshoz ragaszkodás ilyenfajta megtestesülését, illetve totális testiesülését, és persze a bukéját is jól megadja, hiszen folyton bujkálniuk kell, de egy vicces-csúfos lebukás után Juli szép lassan esélyt ad magának arra, hogy levegőt vegyen, a barátnőivel töltse az idejét, és körülnézzen a városban lila szemüveg nélkül is. Az, hogy a jövő még mit tartogat számukra, egyelőre a homályba vész, talán majd egy következő részben bontakozhatna ki történetük igazi mélysége.

A sztereotípiák, amiket előre vetít a képregény alcíme (KOLI), illetve a fent már említett ágyjelenetek bátor, szemtelen és virtuóz kezelése, szerencsés módon amellett, hogy beváltanák azonnali ígéretüket, egy egészen másfajta interpretációra is lehetőséget adnak, amivel Koska ügyesen és jól él. A fekete-fehér képregény változó minőségű és stílusú képekben bővelkedik. Láthatunk egy finom út- és hangkeresést, ez a szövegezésre is igaz, de alapvetően jól kivehetők az alkotó főbb stílusjegyei. Először is Koska ügyesen játszik a nyelvvel, mert egyszerre naiv és mégis tárgyilagos hangon beszél arról, amiről szinte alig mer bárki, az első szerelem és első szex tabuként kezelt életérzéséről. Elhangoznak olyan szavak, mint a petting vagy a matyizás, amitől az embernek a ’80-as évek német pornó hangalámondásaitól kezdve a felvilágosító cikkek hangneme egyaránt eszébe jut, de maga a valóság is, a csendes, suttogó és elfojtott hangú kérdés-válaszok, amik a paplan alatt elnyelik a pirulást és a kínlódást.

Amit Bali Dávid Szépirodalmi figyelős kri­ti­ká­já­ban (A nosztalgia kompenzál?) negatívumként ír le, vagyis hogy Koska nyelvhasználata „diák­nyelvi frázisokkal él”, „amik többsége mes­ter­kélt­nek, szintetikusnak hat”, abban én éppen egy nyelvhasználati bravúrt érzek. A helyzet fa­ra­mu­ci­sága, miszerint az első szex, a szex fel­fede­zése ál­ta­lá­ban tele van mindenféle kínos történéssel, és amiben valóban néha elkeveredik a szerelem fogalma és igenis egy 16 éves fiúnak minden bizonnyal az is eszébe jut, hogy „Mióta veled vagyok nem kell… hát … kiverni magamnak”, az egyszerre röhejes, kínos és ironikus is. Meg persze melankóliára ad okot, amit nagyon szépen itatnak át Koska lavírozott tus és ceruzaképei hol egy buszról, hol a koli villaépületéről, hol a városról. Szürkén, szomorúan és távolian hatnak ezek, kirántva a pőre valóságból, Levi és Judit önmagukat az ágyhoz lakatolt realitásából, és amikor kilépünk a külvilágba, akkor is mindig változik a rajzok stílusa.

A mindennapokat is szereti Koska beépíteni sztorijaiba, ami nagyon üdítő a magyar képregények között, és eléggé szórakoztató is. A rádiós szlogenektől az iszonyatosan unalmas iskolai órán át a kisképzőig lassan felismerhetjük a koskai mikrovilág kedvelt paneleit, ugyanúgy, ahogy a Firca Comics-ba belerajzolta egyik tanárát, Sinkó Istvánt is.

Nem szépít Koska a Hej, Jude!-ban, leginkább szimplán leír, és beapplikálja a kissé ironikusra színező kontextust, így ennek a kontrasztnak nagyon erős hatása lesz. Egy naiv réteg ütköztetését a létünk közhelyességéből fakadó kiégettséggel érdemes ezen az úton elindulva ábrázolni. Bali szintén kifogásolja, hogy a koli közege számtalan lehetőséggel kecsegtetne, de ez még sincs alapvetően kihasználva a képregényben. Számomra ez is csak egy újabb erőssége volt a sztorinak, mert Judit éppen azzal küszködik, hogy nem látja meg ezeket a lehetőségeket, és valóban egyszerű lett volna arról írni egy képregényt, hogyan tobzódik valaki a kolis sztereotípiák között, de itt a lány pontosan attól szenved, hogy nem látja szabadságát, nem látja a potenciált, főképpen a sráccal kialakult szerencsétlen, mókuskerékké vált helyzet miatt. A két fiatal befalazza magát a szex által, és ahelyett, hogy erre-arra mászkálnának, ismerkednének és jól éreznék magukat, minden az alá rendelődik, hogyan tudnak röpke pásztorórákat együtt tölteni. A képek változó szövete felerősíti ezt a hangulatot, bár jó lenne, ha az alkotó valamivel igényesebben állna a tuti ötletek megvalósításához. Ahogy Bali már említett kritikájában találóan írja, a „végeredmény egy végső soron kidolgozás előtt álló vázlatfüzetre” emlékeztet.

A többek által is kifogásolt férfi és a női szereplő összemosódása (az említett Bali cikk, illetve Lénárd László kritikája) viszont számomra megint csak egy új olvasatot hozott, hiszen éppen az történik az illusztráció szintjén, ami a sztori szintjén is. Az egymásba fordult pár összemosódottsága teljességgel érthető, hiszen egy jó darabig együtt léteznek, egyben lélegeznek, ami aztán egyre fakul, ahogy távolodnak, Judit eleinte sokszor fáradt, miután a kollégiumba kerül, akkor is gyakran árnyékolva látjuk őt, de ahogyan leválik Leviről, úgy karaktereződik ő maga egyre inkább. Amiben érdemes erősíteni viszont, hogy ez az összemosódottság nem szabadna, hogy azt jelentse, amit szintén olvashattunk több cikkben, hogy a szereplőknek nincs karaktere egymás nélkül. Valahogyan egyéni színezetet érdemelnek majd a jövőben, ha lesz folytatás, mert anélkül hamar kifújna ez a nagyon jó ötlet és irány. Én inkább azt hiányoltam, hogy az eleinte kétszereplősnek induló képregényben, ahogy Judit egyre inkább karakteresebbé válik, úgy tűnik el Levi, akivel finoman megegyeztek abban, hogy ezt a találkozási formát felfüggesztik, de megoldásra egyelőre nem jutottak, és eltűnése rendben is lenne, de kérdés, ezt a szálat Koska hogyan tudja elvarrni. Az utolsó képeken Judit egyedül bolyong a Gellért tér környékén, majd az ott található díszkútba faragott Weöres idézettel zárul Koska füzete:

Amikor még senki se voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.

Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.

És végül élni derültem
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben,
mutatom valódi hazánk

Ügyes zárszó és meglepő érzelmi mélységet adó jelenet ahhoz képest, amennyire az érzelmektől eltávolító volt az eddigi ábrázolás, de mégis talán ezáltal üt leginkább, amit önmagunknak képtelenek vagyunk kifejezni, azok a dolgok időnként ilyen üzenetekként kódolható történésekben, véletlenekben artikulálódnak. És talán itt lenne érdemes Koskának odafigyelnie, mert a több kritikában is hiányolt karaktergyengeséggel, ha sok tekintetben nem is értek egyet, illetve azt gondolom, érdemes máshonnan megközelíteni ezt a problémát a fent vázoltak szerint, viszont a sokfelé tartás és az útkeresés érezhető jelenlétével marad egy kicsit kellemetlen szájíz az olvasóban. Mintha az alkotónak nem lett volna elég ideje, ereje, kitartása végigcsinálni azt, amit elkezdett, ugyanis lehetne ütős befejezésnek tekinteni, amit kapunk, de éppen váratlan kilógása és elkülönböződése miatt hagy űrt. A feszültséget hagyó képsor magyarázatra, lezárásra szorul többek között azért, mert Levi úgy tűnik el, hogy Judit felteszi egy buszra, aztán furcsa arcot vág, és el is felejtkezik róla. Ez nem következik koncepciózusan az előzőekből, és nem jellemző egy igazi első szerelemre, azt nem szoktuk tudni ilyen könnyen a BKV-ra felpakolni. Természetesen lehet, hogy visszatér, csak kérdés, lesz-e folytatás, és ha igen, mennyi idő telik el a két képregény között. Másik megjegyzésem a már a rajzoknál is felhozott igényességre vonatkozik, miszerint a buborékokba írt szövegekben akad rendesen helyesírási hiba, elírás, szóismétlés, ezt érdemes lenne korrigálni a jövőben, mert így az egész kicsit iskolás, kicsit kolis, kicsit kezdetleges marad, a sok lehetőség, ami Koska ötleteiben rejlik, a megvalósítás során kialakuló kishibák miatt ne vesszen el.

Szekeres Nikoletta

Miért gondoljuk, hogy képregényt olvasni ciki? Mert elveszi a gye­rekek kedvét az olvasástól. Ja?! Értem. Miért, a képregényt csak ol­vas­sák? Nem, végül is rajzolják is. Meg hát olvassák is. Miért, a képregényt csak a gyerekek olvassák? Nem, hát vannak felnőtt képregények is. Nos igen, tehát a kép­regé­nyek szövege van, meg képe van, és az egyik legizgalmasabb mű­vé­szi forma, a legváltozatosabb kifejezési formákkal. És mi – Rusz­­nyák Csaba és Szekeres Niki – főképpen azt szeretnénk, hogy mi­nél többen találkozzatok a kép­regénnyel, legyen az noir vagy mar­vel, felnőtt vagy gyerek, populáris vagy művészi. Induljon hát a Comics Trip! (Logo: Anticia Pago)