Pál József: „…et anni tui non deficient”

IDŐRŐL ÉS IDŐN TÚLIRÓL WEÖRES SÁNDOR KÖLTÉSZETÉBEN [1]

A költői idő téma többféle lehetséges megközelítése közül ebben az írásban a metafizikait választjuk. Ez az irány azonban nem különül el élesen sem a többi lehetséges költői időfelfogástól (ritmus, metrum), sem – másik oldalról – egy viszonylag egységes gondolati rendszer többi elemétől, a létezés kifejezése kérdéskörének egészétől.

A régi hagyomány az idő megjelenítésének kétféle alapformáját mutatja. Az ókori dichotómia két fő vonulata két névhez köthető: a görög Kairoszéhoz (tovasuhanó gyorsaság, bizonytalanság), illetve a hellenisztikus, keleti mitológiákban is nagy jelentőségre emelkedő Aiónéhoz (kifogyhatatlan teremtő erő), amely egyszerre jelenthet „öröklétet” és időszakaszt is. A szóban rejlő különbségtételt a keresztény teológia értelmezte.

Kairosz. Az idő egyrészről szakadatlan, egyenes vonalú haladás, egymás utáni, korábbiakba soha vissza nem térő pillanatok sorozata. Éppen ezért kell „megragadni”: az Alkalom (Occa­sio) szimbolikus alakjának fején lévő hajtincs kézzel való megfogása általános jelentőséggel bírt. A take (opportunity), a saisir (occasion), a cogliere (occasione) nyelvi szerkezetéhez hasonlón az én és az egyetemes, a múló és az örök találkozása Weöres Ars poeticájában is a kézzel való megfogás és az összeölelkezés képéhez asszociálódik: „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket (…) társukként megölelnek.” Az elfutó pillanat „felismerésének” nehézségeire utal a Kairosz kezében tartott borotvapenge, amelyen a szárnyas fiatal férfi egy mérleget egyensúlyoz. Később, E. Panofsky[2] gondolatmenete szerint, miután khronosz (idő) és Kronosz (Saturnus), a főnév és a tulajdonnév hangzásbeli hasonlósága miatt tartalmában is összeolvadt, az Idő gyermekeit felfaló, az életet elvágó, pusztító kaszássá, negatív istenséggé változott.

Az időnek ezek a tulajdonságai tűnnek fel Weöres atyaként szeretett barátja, Pável Ágoston halálának tízéves évfordulójára írt versében (Pável Ágoston emlékére). A vers indító alapélménye az elhunytra való emlékezés és az 1946 óta nagyon gyorsan eltelt periódus értelmezése. A tovafutó idő az első versszakban mindkét archéhoz kapcsolódik: az esztendők vándor felhőkként a levegőben, illetve síkos pikkelyű halként az „idő árjában” gyorsan siklanak. Az emlékező szerző meditációja után a figyelem arra összpontosul, e „megfoghatatlan” sodródásban a nyelvész, néprajztudós miként tudta mégis kihasználni értelmes munkára röpke élete perceit. A vízben alant sikló hal fölött a „percek, órák, napok és évek / rakott hajóként úsznak műveddel”. Pável Ágoston élt a földi pályafutással, mint alkalom kínálta lehetőséggel, s művei túlélik alkotójukat, győzik tovább a harcot. Ennek az optimista halálfelfogásnak természetes ellentéteként jelenik meg, a bensőséges érzelem, a halott személy hiánya okozta fájdalom: haja ezüstjét, szeme víz-kékjét (!), piros arcát nem láthatja többé, s nem fog mozdulni már az alkotó kéz sem. A forgó esztendőket negatívumok jellemzik: az ott nem lévő sötétkék szárnyú fecskék, a fagyos szikla, a dermedt forrás, a „hosszú árny”. A januárban elhunyt szombathelyi tudós szelleméért, a záró strófában megszólaló „epitáfium” közhelyes tanúsága szerint, ponto­sabban azért, ami megmaradt Pável Ágostonból, kinyújtózik a „növekvő nappalok karja”. A Weö­res által is fordított és önálló kötetben kiadott (1952) középkori kínai költő, Po Csü-ji verse parafrázisa szavaival: „Szombathely földje csontodat rejti, / híredet soha el nem takarja.”

Az e világban töltött idő lehetőséget ad az élet (és a halál) igazi szeretetére, az alkalmat azonban az öröklét kritériumai szerint ki kell(ene) használni. Weöres háromféle viszonyulási típust mutat be a Rongyszőnyeg 83. darabjában. Mindhárom strófa az Aki úgy szereti az életet sorral kezdődik: az első két sorban a vegetatív ember negatív példáját állítja az olvasó elé (disznó-vájú-gyűlöletes halál), a második a négy sorban bemutatott szemlélődő lelki ember, aki a Boëthiustól is ismert ataraxia lélekállapotban egykedvűen várja a halált, „mint indulás sípját a hajó”. Ez azonban (ahogy az antik filozófusnál sem) nem a legmegfelelőbb viszonyulás a lét-nemlét kérdéséhez. A harmadik, három soros definíció adja ebből a szempontból a tökéletes választ: az élet élvezetes munkaidő, amely után megérdemelt „elcsitulás” következik, s a kettő, a munka és a pihenés szeretete ugyanegy. Az időre vonatkozó és többször elismételt hajó-metafora a síkszerűség és linearitás képzetét kelti.

Aión, teljes időszakasz. Az idő azonban nemcsak „alkalom”. A másik felfogás szerint az idő körbefut, visszatérhet korábbi állapotába, mint az év ciklusa, amelyet leggyakrabban a zodiákus vagy a saját farkába harapó kígyó fejezett ki. Aión vagy az orphikus hagyományból származó „fényhozó” vagy „elsőszülött” (protogonosz), aranyszárnyú Phanész, aki talán a kozmikus világtojásából kelt ki, s akit kígyó övez. Erósszal és Mitrásszal emlegették együtt, volt ő Khronosz fia is. Az Egysoros versekből kimaradt, 1946–47-ben írt néhány sorban háromszor is előfordul a kettéágazó (kétágú) idő jelzős szerkezet, másodszor az időszigettel együtt[3]. A földrajzi kifejezés nemcsak a körbefutást, az önmagába záródás képzetét kelti fel, hanem a föld és a víz, a száraz és a nedves közötti ellentétre is utal.

A Biblia olvasásakor az egyik legelső élmény a teremtés kétféle idő szerinti rendeződése. A kezdet három napja (összhangban a hármas szám szimbolizmusával) a létbe hívás története, ami két állapot közötti oszcilláció, a születő élet pulzálása, az ellentétek egymásba alakulása, feloldódása és újbóli létrejötte. A dualitást általában az elválasztás, az ellentét, az alternancia, a komplementaritás (női) princípiumaként jellemzik. A Nap és a Hold teremtésével összefüggő „idő” a negyedik (földi dolgok száma) napon születik, s az égitestek mozgásával mutat összefüggést, legjellemzőbb tulajdonsága az átmenetiség.

A kereszténység „bele született” egyrészről a Teremtőre, illetve a teremtettre vonatkozó idő radikális különbözőségébe, másrészről a római időtudományba, amely (a Gergely-naptár korrekciójával) mindmáig elfogadható módon kiszámolta és ezáltal praktikus célokra hasznosítani tudta a mért időt. Jóllehet a korábbi generációk bűneitől való megtisztulást célul kitűző „százados játékok” fontos szerepet töltöttek be a Római Birodalom polgárainak lelki megújulásában, a ludi saeculares jelentősége mégsem mérhető az ünnep keresztény fogalmához és jelentőségéhez. A Krisztus-metaforaként értelmezett esztendő – a várakozástól (ádvent), a születéstől kezdve a Keresztre feszítésig (húsvét), majd királyként való eljöveteléig (Krisztus király) – a kozmikust történelmi, a történelmit kozmikus perspektívába állította, amelynek szükségszerűen részese volt minden üdvözülést kereső keresztény, aki ezáltal, akár még életében is, de főleg halála után, kiléphetett a szűkös lét időkorlátai közül, s sajátját Isten örök létével egyesíthette, „visszaadhatta”.

A teljesség felé (1943–1945) néhány bekezdése az idő rendszerezésével foglalkozik. A költő szerint az időnek kettő, illetve három fő csoportja különíthető el. (Mint forma, forma-anyag és anyag a teológiában). Weöresnél ezeknek a történelmi fejlődéssel is összefüggésben különböző alcsoportjai lehetnek. Az első dichotómia a négy részből álló jelenségidő (órával mért külső, a testetlen tartalmak váltakozásával összefüggő belső, a világfolyam és a történelmi) és a változatlan, isteni működést tartalmazó teljes idő. Az előbbi kezdet és vég nélküli, akár a kör, az utóbbi pont, amelyben benne van a plusz-mínusz végtelen és a közöttük lévő mérhetetlen távolság. (A kettő különbségére lejjebb visszatérünk.) A másik oppozíció az eredeti és a „másolat” között feszül. A teljes idő mása a jelenségek körében az eszme-idő. Ez utóbbit csak az egyes ember birtokolhatja. A négy stádium során a változatlan alapréteg és a változó személyiség viszonya ellentétére fordul: az alapréteg egyedüliségének aranykora után az ezüstben különválik ugyan a kettő, de az öröklét átsugárzik a múlandóba mint létezés, feltétlen érvény, igazság, illetve – lentről felfelé törekvő – jóság és szépség. Az érckor a keresés és a konfliktusok uralkodóvá válásának a periódusa, a vaskort pedig, közösségi szempontból, a kapcsolat megszűnése jellemzi. Az egyén viszont maga dönti el, melyik korszakhoz tartozónak tekinti önmagát. „Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség: a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten”[4]

A zsidó-keresztény és a weöresi szemlélet néhány ponton biztosan találkozik: mivel a létezők Isten akaratából részesülnek az ő abszolút Létéből, az ember még életében megtapasztalhatja („ízlelheti”) az öröklétet[5]. Erre azonban csak kivételes pillanatokban nyílik lehetőség és akkor sem mindenkinek. A „bepillantás” nem könnyen ismétlődő, bizonytalan érzés, de az erkölcsi és esztétikai értékek non plus ultráját, teljességét nyújtja, amely által az egyén „egy másik világ küldöttjévé” válhat.[6] Arra, ami ott feltárulkozik, nincs elnevezés vagy ismeret[7], mint ahogy a Qui est Istennek nem adekvát, pusztán a leginkább elfogadható neve. A költő antropológiája szerint az ember sziklaként áll Isten gondolatában, s éppúgy semmit sem változtat rajta élet és halál[8], mint ahogy Isten létéhez sem tesz hozzá semmit vagy nem vesz belőle el semmit a világ teremtése vagy elpusztítása.

E fogalmak körül keringenek a lírikus Weöres művei. Széltornyáról, a város fölé ma­ga­suló, vadszőlővel befuttatott ósdi épületről írta:

ő fenn a levegőben
csak tűri elnézően
időtlen zsámolya előtt
az önmagába maró időt,[9]

A költő a „városban” lefolyó profán időt, véleményünk szerint, a saját farkába harapó kígyó ősi emblémájához kapcsolta, ami itt így nem az örök visszatérésre, hanem a pusztulásra és a feledésre utal, szembeállítva ezt a torony mozdulatlanságával, állandóságával.

A múltra, jelenre, jövőre osztott, földi eseményekkel mintegy párhuzamosan együtt haladó kezdet és vég nélküli idő (kör)folyamat, illetve az osztatlan teljesség (Isten ágostoni értelemben vett „ideje”) kettőssége Weöres műveiben többször megfogalmazódik. A múlt és jövendő agyrémek – állítja –, mivel a folyamatos mában, a „jelenlét végtelenében él”, amely a „teremtés óta változatlan”[10]. Az ősapától a végső fiúig, a kezdettől a halálig tartó öröklét eszméje például így szólal meg a Géniuszok. A borús című, Fülep Lajosnak dedikált versben[11]:

Élet s halál egy bennem, véget ért,
ősapátokban s végső fiatokban.

A sorokat szinte elismétli a [Tíz évig]-ben: „A végtelenbe szálltam s visszatértem, / ősapád és végső fiad vagyok…”[12]

S ugyanez a gondolat szólal meg a Toccata (1969) záró soraiban is:

ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével
meghalok.

A példaként hozhatjuk a témáról szervezett konferencia másik mottóját is: „..múlónak látszik és örök” (Öröklét), vagy a Töredék (1942) egyik sorát: „S majd ha átlépitek az idő túlsó küszöbét…”Az időknek ezt a fajta birtoklását azonban, boëthiusi értelemben (lásd alább), még nem tekinthetjük öröknek: „Az idők folyama kiszáradt köröttem” (Az idők folyama,  1935).

Ellentétek megszüntetése, rend, harmónia. Weöres pályája során többször visszatért néhány archetipikus ellentét egyesítésének az eszméjéhez. A „másolat”, a külsővel összefüggő belső rend felépítése az ember számára a mennyre való rátalálás[13] lehetőségét rejti magába. A sze­mélyiséget hordozó „kettős” anyag a szerelem végtelen harmóniája elérésének akadálya. Weöres a témát több oldalról is megközelítette: „Végtelenül únom szünetlen / zártságomat egy férfi-testben” – panaszkodik a Nocturnum (1963) című versben. A fizikai test és az anyagtalan értékek ellentétét művészi (harmónia), és vele egy időben ismeretelméleti[14] oldalról is elénk tárja az Oldódó jelenlétben (1963):

Csak az a harmónia kell,
mit nem hordozhat az anyag
s nem tudhat róla értelem.

A gondolat költői, sőt művészeti ágak közötti problémaként tűnik fel az ars poetica-jellegű A jövendő költészetében (1966). A szonett az égi zene megszólításával kezdődik és egy szent alakzat képével zárul. A folyton változót elhagyó, égi rend és szerelem harmóniája által mozgatott „szó-habok hajósa” (!) megszabadul a földi impulzusoktól („nincs láz-lökés”). Mint ahogy megszabadul a fül felfogta hangoktól („fülében pőre csend”) és a hasztalan dolgok látásától. A csatazajos korok utáni csend megfelelője a látvány oldalán a szakrális művészet legtökéletesebb, elvont formája a szemben feltűnő: „angyalok szent geometriája”. Hasonlóan a szentek alakját és történeteiket tiszta formákkal, körökkel, háromszögekkel kifejező, az érzékszervek ingereit szándékosan tompító középkori ábrázolásokhoz. A hívő ezáltal a szent bűvkörébe kerülhet. Az érzékszervi tapasztalatok elhalványulásával, a fakuló színnel, némuló zenével egy időben éled a szeretet és „áll a számok teljes üteme” (Orbis Pictus, A forrás).

Ellentétek megszüntetése, férfi-nő. Tudjuk, az Egy Isten száma, az ezt követő kettő a teremtésé. A kettő a létrekeléshez tartozó első, a primordiális egységhez legközelebb eső szám, sőt, az oda való visszatérésnek is szükségszerű útja, kapuja. Animus-anima, férfi-nő, illetve az én megkettőződése, majd egybeolvasztása az „isteni” állapothoz való közeledés fokozata. Az egy és a sokaság, a különbség-áradat közé ékelődő duális állapot nemcsak a teremtés folyamatának első szakasza, amelyben, mint láttuk, már működik valamiféle idő (még ha nem is számunkra ismert tapasztalati formában, ez volt a Nap nélküli három nap a Biblia elején), hanem a sokszerűből való visszatérésnek is lehetősége.

Az Animus-Anima (1959, 1960, „elém jő sorsom menyasszonyi képe”) szonett-pár az Átváltozások ciklusból, vagy még világosabban Az új évezred szelleméből (1947) és a Jelek harmadik (1947–1948) darabjából kitűnik, hogy a női és férfi princípium egyesítésével emelkedhetünk magasabb állapot felé. A kétféle természet összeolvadása Istennek a pogány mitológiákban is feltűnő androginitásának a tükröződése analogon teremtményében. Isten saját képére, férfinek és nőnek alkotta az embert, sőt a második történet szerint az ember egy ideig maga is kétnemű lény volt, egészen addig, amíg Isten ki nem vette Ádámból oldalbordáját, Évát.

„Mindent Isten szemével nézni – se férfiasan, se nőiesen – hanem mint a szent herélt, s a kétnemű, a teljes-ember!”[15] A férfiben lévő nő, a nőben lévő férfi, vagyis a két természet egybefoglalása biztosítja annak lehetőségét, hogy az érzékelés feletti létező, szintén kétirányú folyamattal (belé árad – magába fogad), birtokba vegye azt, ami időben létező korában különállt. Más szóval: a teljes ember kiszabadul mindkét időből, hogy a teremtés előtti, pontosabban azon kívüli, fölötti, teremtőéhez hasonló állapotba kerüljön.

Férfi, keltsd a rejtett nőt magadban;
nő, ébreszd fel férfi-voltodat:
mert ha átölel a Láthatatlan,
beléd-árad s magába fogad. (Jelek III)

Ellentétek megszűntetése, igazi én, Isten. A teljessé váláshoz a végső lépést is meg kell tenni. A Grádicsok éneke (1964) tízedik, utolsó versében Weöres egyrészről az előbbiekhez hasonló eszméket variált: „A változó világon / átnyúlva szakadatlan, / fürdöm oly végtelen harmóniában / mit a művészi álom / nem rögzíthet szavakban, / belőle a versben néhány szilánk van…”; másrészről a beleolvadás-szabadulás, a benne lévő tükörkép és a másik én, az örvényben való ingás és a mozdulatlan diadalmenet-vonulás konfliktusos helyzetét fogalmazta meg, amelynek kimenetele az olvasó számára nem lehet kétséges. A két én időnként dialógust folytatott egymással (A kettős én, 1962). Ez a párbeszéd azonban nem egyenlő felek között zajlik, az abszolút, a mozdulatlan és a testi tevékenységgel összefüggő sürgés-forgás ellentéte ezen a földön kibékíthetetlen (szolgálom, de nincs hozzá közöm), s csak a halál oldhatja fel.

A teológus szerint egyedül Istenre vonatkoztatva érvényes az Esse=Essentia vagy ipsum Esse subsistens tétel. A teremtett dolgok esetében a létezés mindig kapcsolódik valamihez. Életét saját erejéből megtartani képtelen teremtményt a totális megsemmisüléstől a lét Istentől folyamatosan megkapott ajándéka menti meg. Csak addig maradhat fenn, amíg az önközlő jó, az isteni szeretet létben tarja. Az „álom-gomoly”-ból a születéssel „föld-fia” lesz. A „fogoly” akkor eszmél rá végső lényegére, ha megválik romlásnak alávetett testétől[16]. Az Orbis pictus (1952) zárósorai (Búcsúzó, 3) tartalmazzák e gondolat lényegét: „Ha szövevényed és kérged lehámlott, / kiáll, mint pőre szirt, a szeretet.”

A személyiségtől való halál utáni megszabadulás jelentheti a tér- és időbeli végtelenhez való közeledés és egyesülés lehetőségét: „személyemtől megszabadultam, / hát mért kiván­nám vissza holtan? / Lét vagy nemlét: tiszta legyen / az örökkévaló jelen. (Fogy a zavaros ital és átlátszik a pohár alja, 1963). A Vénülő pasas (1965, Weöres ekkor 52 éves) nem tudja miért került az örvénylő-lüktető világba, s egy eléggé furcsa hasonlattal fejezi ki reményteli várakozását: úgy örül annak, hogy csökken „mi elválaszt a végtelentől, / a tagolatlan szerelemtől”, mint a gyermek, amikor este anyja betakarja.

A végtelen Isten részévé való válás előtt az utat eltorlaszoló testtől, a „romló burkolat”-tól való megválás után van még egy másik, váratlan, de teológiai szempontból értelmezhető elszakadás is. Nem akkor hal meg valaki, amikor ez bekövetkezik, hiszen akkor „… csak a halál / hal ki belőlem …az idő már nem darál”[17]. Ez a második lemondás saját énjére vonatkozik. Elszakíthatnak énemtől, de nem szakíthatnak el létemtől. A létem független az énemtől, mert már nem enyém, hanem Istené. Az éntől való megszabadulás nem jelenti a létből vagy nemlétből való kitaszítottságot, éppen ellenkezőleg, csak így állíthatja joggal: „Istenben vagyok és nem-vagyok”[18].

Aión, öröklét. A Vallomások XI. könyvében Ágoston nagyon világosan megfogalmazta, hogy butaság a világ teremtése előtti időről beszélni, hiszen az idő a véges dolgok teremtésével született, ami így nemcsak szóval (Logosz) való létbe hívás, hanem szükségszerűen időbe való belehelyezés is. A létezés anyagtalan, tiszta aktusa, minden szempontból független attól, ami alakot öltött, és mindennek fölötte áll[19]. Az idő-teológia itt egy finom különbségtételt tesz, amelyet legvilágosabban Boëthius fogalmazott meg az isteni előre látással kapcsolatban A filozófia vigasztalása ötödik könyvében. Téved, állítja, aki azt hiszi, Isten csak annyiban áll az idő fölött, s csak annyiban „örök”, amennyiben „sohase kezdett volna és sohase szűnne meg lenni”, mert így mégiscsak alá lenne vetve az időbeliségnek, hiszen múltja már nem, jövője még nem az övé. „Teljes joggal tehát csak azt tarthatjuk öröknek, ami határtalan létének tökéletes teljességét egyszerre fogja fel s mondhatja magáénak, aminek megvan hiánytalanul a jövője, s nem veszett el múltjából se semmi.”[20]

Az 1932-es Trilógia első részében Weöres azt írta, hogy végtelenbe induló, sehol sem hajló pályája önmagába visszatérő egyenes és nem önmagába visszatérő görbe volt. Semmi és minden: örök egység, pont, ahol a valóság az abszolútummal összeér[21]. Az [Én, a határtalan szellem] (1944?) című ciklus 49 versében Weöres állandóan visszatért ahhoz a gondolathoz, hogy a központ, a személytelen, közös áram (Goethe Végrendelete szerint: „Mindenben örök áram árad”!) benne van az emberben magában, s kellő elmélyültséggel vizsgálódva felfedezhetjük önmagunkban őrangyalunkat. Olyat állít magáról, amit csak Istenről szokás:

Az alak elmúlik, mert keletkezett,
én el nem múlok, mert nem keletkezem[22].

A bennünk lévő lét Isten jellemzőit ölti magára, akinek talán második legfontosabb tulajdonsága az idő és tér fölöttisége, végtelensége: „Határa nincs mégis sejted hogy él / és szól hozzád csak figyelmes legyél”, „Fejemben és szívemben elfér az Isten”, „nem-ismerésem határtalan tudás”[23]. Ez az emberből kiemelkedő végtelen lény nem mozgó, nem valami, nem született és nem hal meg, független a „ruhától”, amelyet a világ teremtésével kapott[24], s mint teremtője „maga az önmaga által létező lét”.

Kóda. Weöres Sándor életművében szinte lehetetlen a máskor hatékony irodalomtörténészi kutató módszerek alkalmazása. Az ő esetében igen nehéz feladat bizonyos gondolatok, eszmék fejlődési útjának a kimutatása az életmű kronológiája alapján. (Igyekeztünk ugyan lehetőleg mindenütt feltüntetni a versek keletkezési idejét.) Weöres idő-felfogásának egyik különlegessége, hogy alig lehet ilyen módon részekre szabdalni, stádiumokra osztani az életművet. Az egymásutániságnak az ő esetében kicsi a jelentősége. A költő ilyen értelemben is eltüntette az időt: bármilyen gondolat jelen lehetett a fiatalkori versekben éppúgy, mint az utolsókban. S ha közönséges logikával valaki „rendet akar tenni” a sokszínűségben, akkor könnyen önkényessé válhat. Az élet lényegét tekintve a gyermek már mindazt tudta, amit az öreg, s gyakran esetleges, milyen szempontból nyert megfogalmazást ugyanaz az alapeszme ekkor vagy akkor. A már idézett Nocturnum című versében pontosan elénk tárja, kettősségek és megosztottság után, az Istennél lévő teljes létbe és tudásba való emelkedés eszméjét:

Míg él s lót-fut, halott vagyok,
s ha ő nincs, megszabadulok,
vissza, az Isten szerelmébe,
nem vagyok semminek se része,
önmagammal nem osztozom
testi vagy lelki koncokon,
vagyok a gát-nélküli bőség,
az észrevétlen lehetőség
aki mindent magába-fogva
teljes kincsét szüntelen osztja.

A feladat – írta az [Ahelyett, hogy…] kezdetű versében –: meghallgatva Krisztus, Buddha, az Upanishadok, Tao Te King, a bölcsek és a szentek tanítását, az ember célja ne „az örök időkig élve lubickolás” legyen, „hanem az Istenben elolvadás”[25], „és éveid nem érnek véget” (Zsolt. 101.28).

Megjelent a Tiszatáj 2013/12. számában