Mese, mese, mátka

GYERMEKSZÍNHÁZI BIENNÁLÉ KAPOSVÁROTT

Megesik, hogy érdemes, érdekes vagy éppen igen jó színházi előadást látok. Igazi tehetséggel találkozni azonban ritka nagy öröm. Amikor árad feléd a lefegyverző, emberi derű, a fölényes mesterségbeli tudás, a csintalan szépség és a – hogy is mondjam – megfellebbezhetetlen, minden homályt és rosszkedvet elűző életöröm…

Érzem, hogy óvatosabban kellene fogalmaznom, annyi a rosszkedv, nehézség, átok köröttünk, hogy örömről beszélni ma, Magyarországon – még ha színházzal kapcsolatosan is – több mint gyanús. Sietek is mindjárt bejelenteni: se az alkotókat, se a szereplőket nem ismerem személyesen, nem vagyunk rokonok, nincs közös gazdasági társaságunk, politikai érdekeink.

A napokban zajlott a ASSITEJ (Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szövetség) magyar központja által a Csiky Gergely színházzal közösen rendezett Gyermekszínházi Biennálé, Kaposvárott. Az ott töltött három nap egyikén láttam az érdemes, érdekes és jó előadások közt azt, amiről mesélni akarok.

A darab címe: Bódog és Szomorilla – bábjáték bőröndre és pinikkosárra. A szövegkönyvet írta és az előadást rendezte: Kolozsi Angéla. A bábokat Bartal Kiss Rita tervezte és készítette. Zene: Csernák Samu. A mesét egy tüneményes, debreceni illetőségű, fiatal együttes adta elő: a Hepp Trupp. „A kétszemélyes társulat – mutatják be magukat  – szerelemből született. A színház, a művészet, a néző és az egymás iránti szeretet táplálja azóta is. 2008-ban alapította Schneider Jankó és Nagy Viktória Éva. Mindketten a Színház – és Filmművészeti Egyetem bábszínész szakán végeztek.” Nemrég – ezt már én teszem hozzá. Az alkotók és a játszók egyaránt fiatalok. Miért mondom ezt? Mert én már nem vagyok az, és a huszon–harmincéves korosztály (színházi) gondolkodásmódjától általában idegenkedni szoktam. (Talán mert hozzám képest arcpirítóan bátrak és szabadok?)

Harminc körül jártam, mikor annak idején a Móra Kiadó szerkesztője remek, jól fizető munkát ajánlott: írjam át kissé a Grimm meséket. Húzzam ki például a Hüvelyk Matyiból a templom és a keresztelő szavakat – a mostani gyerekek úgysem tudják már, mit jelentenek, magyarázta a szerkesztő –, és vegyem ki belőle a horrorisztikus, rémisztő jeleneteket, mint amelyikben például a kolbász töltelékébe kerülő Matyit kis híján ledarálják. Maga olyan ügyeskezű fiú, Péterkém, mondta a szerkesztő, találjon ki valamit ezek helyett! Jól jött volna a munka és a pénz, mégis nemet mondtam. Nem holmi elvi meggyőződésből, egyszerűen azért, mert szeretem és tisztelem az eredeti szerzőpárost.

A mai mesefeldolgozások fiatal alkotói nem ilyen beszariak. Láttam a Biennálén olyan Hüvelyk Matyit, amelyben nyoma sem volt templomnak, keresztelőnek, kolbásznak. Az aprócska hős idős szüleit lakbértartozásuk miatt kilakoltatással fenyeget egy gengszter, Matyi azért szökik a nagyvárosba, hogy a szükséges pénzt megszerezze. Láttam olyan, burleszk elemekkel operáló Hamupipőkét, amelyben az árvalánynak nem volt szüksége a tündér segítségére, és nem a cipőjéről ismerték fel a mese végén. Az alkotók ifjúi magabiztossága hasonló esetekben nekem nem szerez örömöt, csak a szépkori tanácstalansággal ajándékoz meg. Ilyen ásatag volnék hatvanévesen? Az én gyerekkoromban még egyszerre tűnt borzongatóan ismerősnek és borzongatóan ismeretlennek a Grimm testvérek mesevilága. Nem voltak gondjaim a „befogadással”. Én voltam az aprócska, „hendikepes” kispacák, és én voltam a megoldhatatlan feladatok elé állított árvalány, aki a tündér (lásd: anyu, a jóisten, a miniszter vagy a párttitkár, egyszóval a tőlem függetlenül létező, jóindulatú (?) mindenség) segítsége nélkül nem boldogulhat. Kétségtelen, hogy a mesebeli tündér nem csupán fogyasztói önbizalmat ad (szeresd magadat, veled is történet csoda!), hanem a környező világ iránti bizalmat építi, erősíti a gyerekben. A mai gyerekek számára – vélik (talán joggal) az ifjú társszerzők – közelebb kell hozni ezeket a meséket az általuk ismert mindennapokhoz. Igaz, hogy a Grimm testvérek meséinek java szabadon felhasználható, évezredes vándormotívumokból építkezik, Hamupipőke ősváltozatai Egyiptomtól Kínán és az ókori Rómán keresztül még az amerikai indiánoknál is felbukkannak – nyilván más és más „öltözetben”. Nálunk mégis Grimmék feldolgozásában váltak ismerté, még Walt Disney se butította le, inkább csak új motívumokkal gazdagította a jól ismert mesét.

Na, de mindegy is ez – vagyis majdnem az. Mitikus címeket hirdetve talán nem egészen ildomos a magunk különbejáratú (és kijáratú) változatunkkal előhozakodni. Ha van saját mesevilágunk, adjuk el bátran azt – ahogyan a Hepp társulat alkotócsoportja teszi.

Végy egy aprócska, „ajándékmániás”, Bódog névre hallgató királyfit, akinek nincs se országa, se alattvalói, „nem foglalkoztatják végső kérdések, az örömelv alapján működik, rendet és rendszert teremteni képtelen, lemondani semmi jóról nem tud; nem tudja, minek a királya, nem tudja, mit jelent királynak lenni.”[1] Hatalmas, kacatokkal teli bőrönddel járja a világot. Dobozba csomagolt apró korona, csörgőóra, pöttyös labda, fogmosó szett, toll és papír, egy könyv, és egy felnyithatatlan dobozka zörög a bőröndben, csupa hasznavehetetlen ajándék. Apukája mindössze ezt a bőröndöt hagyta rá, mondván, abból építse fel a birodalmát.

Vándorlásai közben (mindjárt a mese elején!) találkozzon ez a Bódog egy Szomorilla nevű, kudarckerülő, minden önbizalom híján lévő, vékonyka tündérrel, aki nem tud varázsolni, ezért rosszkedvű, barátságtalan, és csöppet se kedves. A találkozásból szülessen személyiségépítő szerelem, a király tanuljon meg olyan feleslegesnek tűnő ócskaságot, mint például az olvasás, a tündérnek pedig sikerüljön egynémely varázslata, például teremtsen a semmiből a kinyithatatlannak tűnt dobozból előkerülő kiskanálhoz egy adag – tiramisut.

Ezt a megszívlelhető tanulságokat IS hordozó történetet (Egy király dolga: hogy rendet teremtsen!) öltöztessük mesés, mégis mai ruhába, minden kelléke legyen ismerősen igazi (a bőrönd, az óra, a labda, a kiskanál), a bábok hajazzanak egy nyolc év körüli, mai srácra és csajszira – a többi már igazán csak az apró részleteken múlik.

És ezek az „apró részletek” azok, amiken keresztül a tehetség (Bereményi szavával élve:) megnyilvánul. A sugárzó tehetség közelében jó időzni. Erőt, kedvet és energiát kapsz. Sőt (kockáztassuk meg a szót): boldognak, mindenre képesnek érzed magad.

A pompás szövegkönyv szavai, mondatai, a jelenetek szerkezete, svungja, fordulatai, iróniát és öniróniát egyaránt tartalmazó, egészséges HUMORA kiváló alapanyagot adnak a két virtuóz bábművész számára. A bábok zabálnivalóan édesek (mellesleg tökéletesen mozgathatóak), a zene szuper, a játéktér egy üres pult, amit képzeletünk azonnal berendez.

Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó nyílt színen animálják a bábokat, ott is vannak meg nem is, végig a bábokat nézzük, de nagyon sajnálnánk, ha nem éreznénk mögöttük, fölöttük, köröttük a mozgatóikat.

Az már csak hab a tortán, hogy az általam látott előadás huszadik perce körül egy rövidzárlat folytán elsötétült a színpad és a nézőtér. A két bábos – de mondhatnám azt is, hogy Bódog és Szomorilla – nem jöttek zavarba.

– Nahát! – mondta a király – Te mégis tudsz varázsolni? Add vissza a napot!

Mire a tündér, valahogy így:

– Nincs a bőröndödben egy fizikakönyv?

– Hogy mi?!

– Amiből ki lehetne olvasni az elektromosság titkait…

És így tovább, másfél percen keresztül.

Az óvodás gyereksereg nem kezdett torkaszakadtából kiabálni, a kisebbek se sírtak fel az anyjuk után. Egy élelmes nagynéni kinyitott egy spalettát, hogy némi valódi napfényt varázsoljon a színre, s mire a műszaki kollégák elhárították az üzemzavart, már javában pergett tovább a játék.

A végén percekig dörgött a taps. A játszók nem is igen akartak hinni, hogy az ünneplés még mindig nekik szól.

Pedig a taps még most is tart.

Hurrá, és köszönet.

(Az előadás Fesztiváldíjat nyert a Kaposvári Biennálén.)

Horváth Péter