A londoni merényletek margójára

HADI HAJAIG: ÖNGYILKOS BEVETÉS

Nyúzott arcú titkosügynök strázsál az utcán, épp terroristákra vadászik: csak a szokásos ügymenet lenne, ha épp a hollywoodi B-közepet figyelnénk. A személyes tragédiától fűtött, leszerelt katona a nagyok játszmájába keveredik, de közben megbízható terminátorként likvidálja a rábízott célpontokat, ha kell, szemet szúr és vesét is ver. Megkeseredett antihős-prototípus, akit Hadi Hajaig ijesztően életszagú környezetbe helyez. A filmet a turkálókba száműzött VHS-akciófilmekkel rokonító címadás ellenére az Öngyilkos bevetés komoly és komor mű: eredeti elnevezése (Cleanskin) azokra a terroristákra utal, akik korábbi bűntevékenység híján nem kerültek a titkosszolgálat megfigyeléseinek kereszttüzébe, ezért könnyen végre tudták hajtani a 2007-es londoni robbantásokat. Hajaig az átlagosnál merészebb akcióthrillerében a londoni merényletek és a terrorizmus témakörét járja körül: a Sean Bean által lestrapált arccal játszott ügynök mellett még egy központi alakot mozgat, akinek karaktere bevallottan hasonlít a metróbeli robbantásokat koordináló Mohammad Sidique Khanéra. Csendes, kedves, Nagy-Britanniában született muszlim srác, akit egy radikális vallási vezető, Nabil vonz a terrorizmus bűvkörébe.

Hajaigot nem is annyira a suspense-zel írt thrillernarratíva, hanem az ellentétes oldalon álló, de egymáshoz mégis hasonuló Ewan és Ash motivációi, elvei és gondolatai érdeklik. Ezért is ékel folyamatosan visszaemlékezéseket a pergős és naturalisztikus akciójelenetek közé, még annak árán is, hogy megakasztják az adrenalin áramlását az Ash egyetemi éveiről, formálódó világképéről és egy brit lánnyal folytatott kapcsolatáról szóló flashbackek. Ami azt illeti, Hajaig sokkal mélyebbre váj a terroristává váló Ash lelkületébe, mint az érzéseit parancsba adott gyilkolással elnyomó Ewanéba. Az éles eszű joghallgató képében a másodgenerációs közel-keleti bevándorlók identitásproblémáját ragadja meg: a hazájuk kulturális gyökereitől eltávolódó, a nyugati kultúrába belesimuló, de onnan kinézett és kiközösített fiatalokét, akik a biztos azonosulási pontot keresik az életükben. Ash azonban nem csak azért sodródik egy radikális vallási vezető karjaiba, mert minden kultúrában kivüálló. Neki meggyőződése, hogy változásokat csak erőszakkal lehet elérni. Nem azért, mert azzal legyőzi ellenfelét, hanem mert kivívja a figyelmét és a tiszteletét. A nagy államok csak az erős ellenfeleket ismerik el, vallja, amire az IRA-t, illetve a britek ellen fellázadó Egyesült Államokat citálja példának.

Ashé az erőszak intellektuális igazolása, Ewan legitimációja viszont az ösztönéből fakad: az afganisztáni háborút is megjárt egykori katona azért öl olyan könnyedén a hazájáért, mert az a vérében van. Közben mindkettejük önigazolása kézenfekvő: az ellenfél kegyetlenkedéseit hozzák fel indokként arra, hogy miért is kell a végsőkig folytatni a küzdelmet. Hajaig két szálon futtatott, párhuzamos portrékat közlő filmjében az erőszak ördögi körét rajzolja fel, ahogy az ártatlanok megölése felett érzett gyásztól Ewan és Ash is eljut odáig, hogy a szimbolikus retorzióért ártatlanokat öljenek. „Megtehetek bármit, amit akarok” – köpi Ewan egy terroristának vélt muszlim arcába, akinek meggyilkolása egyértelmű párhuzamot mutat a brit titkosszolgálat által tévesen és brutálisan megölt Jean Charles de Menezes esetével. Habár Hajaig precízen leköveti, hogyan alakul ki valakiben a bosszú jogosságának téveszméje, közben a terroristák által hangoztatott indokokat – a nyugati társadalmak nemtörődömségét, a népirtáshoz való passzív asszisztálásukat, a magukat demokratikusnak valló kormányok háborús bűneit – is megvizsgálja. Sajnos itt csúszik át az összeesküvéselméletek ingoványos talajára a film, de ha a finálé nem is, maga a szándék díjazandó: a Cleanskin végeredményben az elvakult patriotizmusuk miatt manipulálható kisemberek véres tragédiájáról mesél.

A londoni robbantásokra metaforikusan rímelő, de a jelenben játszódó történet (egy ponton Obama doktrínáját emlegetik) a végére túlzott vehemenciával sulykolja saját mondanivalóját is, de még ez sem veheti el a film élvezeti értékét, amit az egymásra tükröztetett karakterek megismerése és a pőre, realisztikus akciójelenetek nyújtanak. Ewan főnöke „régimódi bevetést” akar high-tech kütyük nélkül, hiszen illegálisan vadásszák le a robbantásokért felelős terroristákat, így a filmet brutális közeltusák és határozottan levezényelt utcai üldözésjelenetek lendítik előre, mikor már túl sok időt töltött Ashék jellemfogyásával. A Fehér éjszaka érdességét a Mennyország most gondolatiságával vegyítő Cleanskin így minden aránytalansága és direktsége ellenére is kimagaslik a tétnélküli tucatthrillerek közül, hogy valóságközeli történetével merészebb alternatívát nyújtson a hollywoodi terroristathriller embrióközeli állapotban megrekedt zsánerének.

Soós Tamás